Visszajátszás

   Az idő mendegélt az ő saját útján, amelyik nem kanyarodik és nem ér véget soha, és Dorka és Botond és Bulcsú is mendegéltek a maguk tudhatóan véges és kanyargós ösvényén. Kisvártatva csatlakozott hozzájuk kicsi Sára, hogy vele együtt hagyják maguk mögött kicsi Bulcsú kartörését, két bárányhimlőt, egy orrmandula-műtétet, tizennégy nyaralást, Dorka vesemedence-gyulladását, négy beiskolázást, három használtautó-vásárlást, egy kutya (Túró) és egy macska (Tejföl) beszerzését és egy költözködést. És volt, hogy az egymásba futó utakon mellettük mendegélt egész Magyarország, együtt haladtak el egy vértelen rendszerváltás, egy halálraítélt és kivégzett miniszterelnök rehabilitálása és újratemetése, hat választás, egy ezredforduló, egy NATO és egy Európai Uniós csatlakozási ceremónia, a határon kívül és belül szorult magyarság elvi egyesítéséről tartott népszavazás, a transzvesztita Terry Black örökbefogadási pere és egy televíziós könnyűzenei sztárcsináló döntője mellett.

   Zita néni nem sokkal azt a szilvesztert követően meghalt, de a baldachinos ágyat még előtte Dorkának ajándékozta. Akkor már eléggé elment az esze szegénynek, azt mondta, egy angyal szállt le hozzá az égből, és ráparancsolt, ne a legkisebb unokájának adja az ágyat, mert annak semmi szüksége rá, hanem Dorkának, őt illeti, mert rátalált Botondra, és nem volt vak, hogy elmenjen mellette. Úgyhogy övék lett az ágy, évekig alig fértek tőle az egyszobás albérletben. Darabokra kellett szedni, mikor bevitték, és amikor elköltöztek, akkor is. Az asztalos ránézett, megcsodálta, aztán nem vállalta, de azt mondta, van egy barátja, aki antik bútorok restaurálásával foglalkozik, szól neki. A restaurátor elvállalta, és szemügyrevétel után azonnal felajánlott érte egy hallatlan összeget. Botond hajlott volna az eladásra, de Dorka nem, így aztán ők fizettek egy hallatlan összeget a munkáért. (A szaki egy teljes hónapig bíbelődött vele, pedig előtte egy hétig csak sétált az ágy körül és rajzolgatott, jegyzetelt.) Dorka megígérte Zita néninek, hogy sosem adja el, és csakis olyasvalakinek ajándékozza majd, akiben megbízik és aki – lehetőség szerint – boldog.

–        Mert ez nem akármilyen ágy! – emelte fel mutatóujját. – Ha boldogtalan, reményvesztett ember fekszik bele…

Dorka szájtátva hallgatta az ágy legendáját. Zita néni komolyan hisz ebben?  Igaz… mennyi is? Kilencvenhárom éves.

–        Hála istennek én magam sosem győződhettem meg minderről – fejezte be az öregasszony.

 

   Botondnak öt év boldog családi élet után egyszer csak minden átmenet nélkül eszébe jutott, vajon miért nem csalta meg Dorkát egyetlenegyszer sem. Hisz az tulajdonképpen nem is lenne megcsalás. Hiszen Szabad Szerelem Zászlaját Vivő Dorkát úgyszólván akkor csalja meg az ember fia, ha hű hozzá. Botond a villamoson, utcán, bent a dolgozóban addig is – igaz, tapintatosan – megbámulta a nőket, de hirtelen más szemmel kezdte őket nézni. Befészkelték magukat az agyába. Álmodozni kezdett róluk és a testükről, és hamarosan aludni sem tudott, éjszakánként ki kellett lopódznia Dorka mellől. Sőt, az is előfordult, hogy másra gondolt, míg Dorkával szeretkezett. Ritkán talált Dorkához fogható nőt, de nem is keresett. A lógó mellek, a vastag bokák, a puhára lustult, rengő fenekek is jobban izgatták, mint Dorka eredendően gyönyörű, fegyelemmel, szorgalommal karban tartott teste, melynek birtokbavételéért bármelyik férfi odaadta volna akár a farkát is, ha lehet utólag fizetni. Nézte ezeket a restség deformálta testeket, elemezte saját merevedését, és rájött, mindez azért van, mert ezek a nők… nem Dorkák. Botond ennél tovább nem jutott. Nem tudta, hogy olyasmit keres, ami Dorkában nincs meg. Nem tudta, hogy nem tudja, mi az. Nem tudta, hogy nem is érdekli, mit fog felfedezni, mert az mindegy, csak az a fontos, hogy nőből való darab legyen. Ezt a darabot aztán majd hozzáteheti a saját maga építette nőhöz, akit minden férfi a szívében hord, és akinek végül majd teljesnek kell lenni. De persze sosem lesz teljes, mert annyi darabka összeszedésére nincs idő, de ha lenne is, ki tudhatja, valóban kész van-e, hogy valahol egy nőben nem rejtőzik-e még egy ismeretlen darab. Nem tudta, hogy ezt a nőt nem keresheti készen, maga kell, hogy felépítse, mert ilyen nő nincs, ahogy teljes férfi sincs, és a hiányzó részeket nyilvánvalóan olyan nőkben fogja megtalálni, akikben még nem kereste. Mindezt nem tudta, neki pusztán csak iránytűje volt, ami mutatta az utat, és azt az iránytűt a gatyájában hordta. És mivel mindezt nem tudta, a könnyebbik végén kezdte a dolgot, felhívta Bettit, a szakembert, akinek csak fizetni kell, és elintézi ezt a nem szűnő görcsöt, mint csőgörény a dugulást.

–        Ja, tudom, aki lehányt! Nahát, Botond! – csodálkozott Betti őszinte örömmel.

–        Igen – mondta Botond zavartan. – Még mindig én viszem a pálmát a gusztustalansági versenyben?

–        Magasan! Hála istennek!

–        Hát… hasonló ügyben kereslek, mint akkor. Már hogy nem úgy értem, hogy szeretnélek lehányni vagy ilyesmi… – hebegte Botond idegesen.

–        Ennek őszintén örülök. De te… akkor… hogy is hívták azt a lányt?

–        Dorka.

–        Ja, Dorka! Szóval… ő?

–        Megvan – felelte vállat vonva és elpirult.

–        Hát akkor?

Botond egy csapásra mérges lett.

–        Most mi van?! Kérdezőbiztos lettél?

–        Nem, csak… Tudod, kivel ordibálj!

–        Elnézést!

–        Nem hittem volna, hogy egyszer ilyet mondok, de… olyan, mintha ismerném ezt a Dorkát. Ahogy akkor beszéltél róla… és így… nehéz.

–        Akkor nem vállalsz?

–        Azt nem mondtam. Csak tökölök.

–        Megkönnyíti a döntésedet, hogy ő folyton félrekefél? – kérdezte elgyötörten Botond.

–        Ó! Hát ezért.

–        Nem ezért – válaszolta Botond, aki ugyan nem tudta, miért, csak azt a kínzó merevedést tudta.

–        Azt tudod, hogy már nem vagyok kurva?

–        Tényleg? Akkor most miről beszélgetünk?

–        Jól van, azért gyere el hozzám! Ma este jó?

–        Jó.

Betti nem üzleti tranzakciónak szánta a találkát, valóban feladta hajdani vállalkozását. Csak azért hagyta meg a dolog financiális színezetét, hátha máshogy Botond nem jön el. Pedig olyan kedves srác, én meg olyan egyedül vagyok mindig. És hogy az a Dorka… szegény Botond, igazán nem érdemli meg, bár igaz, nem ismerem Botondot sem, de akkor közel éreztem magamhoz… pedig csak részeg volt és álmos és talán csak a hűtlen Dorka miatt…

  Hazafelé bevásárolt, gondosan megnézte a tejeszacskókon a szavatossági időt (910509), ellenőrizte a felvágottak súlyát, ügyelt, nehogy a végét kapja, és a tegnapi kenyerek mögül kihalászta a frisset. És vett egy üveg vörösbort is, hisz vendéget várt. Otthon lefürdött, glancba vágta magát, csinosan öltözött. Készített egy tálca szendvicset és majdnem gyertyát is tett az asztalra, de az már tényleg túlzás lenne. Botond viszont nem vendégségbe ment, így aztán nem öltözött ki, és nem vitt semmit. Ennek megfelelően zavara erősen fokozódott, amikor Betti ajtót nyitott elegáns ruhában, és bevezette a szobába és ott terített asztal és szendvicsek és bor két pohárral… mi az isten?

–        Te! Ez mind belefér a pénzbe a… izével együtt? Vagy… de hülye vagyok! Vendéget vársz utánam, igaz? – kérdezte igazán hülyén.

Betti elbizonytalanodott, elszégyellte magát. Nem mondhatom meg, hogy nem kurvaként vártam. Tiszta ciki lenne.

–        Hát… nem várok mást, de… mindig így csinálom… izé… szóval belefér.

–        Értem. És egy óra?

–        Mi?

–        Egy óra, mint régen? És abban benne van a szendvicsevés meg a borivás? Vagy csak a szex egy óra?

Betti mérges lett.

–        Mit tudom én! Mondtam, hogy nem vagyok már kurva, csak izé… műkedvelő. Gondoltam, dumálunk kicsit, iszunk egy kortyot… csak úgy az üzleten kívül… és izé, majd megbeszéljük … Na, ülj már le, na!

Botond tanácstalanul leült.

–        Ne haragudj, nem vagyok járatos a dologban! Azt hittem, ez sokkal személytelenebb.

Betti sóhajtott.

–        Figyelj, Botond! Én sosem voltam az a klasszikus kurva. Igaz, pénzért csináltam, de csak öt hapsim volt, és csak olyanok, akik tetszettek. Állandó kuncsaftok, érted? Veled akkor kivételt tettem, mert Zoltán hozott. Így nem lehet olyan személytelenül, ahogy a filmekben látod.

–        Ja, értem. Hát akkor… kinyissam a bort?

–        Légy szíves!

–        Ja, itt a pénz. Előre kell, úgy tudom.

Betti kelletlenül vette el. Az asztalra tette. Aztán felállt, bedobta egy fiókba, visszaült. Botond töltött, és mindjárt fel is emelte a poharat. Keze reszketett az idegességtől.

–        Hát akkor egészségedre!

Ittak, letették a poharat, aztán Botond várakozásteljesen nézett Bettire.

–        Akkor?

–        Nem ennél szendvicset? – kérdezte kétségbeesve.

Botond a tálcára nézett.

–        Kösz, nem vagyok éhes. De ha nem haragszol… tízre otthon kell lennem. Ma Dorka fürdet, de a kisebbik náthás, és… de ez nyilván nem érdekel…

Betti nyelt egy nagyot, felállt.

–        Jól van – mondta kierőltetve magából egy mosolyt –, gyere!

Az ágyhoz vezette Botondot, magához ölelte egy pillanatra, aztán vetkőztetni kezdte. De Botond gyorsan lehányt magáról mindent, aztán ügyetlenül rángatni kezdte Betti ruháját is. Mikor mindketten meztelenek voltak, egyszerűen nekiesett, akár egy zsoldos. Csak miután végzett, akkor vette észre, hogy Betti zokog alatta.

–        Mi a baj? – kérdezte rémülten.

–        Menj most el! – kérte sírva Betti –, és…

Kiugrott az ágyból, elővette a fiókból a pénzt.

–        … és vidd el ezt is!

Alig telt el negyed óra, hogy Botond befelé és kifelé átlépte Betti küszöbét. Üresnek érezte magát, akár egy sivatagban felejtett lopótök. Taposta a járdát, és kezdte sejteni, hogy ennyi erővel akár ki is verheti magának. Ám Betti könnyei... – ha Botond nem is tudta – az valóban a felépítendő nő egy darabja, nem csupán kibérelt húsbarlang. Egy olyan nő darabja, aki hűséges akar lenni, de nincs kihez.

   Egész másnap Betti járt a fejében, a cseppet sem kurvás, csak csinos ruhája, a szendvicsei, beszélgetni szeretett volna szegény, és… a könnyei. Botond utálta magát. Tényleg milyen egy gusztustalan állat vagyok, ez még a lehányáson is túltett, bocsánatot kell kérnem tőle, de mondjuk mért nem szólt előre, igaz, hogyan. Este felhívta telefonon.

–        Szeretnék bocsánatot kérni az esti viselkedésem miatt!

–        Elvesztetted a kulcsodat? – kérdezte hidegen Betti.

–        Hogy? Ja, nem! Most tényleg bocsánatot akartam… de egyébként akkor is.

–        Rendben. Hát akkor örültem – és letette a kagylót.

Na, bocsánatot kértem. De valahogy úgy érezte, ezzel nem intézett el semmit. Harmadnap is Betti járt a fejében és továbbra is pocsékul érezte magát. Lelkifurdalása hamarosan „valamit tennem kell érte” érzéssé vált. Felismerve a magányosságát, gyengéd szánalmat érzett iránta, amit persze (de Botond ezt sem tudta) elsősorban saját bunkósága váltott ki. Idealizálni kezdte Bettit, a nőt, aki magányosan is megáll a talpán az élet viharában, aki kemény, de lám, milyen érzékeny és gyengéd is tud lenni, aki önzetlenül Dorka pártjára állt akkor régen, aki okos, tapintatos, és meg kellett járnia az élet sűrűjét, mégis romlatlanul került ki belőle, aki nem olyan elkényeztetett hercegnő, mint általában a nők, mint például…  És Botond hamarosan azt mondta, szeretem őt. Vett egy kazal rózsát, este azzal várta a kapujában, és magányos Betti nem sokáig tudott fagyoskodni, és hamarosan megitták a félbehagyott bort, és leszaladtak az éjjel-nappaliba és folytatták hajnalig, mert szentimentális, vezeklő Botondnak esze ágában se volt szeretkezni, csak beszélgetni akart Bettivel, úgyhogy Bettinek úgy kellett hajnalban magára húznia, mert ő viszont szeretkezni kívánt, talán még sosem kívánt ennyire. És kész volt a viszony, amit Botond nem akart, ő csak eltévedt numerákat tervezett, hogy aztán hazamehessen lenyugodva, tiszta szívvel, ahogy Dorka szokott. De Botond egyáltalán nem tiszta szívvel ment haza. Lelkifurdalással, önutálattal telve létezett, és ezt felháborítónak találta. Hogy lehet, hogy Dorka, ez a mindenki macája teljes lelki nyugalommal, derűsen éli mellettem az életét, én meg életemben először csalom meg, és kikészülök tőle? Holott ez jár nekem egy ilyen cafka mellett, akinek a hűtlenkedését évekig viseltem zokszó nélkül. Kikérem magamnak. Talán szokni kell. Majd ahogy minél többször előfordul, úgy szokok hozzá, és akkor majd nem lesz lelkifurdalásom miatta, ahogy Dorkának sincs. De egyelőre még volt, így aztán nem szólt Bettiről (illetve „csodálatos szeretkezéseikről”) Dorkának, ahogy pedig tervezte. Majd ha ő is olyan laza tud lenni.

   Alig egy hete tartott viszonyuk, amikor a három éve nem látott, nem hallott Zoltán hívta fel Botondot a munkahelyén. Zoltán (terveihez és ígéretéhez híven) valóban jó lóra tett annak idején, hamarosan tényleg több párt ütötte-vágta egymást az úgynevezett közéletben, ő pedig gyönyörűen berendezett, hatalmas irodát kapott a miniszterelnöki hivatalban. Nagyon szerette ezt az irodát, s komoly bosszúságot okozott neki, amikor kormányváltós választások után (és 2006-ig úgy tűnt, Magyarországon csak ilyenek lesznek) néhány hónapra ki kellett költöznie, amíg pártközi átigazolásait, vagy a győztessel való koalíciós tárgyalásokat bonyolította.

–        Nahát, Zoltán! – harsogta Botond, de Zoltán hangja fagyosan csengett.

–        Mégis, hogy képzeled ezt? – kérdezte.

–        Mit?

–        Bettit.

–        Mi? Honnan tudsz róla? – hökkent meg Botond.

–        Betti a titkárnőm.

–        Mi? Betti a titkárnőd?!

–        Azt mondom épp, igen.

–        Nem tudtam. És a… izé… a barátnőd is?

–        Egy frászt. Tudod, hogy harmincnyolc éves? – kérdezte Zoltán megvetően.

Botond megbántódott, de össze is volt zavarodva.

–        Tudom, hát! De mi bajod neked ezzel az egésszel?

–        Betti kurva.

–        Nem, nem! Már nem az.

–        De az. Államilag fizetett átalánydíjas kurva, azt szopja le, akit én mondok. Illetve tegnapig így volt. Tegnap bejelentette, hogy komoly kapcsolata van, és soha többé nem fekszik le mással. És hogy az te vagy. Mit gondolsz, mi a túrónak vettem magam mellé?

Botond különös, sosem tapasztalt melegséget érzett.

–        Most mennem kell – mondta Zoltánnak. – Ja, és nyald ki a seggem!

–        Dorkát csókoltatom! – válaszolta Zoltán gúnyosan és fenyegetően.

Dorka szíve elfacsarodott, amikor Botond első alkalommal tért haza Bettitől. Csak ránézett és pontosan tudta, honnan jön. De mi van, ha csak képzeli ezt a nőt, ahogy elfelejt dolgokat is? Mikor Botond fürdeni ment, megszagolta az ingét, és sírva fakadt, tudta már, hogy Botond nem képzeli a szemében táncoló nőt. Valóság az, illatos, tapintható valóság, akinek képét látja Botond szemében, a tranzitban, ahonnan majd a szívébe kell kerülnie. Kicsi Sára és kicsi Bulcsú már aludtak, nagy Botond ült a kádban. Dorka halkan kizokogta magát, s mire Botond kijött a fürdőszobából, már rendbe szedte az arcát.

–        Mizújs? – kérdezte Botond géphangon, üveges szemekkel.

–        Sára köhög, de már nem annyira, a láza is lement. Szerintem Bulcsú is elkapta tőle, de még nem tört ki rajta igazán.

–        Aha.

Dorka Botondra nézett. Az kábán bámulta a tévét.

–        Délután megkértem Gabit, hogy vigyázzon rájuk, amíg elugrok a szeretőmhöz kefélni egyet.

–        Aha.

–        De végül csak leszoptam!

–        Aha.

Dorka a baldachinos ágyhoz menetelt, belevágta magát, fejére húzta a takarót. Ott rágta magát, sírdogált halkan, rettegett, míg a kis Sára üvöltve nem jelezte, hogy eljött a reggel. Akkor felkelt, és mint robot, nekiállt a dolgának. Este megnézte a táncoló nőt Botond szemében, lefeküdt, rágta magát reggelig, felkelt, végezte a dolgát… két hónapig. Akkor már a nevét is tudta, Betti, mert Zoltán felhívta őt telefonon, s mint jóakaratú barát, aki szívből félti csodálatos és kivételes kapcsolatukat, és sajnálná, ha egy ilyen mindenki macája miatt… És ha bármiben segíthet, ha egyedül érzi magát, akár csak egy jó beszélgetés… Dorka lángoló arccal meghallgatta, elhajtotta, sírt egy sort.

   Botond fürdőzött Betti hűségében, aztán ez a hűség egyre inkább az állandóságra, a mindhaláligságra kezdte emlékeztetni, a mindhaláligságról eszébe jutott Betti harmincnyolc éve, anyatejet még nem látott melle, aztán elképzelte őt megöregedni, tönkremenni, minderről a család jutott eszébe és hogy… hohó, hát neki van is olyan, egy nagyon klassz kis nővel együtt! És Botond úgy otthagyta szeretetre vágyó, magányos Bettit, mint király kutyája a kenyér haját.

–        Isten hozott itthon! – mondta neki otthon Dorka nyomatékkal, hangosan.

–        Megint üvölt a rohadt tévé! – válaszolta ő, és lehalkította, hogy ne kelljen kiabálniuk.

Aztán alaposan szemügyre vette a mosogató előtt álló szeretett Dorkáját, vastag, összekötött, vörösbe hajló barna hajkoronáját, két gyerek után is példaértékű alakját, szépséges lába szárát, karcsú bokáját, gyönyörű, szabad lelkét. Dorka pedig röpke pillantásokkal szemügyre vette őt, és mindketten tudták (csak éppen Botond nem tudta, hogy Dorka is tudja), hogy vége, Botond hazakanyarodott. És a Botond szívében épülő asszony szinte olyan maradt, mint Dorka, csak… mint egy hűséges Dorka. De Botond ezt sem tudta, pusztán csak nem volt már annyira tűrhetetlen az utcai merevedés, hogy ne bírja ki vele Dorkáig. És nem táncolt már Betti a szemében, s akkor Dorka nekiállt felejteni, és Dorka jól tudott felejteni, mert ő sosem akart mást, mint ami körülvette, kivéve ezt a két hónapot, amikor olyan gyakran gondolt Zita nénire, de főleg arra, amit a baldachinos ágyról mesélt. De nem történt semmi, hát persze, hogy nem, csak nem vettem komolyan egy babonás öregasszony szavait, micsoda butaság. Lám, ha most nem művel csudát az ágy, akkor soha nem is fog.

És amikor a nagydarab, együgyű marha, a farka után szaladó, őt vaknak gondoló, hűtlen, önző, kalandozó és hazataláló férfi bemászott mellé a paplan alá, hozzábújt és a fülébe súgta, szeretlek, csak annyit válaszolt, hogy

–        Én is szeretlek.

   De ez olyan régen történt, tizenöt éve, és Dorka és Botond mindent megbocsátottak már egymásnak, még azt is, amit majd ezután fognak elkövetni, hát mi ez, ha nem szerelem, kérdezték, akik látták őket. De ez több mint szerelem, mert a szerelem nem bocsát meg, nem fogad el, nem áldozza fel magát, minderre csak a szeretet képes, abból is a jobbik, vagyis az igazi.

 

                                                                 o — o

 

   Köpű úgy érezte, ha egyedül volna, le tudná rázni Stefán urat, de előtte Vitka sokkal lassabban lovagolt. Elhatározta magát. Behúzta a kantárt, a földre dobbantott. Vesszőért nyúlt, az idegre helyezte. Amint – szinte a közvetlen közelében – kibukkant a sötétből a vágtató ló, a háta fölé lőtt, ahol a lovasnak kellett ülnie. A ló megvetette lábát az út porában, lefékezett és halkan nyerítve Köpű arcába dugta az orrát.

–        Nahát, Tejföl! – kiáltotta Köpű, és mindenről megfeledkezve átölelte a ló nyakát.

Aztán észbe kapott, gyorsan Tejföl mellé ugrott, rávert a tomporára, továbbhajtotta az úton, majd megfordult, újabb vesszőért nyúlt. Előhúzni már nem maradt ideje, Stefán úr hatalmas lova közvetlenül előtte robbant ki a feketeségből, és elcsapta, hogy messzire repült. Néhány minutumra elvesztette az eszméletét, s mire az előbukkanó hold fényében kábán, négykézlábra küzdve magát körül tudott pislantani, Stefán úr már magasra emelt pallossal fölötte állt. De akkor Ulrik érkezett vágtatva, s kiverte a magasra emelt kardot Stefán úr kezéből. Lefékezte lovát, leszállt róla.

–        Ulrich! – kiáltotta haragosan Stefán úr.

Ulrik lehajolt ura kardjáért, s térdre ereszkedve nyújtotta vissza neki, miközben a maguk nyelvén sebesen elhadart egy védőbeszédet és egy lánykérést. Stefán úr komolyan, de haragosan villogó szemekkel hallgatta.

–        Nein! – mondta keményen a végén, s visszafordult a már támolygó, de magáról még mit sem tudó Köpűhöz, és újra felemelte a kardját.

Ulrik inkább szomorú, mint elszánt arccal hirtelen bal felől szíven szúrta Stefán urat úgy, hogy a kard hegye a másik oldalán, a hóna alatt bukkant elő. Stefán úr elképedve, de hang nélkül ejtette el kardját, s Ulrikra pillantott. Csak aztán rogytak meg térdei, Ulrik pedig elkapta és olyan gyengéden fektette el, ahogy az csak leánynak (Ulrik esetében Vitkának) járt volna ki. Mire ura fejét a földre helyezte, az már halott volt. Ulrik elkeseredve nézte, aztán lezárta szemét, a mellén összekulcsolta kezét, és elmondott egy imát. Végezvén komoran körülpillantott, és talpra állt. Megragadta az öntudatlanul kóválygó Köpűt.

–        Le foglak hányni, ha így rángatsz – motyogta a magyar, és aztán nem is maradt adós az ígéretével.

Ulrik feldobta lopott lova hátára, ő maga felpattant a másikra, s vágtába ugratta. Köpű kis híján hanyatt esett, de aztán megkapaszkodott valahogy a hosszú sörényben, s hagyta, hogy Ulrik vontassa maga után. Kisvártatva Tejföl a nyomukba szegődött. Fél óra lovaglás után utolérték Vitkát, s onnantól meg sem álltak az erdő széléig. Ott lóról szálltak, és kétfelől támogatva Köpűt, elindultak a partra húzott sajkához. Tejföl felszólítás nélkül is követte őket, fejét mélyre hajtotta az ágak alatt.

–        Tejföl, drága Tejföl! – motyogta a magyar –, el kell hagyjalak, szép volt, jó volt, de találkoztam egy lánnyal, Vitka a neve, meg kell értened…

A sűrűben hiába világított a hold, az orrukig sem láttak. Köpű sértetlenül haladt (illetve vontatták) a keskeny ösvény közepén, Ulrik és Vitka arcát, kezét azonban összekarmolták az ágak, tüskék, s alaposan megtépték Vitka immár csupa mocsok köntösét. Ulrik halkan káromkodott, Vitka csak szuszogott, Köpű pedig megállás nélkül morgott,

–        …de persze attól még barátok maradunk, Tejföl, miért is ne, hát persze, hogy lehetséges, úgyis együtt kell megtennünk a hosszú utat hazáig, és Vitka sajnos nem jön velünk, a fene egye meg, nem jöhet, nem akar, a hite is köti, fél is tőlünk, mint a tűztől, értem én, de iszonyú, mennyire fáj, te nem láttad, Tejföl, olyan sima a bőre, akár a százéves nyeregé, csudamód belesajdul az ember szíve, hú mennyire fáj a fejem is…

Vitka nyelt egyet és szorongva gondolta el a magyarok országát. Templomok, tornyok, városok nélküli vadon, bűzös mocsarak. Tüzek égnek csak a pusztákon és hegyeken, a tüzek körül jurták vagy földbe vájt viskók, komor, kegyetlen arcú harcosok, még a parasztok is vadak, a férfiak folyton részegek, ha nem a bortól és kumisztól, akkor a gyilkolástól, az asszonyok és gyerekek sosem mosolyognak, fegyverben járnak ők is, és véres a szájuk a frissen fogyasztott nyers hústól… így beszélik. De hát anyám se ette nyersen a húst, és Köpű is megsüti rendesen, még vissza is tette sülni az őz combját, amikor kicsit piros maradt a közepe. És bár anyám szomorú volt szinte mindig, de egyáltalán nem mosolytalan, gyöngyök potyogtak a szájából, ha kacagott, és sírt, ha a hazájáról mesélt. Azokban a mesékben gyönyörű, világos mezőkön szaladtak, friss vizű patakokban gázoltak a lányok, mosolygós öregemberek ültették térdükre unokáikat, és a harcosok kedvüket lelték a békeidőben. Terített asztalok körül ettek-ittak nevetve, gyermeket nemzettek a feleségükkel, és elkomorodtak, amikor hadiútra parancsolták őket törzsfőik vagy a nagyfejedelem. De Vitka apja szerint anyja szavait csak a távolság és az idő és a lelkét még mindig mérgező pogány ördögök szépítik meg, és ezen nem segít az erőszakkal rálocsolt szenteltvíz és a keresztelés, mert ha az ember a hitét nem a szívében, hanem csak a nyakában láncon hordja, akkor hiába mesterkednek a papok, az is csak olyan hókuszpókusz, amilyen a magyar táltosoké is.

–        …az asszonyt otthagyom, Tejföl, akkor is, ha Vitka nem jön velünk, nem bírom már a durcás arcát nézni, hát az én hibám, hogy nem lehet gyerekem? Gazdag se vagyok, azért sem lehet szeretni, tudom én azt, hát menjen csak a fenébe! Eddig is láb alatt volt, de most már nem tudnám elviselni, hogy a közelemben legyen, mindig csak Vitka jutna róla eszembe, ha ugyan el tudom felejteni egy pillanatra is. Hú, Tejföl, a hasa olyan feszes, olyan izmos, mintha csak híd lenne folyó fölött, amin lovascsapat kel át nap mint nap, a karjai és lábai karcsú, erős cölöpök, de ölelni is tudnak ám, megfájdul bele az ember dereka, úgy szorít a combjával, és köztük… jaj, Tejföl, hát te azt el se tudod képzelni…

Vitka félig bosszúsan, félig nevetve, pirulva, aggódva cipelte Köpű jobb felét, és örült, hogy Ulrik egy kukkot sem ért a szavaiból. (És örült, hogy nincs ideje foglalkozni összezavarodottságával, kétségeivel, szíve fájdalmával, szíve boldogságával, és azzal, hogy Köpűnek nem lehet gyereke, ami lehet jó is, rossz is, épp attól függ, amivel most nincs ideje foglalkozni.) Elérték a sajkát, beleültették Köpűt, Ulrik megragadta az evezőt, és sebesen lapátolni kezdett. A megint csak cserbenhagyott Tejföl csalódottan nyerített a parton. Vitka Köpű mellett ült és tartotta, hogy bele ne forduljon a vízbe.

–        Hazajössz velem, Vitka? – kérdezte váratlanul Köpű.

Vitka szíve megdobbant, torka elszorult, nem akaródzott válaszolnia a kérdésre. Köpű változtatott hanglejtésén, hangszínén, és hetykén ismételte,

–        Eljössz-e velem Magyarországra, Vitka?

Vitka sóhajtva nyugtázta, hogy nem térhet ki a válasz elől, s akkor Köpű egészen elmélyítve hangját harmadszor is feltette a kérdést,

–        Hazajössz-e velem, Vitka, a magyarok országába?

Vitka vett egy nagy levegőt…

–        Haj, Tejföl! Nem merem megkérdezni tőle! – fakadt ki Köpű.

…s Vitka megkönnyebbülten engedett le.

 

                                                       o — o

 

   Az idő olyan gyorsan repül, hogy az igazán öregek már meg sem említik, milyen gyorsan, csak legyintenek, hogy így. A nyomdászok egyszer csak 2006-ot kezdtek el írni a naptárak tetejére, és a legújabb viszonylag szabad Magyarország történetében – Zoltán nagy örömére – először nem történt kormányváltás a választások során. Akkor már miniszter volt, még szebb, még nagyobb irodát birtokolt, és a még nagyobb titkársági irodában nagyobb, de már nem annyira szép, ötvenhárom éves Betti irányította a két fiatal fruskát. Zoltán gyakran nyilatkozott a tévében, s ha látták, Botond mindig megjegyezte, hogy nem mostanság találkoztak utoljára.

   Dorka először óvatosan, majd mikor Botond a füle botját sem mozdította, akkor határozottan állította, hogy Botondnak időnként teljes órák, ráadásul jelentőségteljes események esnek ki emlékezetéből, de amaz csak vonogatta a vállát.

–        Nem tudom, miről beszélsz – mondta.

De belátta, a logika tükrében hitelt kell adnia a lehetőségnek, miszerint igaz, amit Dorka állít, hisz ha igaz, akkor az lenne a furcsa, ha tudná, miről beszél. Sőt, ha tudná, miről beszél, akkor arról is tudna, ami kiesett az agyából, és akkor Dorka nem állíthatná, hogy nem emlékszik, sőt észre sem venné, hogy nem emlékszik, mert akkor az maga lenne az emlékezés.

Dorka türelmesen végighallgatta Botond ezen elmélkedését, majd megkérdezte,

–        Akkor elmegyünk orvoshoz?

Dorka kedvéért elmentek egy nagy tudású és nagyhírű pszichiáterhez, de az nem talált semmit a széles körben elterjedt szokásos agybajokon kívül. De Dorkát ez cseppet sem nyugtatta meg. Újabb orvosokat kutatott fel, azokkal is megnézette Botondot, meghallgatták az előzőekkel egybehangzó véleményüket, míg ki nem merült az orvos-készlet, és mikor Botond azt hitte, most már biztos megnyugszik, Dorka szerzett egy magyar őstörténeti vonatkozású sámánt.

–        De hát ez hülyeség! – mondta Felvilágosult Botond.

–        Honnan tudod? – kérdezte Négy Őselem Gyermeke Dorka.

–        A huszadik században élek.

–        Képzeld, ő is. Anyám barátnőjének a férjét négy hónap alatt kigyógyította.

–        A náthájából?

–        A nemzőképtelenségéből.

–        Aha. És melyik járt hozzá, a férj vagy az asszony?

–        Ha-ha! Ezt te találtad ki? Nagyon vicces. A termékenység a szakterülete, de ért a… más dolgokhoz is.

–        A bolondokhoz?

–        Más tudati állapotokhoz. Például a transz meg ilyenek. A szellem testetlenné válása vagy mi.

–        Csontokat is dobál véres tálba?

–        Honnan tudjam én azt? Karaulnak hívják, Levedi vezér egyenes leszármazottja. A szellemek szerint legalábbis.

–        De ugye te nem hiszed el ezt a baromságot?

–        Mi bajunk lehet? Ha tud segíteni…

–        De nekem nincs semmi bajom…

–        Ezt már megbeszéltük. Azt mondtad, a kedvemért…

–        Az orvosokat. De varázslóról nem volt szó.

–        Nem varázsló, táltos. Még ezt az egyet, a kedvemért, na!

Botond sóhajtott.

–        Hát ez nem igaz! Tiszta hülye vagyok, hogy engedek! Mi a neve? Úgy értem, a rendes.

–        Azt nem szereti, ha tudják, de Deutch Károly.

–        Levedi vezér maradékának az a neve, hogy Deutch?! Tök jó! Ha tudná az öreg… Na mindegy, látok ilyet is.

   Karaul nem vette félvállról a tisztét. Külvárosi házának kertjében egy igazi, Azerbajdzsánból hozatott jurtában fogadta a hívőket és az érdeklődőket. A fején nemezsüveg, lábán kunkori orrú táltos cipő, a kettő között szép, hímzett kaftán, derekán veretes öv, rajta lemezes tarsoly, csanak és agancsnyelű gyikics. Ő maga fiatal fickó volt, kicsit idősebb csak, mint Botond, kerek arcára lógó bajuszt növesztett, hosszú, vékony szálú, szőke haját két oldalt és hátul egy-egy varkocsba fonta. Öltözéke ellenére inkább gall Asterix figurának tűnt, mint ősmagyarnak. Üdvözölte őket, árasztott némi pálinkaszagot. Karaul a házba kísérte Dorkát, felesége és öt gyerekük gondjaira bízta. A termékenységgel tényleg nincs baj, gondolta Botond, és követte Karault a jurtába. A táltos leültette őt a keletiesen hímzett szőnyegre, majd lábait keresztbe téve maga is a sarkára ereszkedett. A sátor nemezfalán íj, tegez, nyílvesszők, szablya és kelevéz, kerecsensólymos, illetve turulos dísztárgyak és egy nyereg lógott. Karaul előhúzott egy butykost a háta mögül, lecsavarta a kupakját, Botond felé nyújtotta. Botond a fejét rázta, köszönte, Karaul vállat vont és meghúzta az üveget. Aztán Botond pillantását követte, ami egy nappal, holddal és csillagokkal díszített fekete köpenyen pihent meg.

–        Kelta varázslóköpeny – szólt rekedten. – Több lábon kell állni, vállalok néha varázslóskodást itt-ott. Tudod, olyan hakni, mint a mikulásozás.

–        Akkor félig-meddig kollégák vagyunk – felelte Botond azon tűnődve, vajon hol lehet varázslóskodással haknizni –, Mikulás már én is voltam, sőt gyerekkoromban szerepeltem a Csili Csala Csodáiban. Tudod, a varázsló.

–        Ja.

Botond a kerek, fából és hólyagból készült sámándobot nézegette. Karaul odanyúlt érte, a kezébe adta.

–        Jó, mi?

Botond megütögette.

–        Aha. Klassz. Ezt kell ütni a transzba eséshez, mi?

Karaul megvonta a vállát.

–        Tőlem ütheted. De én igazi táltos vagyok, nem hagyományőrző. Ez a cucc rajtam meg ez a sok szar csak álca. A hatóságok nem bírják a sámánkodást.

–        Aha. Ezt a nevet, hogy Karaul… honnan vetted?

–        Csak úgy kitaláltam. A Károlyból. De asszem, ráhibáztam. 

Bekapcsolta a keze ügyében lévő rádiósmagnót, amiből puffogni kezdett egy másik sámándob, azt pedig gyomorfájós medve morgása kísérte.

–        Eredeti felvétel a Szovjetunióból! Vogul.

Megragadta a pálinkásüveget.

–        Régebben gombával csináltam, de egyszer majdnem rámentem. Mentő vitt a kórházba, kimosták a gyomrom. Pluszba még megfenyegetett a helyi körzeti megbízott, hogy felpofoz, ha még egyszer hétvégén hazarángatják a telekről. Merthogy a kórházban azt hitték, az asszony mérgezett meg, és hivatalból eljárást indítottak. Na, kezdjük!

Rágyújtott egy cigire, ivott még egy kortyot, aztán lehunyta a szemét és valami kísérteties, mély, morgó hangon gajdolni kezdett, igen jól egészítve ki a magnóból panaszkodó beteg medvét. Néha megszakította az adást, kinyitotta szemét, nagyokat döntött a pálinkából, aztán folytatta a nyekergést. Botond érdeklődve figyelte. És kezdett elálmosodni a monoton dúdolástól és sámándobolástól. Ásított egy hatalmasat, mire Karaul kinyitotta a szemét és szigorúan meredt rá.

–        Bocsánat! – mondta riadtan Botond.

Karaul fáradt méltósággal megcsóválta a fejét, ivott, újra lehunyta a szemét és folytatta az éneklést. A palack hamarosan kiürült, Karaul pedig öt percre rá felborult, mint a büdös bogár és horkolni kezdett. Botond tanácstalanul nézte. A sámándob magányosan puffogott a magnóból. Na, jó, hullarészeg, alvó táltosból ennyi elég is. Óvatosan felállt, hogy távozzon. Karaul hirtelen felült, kinyitotta bedagadt, véres szemeit, révülten meredt maga elé. Botond majdnem szívrohamot kapott.

–        Mért gondolod, hogy megcsal téged? – kérdezte Karaul sípoló hangon.

Botond dermedten bámult rá.

–        Kicsoda?

–        Hát a kiscsaj, akivel jöttél. Mintha ez lenne a legnagyobb fájdalmad.

Botond döbbenten hápogott. Karaul megrázta a fejét, mintha akkor ébredne meg.

–        Hát ez meg hogy jön ide? – kérdezte magától bosszúsan, majd felnézett az álló Botondra. – Hé! Szerinte te lélekröptető vagy.

–        Ki szerint? – kérdezte idegesen Botond.

–        A kiscsaj szerint.

–        Dorka?

–        Az, ja. Persze ő tudathasadásnak hívja. De én nem látok semmi ilyet.

–        Nincs is semmi bajom.

–        Ja. Csak az, hogy a kiscsaj hapsizik. De azt meg rajta nem látom. Várj csak!

Felemelte tenyerét, elhúzta Botond ágyéka előtt. Csodálkozva megismételte.

–        Figyu csak! Te nemzőképtelen vagy! De nem akárhogy ám! Ez nagyon ritka cucc! Hé…

Botondnak elege lett, otthagyta. Mérgesen mondta Dorkának hazafelé,

–        Miket mondtál ennek a marhának?

–        Én egy szót se. Csak azt mondta a telefonba, hallgassak két percig, ő hallja a gondolataimat. Aztán adott egy időpontot.

–        Akkor anyádon meg a barátnőjén keresztül tudja. Jó, hogy beszámolsz anyádnak a szexuális életedről! Ők meg javasasszonyok, mi?

–        Miről beszélsz?

–        Eh! – legyintett elkeseredve Botond.

De az állítólagos nemzőképtelensége nem hagyta nyugodni, mert mi van, ha… ugyan a huszadik században élünk, de mégis. Dorka tudta nélkül elment egy specialistához és kivizsgáltatta magát.

–        Az eredmények alapján… ez egy rendkívül ritka rendellenesség, eddig csak a szakirodalomban találkoztam vele, azt hittem, csak amolyan legenda, mert utoljára a középkorban jegyezték fel az előfordulását. Valami pogány babonaság is fűződik hozzá.

Na, az a Karaul ráhibázott, gondolta racionális Botond elkenődve, és csendre intette a száját nyitó, nyilvánvaló hülyeségen kissé elgondolkodó Botondot.

Dorka sem tudott nyugodni, titokban újra felkereste a pszichiátert, akinél először jártak.

–        Szóval egy egészen kicsi, pindurka tudathasadása sincs?

–        Hát… a skizofrénia bonyolult ügy – mondta a doktor, és futólag megjáratta a szemét Dorka lábain. – Van, hogy csak hosszas megfigyelés után bukik elő. De a fiatalembernél semmi sem utal rá. De úgy látom, mintha ön tapasztalt volna erre utaló jeleket.

–        Szexuális szerepjáték válthat ki tudathasadást? Úgy értem, ha mondjuk túl sokat csinálják.

–        Ó! Hát… a már meglévő skizofréniát talán erősítheti, de nem hiszem, hogy kiválthatja.

–        És mondja doktor úr, az normális szexuális szerepjátéknak számít, ha egy férfi folyton azt játsza, hogy a partnere mással szeretkezett?

–        Van, aki szerint a szexuális szerepjáték már önmagában sem normális. Másfelől azonban láttam már olyat, hogy az ön által említett fantazmagória gyakorlat, kifejezetten a férj kívánságára, szeme láttára, és hogy úgy mondjam, legnagyobb megelégedésére. Nyilvánvaló, hogy a fantáziálás mögött vágyakozás húzódik meg, és a szerepjáték lehet levezetési mód. De ugyan melyikünknek nincsenek furcsának tűnő álmai, melyek általában megállnak a fantáziálás szintjén, és többnyire meg, illetve ki is elégszenek azzal. Hogy empirikus példával érzékeltessem a dolgot, mint minden nő, nyilván ön is fantáziált már róla, hogy egyszerre két vagy több férfival szeretkezik. De… – és mutatóujjával az égbe bökött – ha felajánlanám önnek ezt a lehetőséget, elfogadná?

Dorka megrökönyödve bámult az orvosra. Az megigazította a szemüvegét, megköszörülte a torkát.

–        Ne kapkodja el a választ, péntek esténként össze szoktunk jönni néhány barátommal, gondolkozzon rajta pár napig, itt a névjegykártyám… hé, hová szalad?!

   Tehát Dorka nem kapott választ a tekintetben, hogy vajon Botondnak tudathasadása van (amit semmiféle orvos, sőt még egy sámán sem tud tetten érni) vagy szexuális szerepjátékot játszik, amit azonban – úgy tűnik – nem akar elrontani azzal, hogy bármikor is beismerje, csupán játék. Dorkának rutinjává vált, hogy szemmel tartsa Botondot mind tudathasadás, mind fantáziálás terén. De hiába veszem észre, ha a jelek mindkettőre utalhatnak, ahogy eddig is. Botond is szemmel tartotta Dorkát, ahogy már beletörődve megszokta, hogy szemmel tartsa. Így kerülgették udvariasan, tapintatosan egymás agyát, szívét, lelkét. Kémkedtek, gyanakodtak, diagnosztizáltak, csendben dühöngtek a másik érthetetlen, kifordult, istentelen, elfajzott szexuális szokásain, de mindenekelőtt szerették egymást. Szeretem, gondolta Dorka, szeretem, gondolta Botond. Így is szeretem, gondolta Dorka és ezt gondolta Botond is. Sőt, éppen ettől lehetek biztos benne, hogy nagyon szeretem, hisz szeretni önmagában nagyon kevés, ha mindent szeretsz a másikban, akkor valószínűleg nem szeretsz igazán semmit. Mindent szeretni könnyű, hisz a szeretett dologért cserébe semmit sem kell elviselned. De ha utálsz a másikban ezt-azt, de elviseled, akkor annál jobban szereted, és annál jobban megérdemled, amit szeretsz benne.

   Botond férfibüszkeségét persze erősen bántotta Dorka kendőzetlen hűtlensége, s az is, hogy valahányszor kérdőre vonta miatta, még szinte neki állt feljebb. Többször is fontolóra vette a szakítást. De nem tudta rászánni magát, amikor pedig tudomást szerzett nemzőképtelenségéről, és annak tükrében is végiggondolta a dolgot, azt találta kitalálni, hogy Dorka hűtlensége sorsszerű magyarázat az ő magtalanságára. Hisz életem szerelmét hagynám el büszkeségből, éppen azon okból, mely tulajdonképpen megoldás, vagyis hogy Dorkának nem kell gyerek nélkül leélnie az életét, ami nyilván boldogtalanná tenné, vagyis Dorka boldogságának (és az enyémnek is) záloga, ha mindent lenyelek. Nem számolhatok új kapcsolattal, új családdal, ha nem tudok gyereket csinálni, hát be kell látnom, nincs értelme az önérzeteskedésnek. Talán sosem leszek boldog, akár megyek, akár maradok, de Dorka még lehet, igaz, akkor is, ha megyek, akkor is, ha maradok. Mindenesetre most boldognak látszik, induljunk ki ebből. Így manipulálta, nyugtatta magát komoran Botond, tépelődött nemzőképtelenségén, és azon, miképp közölje Dorkával. Végül összeszedte bátorságát és eléállt. De Dorka megelőzte és repesve közölte a hírt, miszerint gyermeket vár.

–        Hogy mi? – hebegte döbbenten Botond.

–        Terhes vagyok. Jaj, ne vágj már ilyen arcot, még azt hiszem, nem örülsz!

–        Terhes vagy?

–        Igen. Na, mit szólsz?

–        Hát… örülök – mondta végül Botond szomorúan és el is mosolyodott, de csak úgy, ahogy a fedetlen tömegsírban síró csecsemőre bukkanó ember.

És Dorka megadta a kegyelemdöfést.

–        Szilveszterkor fogant, a baldachinos ágyban! – közölte ezt is ragyogva. – Na, mit szólsz?

   Fiú lett.

–        Rád hasonlít – mondta Dorka –, sőt kiköpött te vagy!

Botondnak arcizma sem rezdült. Megnézte a csecsemőt és… vakuljak meg, valami megmozdult bennem! Nézte a kicsi szorosan lehunyt szemeit, apró, ökölbe szorított kezeit, és pontosan azt érezte, amit általában az apák ilyenkor érezni szoktak. De hát ez nem az én gyerekem, gondolta kétségbeesetten tiltakozva a nyakába zúduló érzelmek ellen. De Dorka gyereke, válaszolta egy idegesítően ostoba, szerelmes, patetikus hang, és Botond már nem tehetett ellene semmit, apa lett. Sőt Apa.

–        Apa! – mondta a kis Bulcsú másfél év múlva, és Botond elragadtatottan üvöltött ki a konyhába,

–        Baszki, gyere gyorsan, Dorka! Gyere már, ezt hallgasd meg! Azt mondta, hogy Apa! Nekem!

Dorka mosolyogva szaladt be, a kezét törölgette egy konyharuhával.

–        Tényleg? Biztos? Nem hallottad félre?

És a kis Bulcsú Botondra mutatott és tisztán érthetően megismételte,

–        Apa!

–        Tessék! Na, mit mondtam?

Dorka összecsókolta a gyereket.

–        Ez nem igazság! – mérgelődött. – Én törlöm a szaros seggedet, mosom a pisás ágyneműdet, robotolok rád egész nap, az első szavad mégsem az, mint más, normális kölyöknek, hogy Anya. Ki az az Apa? Hisz csak este látod, meg reggel fél órát!

Hát igen, ki az apa. Botondnak egy pillanatra megkeseredett a szájíze, de aztán – miképp kicsi Bulcsú is – fittyet hányt rá. Gügyögve behajolt a kiságyba, Bulcsú meg az orrát markolta, és most már tíz másodpercenként kimondta, Apa, hadd örüljön a két nagy ember. Botond nem tudott betelni vele.

–        Ma beviszem magammal Bulcsút, hogy egész nap halljam!

Mire Bulcsú Dorkára mutatott és azt mondta,

–        Agya!

–        …ment – egészítette ki Botond.

–        Nem viszed sehova! – kiáltotta Dorka, felkapta Bulcsút és nevetve menekült vele a konyhába –, ma beszélgetni fogunk, csak mi ketten!

Botond aznap otthon maradt, és Dorkával egész nap kicsi Bulcsút csesztették, hogy ugyan mondja már azt, hogy Apa és Anya. És amikor a gyerek aludt, akkor szeretkeztek. Szenvedélyesen, de már tökéletesen összeszokva, módszeres szakértelemmel gusztustalan dolgokat művelve, ahogy kell.

 

                                                               o – o

 

 A pattogó szikrák mögött homályban úszó világból nagytermetű katona lépett Köpű elé. Hosszú, egyenes kardját magasra emelte, és Köpű fogcsikorgatva elbúcsúzott az élettől. Nagyot nyekkenve zuhant a földre, aztán sípolva tódult tüdejébe a levegő, amint Ulrik meglazította nyaka körül a kötelet. Egy ébresztő pofont is kapott a bajortól, aki ezután haladéktalanul talpra ugrott, és kardjával vadul hadonászva karattyolt és mutogatott a katonák után.

–        Pillanat – akarta nyögni Köpű, de nem jött ki érthető hang a torkán, igaz Ulrik akkor sem értette volna, ha kijön.

A bajor lenézett rá, majd a hóna alá nyúlt, és türelmetlenül talpra rántotta. Hadart valamit, majd elindult a katonák nyomában.

–        Ezt értettem – nyögte Köpű a torkát markolászva –, azt mondtad, nincs most időnk az ilyen lányos nyavalygásra.

És kissé még remegő lábakkal Ulrik után eredt, de csak hogy megállítsa, mielőtt fölöslegesen felkoncoltatná magát. Hamar beérte, s mikor megragadta a vállát, Ulrik térdre is rogyott szuszogva. De ment volna tovább, ha ő vissza nem nyomja a földre.

–        Nyughass már, Hosszú! – szólt rá erélyesen, de halkan. – Gondolkodjunk kicsit, mielőtt lekaszaboltatjuk magunkat!

És ujjával megkopogtatta előbb saját, majd Ulrik homlokát. A bajor a szemébe nézett, aztán leült a földre.

–        Idea – mondta.

–        …rozsdás bökőt – felelte Köpű, és Ulrik mellé ülve gondolkodni kezdett.

A bajor figyelte.

–        Az biztos, hogy estig nem tehetünk semmit. Addig megpróbáljuk követni őket. Érted?

Ulrik nem értette.

–        Ábend – mondta Köpű – addig meg spácíren utánuk, érted? Ha lóra ülnek, akkor nincs mit tennünk.

És két ujjával utánozta a lopakodó embert. Ulrik bólintott és elkeseredetten a tenyerébe csapott öklével. Köpűnek rossz érzése támadt, elfordította arcát a bajor egyenes, tiszta és nyilvánvalóan szerelmes pillantása elől.

–        De vissza kell mennünk a fegyverekért. Spácíren curükk bógen und lánce, gut?

Mire Ulriknak felderült az arca, talpra ugrott, intett Köpűnek, hogy kövesse, és megindult, amerről jöttek. Meg sem állt a partig, ahol egy sajkára mutatott, amiben ott sorakozott mindkettőjük fegyverzete, még a kelevézek is.

–        Hát ezt a ladikot meg hol találtad? – örült meg Köpű, hogy nem kell három folyót átúsznia oda-vissza.

Ulrik magyarázni kezdte, s Köpű ki is hallotta a fiser szót, s látta, hogy Ulrik evező mozdulatokat végez.

–        És te elvetted tőlük – szögezte le a beszámolót. – Azt nagyon jól tetted.

Felfegyverkeztek és útnak indultak. Köpű könnyedén követte a nehéz csizmák nyomát, Ulrik pedig egy idő után félretolta, és megmutatta, hogy ő is. Erőltetett menetben haladtak, s hamarosan beérték a kényelmesen vonuló bajor katonákat. De óvakodtak a közelükbe menni, meg-megállva hallgatóztak a csörtetők után, úgy méregették a távolságot. Tíz nyíllövésnyit keletnek mentek egy erdei ösvényen, akkor megfogyatkoztak a fák, és füves, mezős dombvidéken haladtak tovább délnek. Minden domb fölött óvatosan, hasalva ütötték fel fejüket, megvárták, míg a katonák Vitkával eltűnnek a következő domb mögött, s csak akkor loholtak át a völgyön. A dombok egyre nagyobbak, meredekebbek lettek, Ulrik kisvártatva megsápadt, vastag verítékpatakok csorogtak homlokán, arcán.

–        Nem szívesen rúgnám össze a port egyedül egy tucat vasassal, hallod-e! A csetepatét még várd meg, aztán tőlem kinyuvadhatsz! – mondta Köpű.

Ulrik ránézett mosolyogva és intett, hogy ne aggódjon érte, jól van, akár estig vidáman tudna rohanni.

–        Jól van, nem úgy gondoltam – morogta Köpű inkább csak magának. – Csak vigyázz, inkább pihenjünk, a nyomok után is megtaláljuk őket éjjel. Ha addig be nem veszik magukat valami erősségbe. De ha megérkeznek oda, ahova Vitkának érkeznie kellett volna, akkor akár vissza is fordulhatunk. Gondolom, nem putriban lakik Stefán úr.

–        Herrschaft Stephan – visszhangozta Ulrik.

És szaladtak tovább. Köpűnek már igen elege volt a „spácírenből”, akár napokat is képes volt egyvégtében Tejföl és Túró nyergében tölteni, rajtuk evett, aludt, de a gyaloglást nem állta, nem is gyakorolta soha. De amíg Ulrik ment, addig nem mondhatta ő sem, hogy pihenjenek. Szinte megörült, amikor a következő domb fölött kikémlelve lovasokat látott szembe vágtatni Vitkáékkal, s azok hozzájuk érve nyeregből szálltak. Díszes ruhába öltözött úr vezette őket. Ulrik megbökte Köpű oldalát.

–        Herrschaft Stephan! – mondta izgatottan.

–        A mumus – bólintott Köpű, aztán elröhögte magát –, a nagyszarú katona.

Alaposan szemügyre vette a nevezettet. Stefán úr fiatal volt, s ahogy Vitka állította, jóképű is. Arcán nyugodt, komoly méltóság ült, de semmi gőg. Tartása egyenes, pillantása okos, gyors, figyelmes, lépte határozott. Valóban nem ostoba ember, döntötte el hamarjában Köpű, elfogadnám uramnak, ha magyar, s persze ha… ha nem Vitka jövendőbelije lenne. És Csadán vezér jutott eszébe, akit szeretni lehetett, de tisztelni semmiképp sem az esze miatt. Köpű megszámolta a lovasokat. Mindössze hatan voltak, csekély kíséret egy úrnak, bizonyára szétosztotta katonáit a kutatáshoz. Ezzel tizennyolcra emelkedett a leküzdendők létszáma. Ez nyílt ütközethez nagyon sok, még ha ötöt-hatot le is szedek első meglepetésükben. De ezek nem úgy néznek ki, mint akiket meg lehet lepni. Hátvédet ugyan nem állítottak, nyilván nem számoltak azzal, hogy követik őket, de most is állnak körülöttük biztosítók, akik a dombok tetejét fürkészik. Ha letáboroznának, úgy lenyilazhatnék közülük sokat, főleg ha tüzeket is raknak, ahogy a bajorok szoktak, de mért táboroznának le? Nyilván lóra ültetik Vitkát és uccu neki, míg biztonságos helyre nem érnek. Stefán úr Vitka elé lépett, kissé meghajolt előtte. Tisztelettel, de fagyosan. Váltottak néhány szót, majd Vitka a fejét rázta, mindkét kezével megfogta a fejét, mintha fájna neki. Stefán úr nemet intett, mire Vitka egyszerűen elájult. Köpű elismerően csettintett, bár nem hitte, hogy Stefán urat ezzel be lehet csapni. De Köpűt nem úriembernek nevelték, Stefán úrnak azonban esze és kedve ellenére is viselkednie kellett olykor. Mérgesen megszemlélte a lábai előtt aléltan heverő Vitkát, majd intett katonáinak, hogy üssenek tábort. Köpű vigyorgott.

–        Nem kell tovább loholnunk, Hosszú! – mondta a mellette hasaló Ulriknak.

A bajorok három apró tűzre való farakást hordtak össze, de nem gyújtották még meg. Egy sátrat is állítottak, nyilván Stefán úrét, abban őrizték Vitkát, bejáratánál katona strázsált.    

   Lejjebb csúsztak a domb takarásába, aztán csak ültek és meredtek hol egymásra, hol maguk elé, de semmi sem jutott az eszükbe.

–        Niksz idea – mondta Köpű.

–        Nichts – bólintott Ulrik.

–        Hát akkor…

Ulrik megint bólintott komoran, elszántan. Akkor ma meg kell halni. Amúgy sem lenne értelme az életnek, ha Vitka Stefán úr asszonya lesz. Visszacsúszott a dombtetőre, hogy estig szemmel tartsa a tábort.

   Köpű is kezdte erősen így érezni, de ő szentelt néhány gondolatot szeretetlen feleségének is, akivel megint csak nincs értelme az életnek. Eddig sem volt, de délelőtt óta elviselhetetlen ez az értelmetlenség. És ha valamilyen csoda folytán életben maradunk reggelig, és még nagyobb csoda folytán sikerül kiragadnunk onnan Vitkát, akkor is megette a fene, hisz Vitka nyilvánvalóan nem fog velem Magyarországra jönni. Ulrikkal tart majd, még ha délelőtt ott a folyóparton messzire röppent is az esze, hogy helyet adjon kicsit a vágyának. És Ulrik majd (ha ugyan Vitka elmondja) megbocsát neki, s ha nem nyakazzák le, csinálnak majd kicsi Ulrikokat és kicsi Vitkákat, és talán jó szívvel emlékeznek majd arra a mosdatlan magyarra, aki kihúzta őket a Lech folyóból, és megmenekítette őket Stefán úr martalócaitól, de mégiscsak távoli, megfoghatatlan emlékké válok az évek során, és nem jelentek majd Vitka számára semmit. Boldogan és nagyon jól meglesznek nélkülem, én pedig örökké rosszkedvű, megkeseredett öregember leszek, akinek nem másznak az ölébe unokák, hogy meséljek nekik a fiatalságról, a csavargásokról, a nagy csetepatékról és… Vitkáról. Köpű nagyszerűen sajnálta magát, két térde közé lógatta orrát, hogy csak a fűszálakat lássa, aztán hanyatt feküdt, hogy csak az eget lássa, és úgy várta az éjszakát, amikor – most már remélte – meghalhat és ellovagolhat odaátra, ahol nem fáj már semmi. És persze a pogány és a keresztény istenek együtt rogyasszák rá az eget erre a nyomorult világra. Nagyot nyögött, ahogy Ulrik hevesen megbökte az oldalát. A bajor a völgy felé mutatott. Négy katona indult négy irányba a táborból, lassan kapaszkodtak fel a domboldalon, az egyik nem sokkal tévesztette el feléjük az irányt.

–        Őrszemeket állítanak.

Így hát vissza kellett húzódniuk egy dombnyit. Rohantak, s épp csak sikerült a földre vetni magukat, mikor a katona megállt a tetőn és körülnézett. Köpű a távolságot méregette, de messzinek találta a biztos találathoz. Főleg majd vaksötétben. Egész közel kell lopakodnunk, hogy lelőhessem az őrt.

   Tervük egyetlen biztos pontja bekövetkezett, eljött az este, majd az éjszaka.

–        Sokáig nem maradhatunk észrevétlenek, úgyhogy lovat kell lopnunk a meneküléshez. Az az én dolgom lesz. Ikh pferd, érted?

És magára mutogatott, majd lopó mozdulatot utánzott kezével. Ulrik a száját biggyesztette és legyintett. Köpű mellkasára bökött, majd a sajátjára, és mutatóujját elhúzta a torka előtt. De Köpűben már feltámadt a csaták előtti harci láz, amiről eddig azt hitte, mindig csak harsány, vad vezéréről, Csadánról és a többi vihareszű harcosról ragad át rá, hogy kilopja gyomrából a szorongó halálfélelmet. Összeszorította öklét és Ulrik orra előtt a levegőbe csapott.

–        Kitépjük a szívüket és feltoljuk a seggükbe!

De Ulrik csak nézett rá komolyan, majd kardját a földbe szúrta, és imához térdelt. Mikor végzett, keresztet vetett, felállt és ünnepélyesen, néhány emelkedettnek tűnő szó kíséretében kezet nyújtott Köpűnek. A magyar elfogódottan fogadta el a parolát, de mikor Ulrik hevesen magához ölelte, azt már nem állhatta.

–        Na! Csókolózni azért nem fogunk, remélem!

Elég lesz az Vitka szájának tolmácsolásával is.

Azzal megindultak kúszva a holdat takaró felhők fedezékében. Enyhe, egyenletes szél fújta a magas füvet, jótékonyan hullámzott, susogott körülöttük a mező, elfedte mozgásukat, neszeiket is. Azért lassan, óvatosan haladtak, nem látták, csak sejtették a dombon álló katonát. Már közel jártak a dombtetőhöz, amikor Köpű megállt, mert nem akarta orrát ütni a bajor csizmába. Meresztették a szemüket, de nem láttak semmit. Egyszer csak Ulrik Köpű fejére tette kezét és lassan balra fordította. Köpű hagyta, hogy vezesse a szemét és elakadt a lélegzete, amikor felfedezte a tőlük alig három méterre ácsorgó talpast. Óvatosan vesszőt tett az idegre, de Ulrik megelőzte. Felemelkedett, két hatalmas lépéssel a katona mellett termett, s mire az felocsúdhatott volna az éjszakai világ szemléléséből, hatalmasat sújtott kardjával a fejére. Az őr összerogyott, akár az üres liszteszsák. Köpű hallotta a kard pengéséből, hogy Ulrik lapjával vágott oda. Nagyszerű! Ettől féltem. Kíméli őket. Ezek szerint szúrni nem is fog, amivel csak még jobban megkönnyíti a dolgukat! És ha eltöri a kardját, akkor aztán vége.

Továbbosontak a tábor felé, a közelében elváltak.

–        Du Vitka, ikh pferd, aztán itt találkozunk – suttogta Köpű, a lábuk alá bökött, és Ulrik bólintott.

Köpű a lovak felé tartott. Mind a hatot a völgy egyetlen fájához kötözték, mozdulatlanul, lehajtott fejjel állták körbe. Kiválasztott kettőt, a nyereggel nem bajlódott, a kantárt rajtuk hagyták. Megdermedt, amikor messze a táboron kívülről váratlanul lónyerítést hallott. Még csak az hiányzik, hogy most érkezzen valami újabb csapat.

–        Verdammter Mistvieh, treibt es herum die Stuten seit Tagen, aber näherkommen will der nicht. Zu mindest könnte er mich Schlafen lassen! – morogta egy álmos hang a napok óta a kancák után koslató, nyerítő mént átkozva.

Köpű mozdulatlanul ácsorgott néhány percig, aztán visszaindult a találkozási helyre. A lovak patája halkan puffant a fűben, de nem vert fel senkit. Köpű visszaért oda, ahol elváltak Ulrikkal. Idegesen várakozott jó darabig. A hold egyszer csak kikukkantott a szakadozni kezdő paplan alól, s Köpű megkövülve állt fényében a két lóval. Körbepillantott, s amit látott, attól egy csapásra elfelejtette szorult helyzetét. A hold fényében Vitka óvakodott ki az alvó táborból, előtte pedig egy bajor katona lopakodott, aki cseppet sem hasonlított Ulrikra. Mindketten lovat vezettek maguk után. Nyilvánvalóan szökésben voltak. Hát ez nem igaz, ilyen egy boszorkány, mindig talál egy szerencsétlen hülyét, aki meg akarja menteni, mi meg az életünkkel játszunk, hogy kiszabadítsuk. A katona döbbenten pillantotta meg Köpűt. De késlekedés nélkül rontott neki, kivont karddal, némán. Köpű egyetlen lövéssel leterítette, de kiáltani még maradt ereje és ideje.

–        Jézus! – kiáltotta Vitka –, szegény fiú!

–        Meghalt! – szögezte le gyorsan Köpű, mielőtt Vitka kitalálná, hogy vigyék magukkal –, de nézd csak, én nem! Ha számít ez valamit.

Vitka végigmérte Köpűt.

-   Aztat nagyon jól tudtam, hogy te nem haltál meg, képzeld!

-   Tényleg? Na és ugyan honnan?

-   Aztat én... mindegy.

Köpű nyelt egyet, s eszébe jutott, hol is vannak, mit is csinálnak éppen.

-   Na, most aztán igyekezzünk!

A másik két lóra nyereg is került, a lányt feldobta az egyikre, a másikat Ulriknak hagyta, ő maga pedig egy nyergeletlenre ugrott föl. Vártak, de Ulrik nem akart előkerülni. Helyette a bajor talpasok futottak feléjük, meztelen pengéik csillogtak az áruló hold fényében. Köpű kicsit jobbra kormányozta a lovát, és sebtiben leszedett három katonát. De a többi nem torpant meg, fegyelmezetten tartva a vonalat szaladt feléjük.

–        Induljunk! – kiáltotta Köpű.

–        De mi lesz Ulrikkal?

–        Az nem segít rajta, ha engem levágnak!

Azzal csizmasarkával belevágott a lány lovának tomporába, mire az megugrott, és vágtatni kezdett neki a dombnak. Köpű megrugdosta a magáét is, és repült utánuk, hosszú kantáron vezetve a két másik hátast, az Ulriknak szántat és a nyergeletlent. Még látta, hogy egy férfi vágtat ki szélsebesen a táborból – zekében, páncél nélkül, könnyedén, lazán ülte a lovat, akár egy magyar – és az üldözésükre ered. Stefán lesz az, a mumus, juthatott volna könnyebb ellenfél is, a fene egye meg. Na, ha beér, majd meglátjuk. Csak el ne bújjon a hold. Megtapintotta a tegezéből kiálló vesszők végét. A kelevézeket a ladikban hagyta, a szablyával meg – ha igaz, amit Stefán úr vívótudományáról mondanak – nem sokra megy. Minduntalan vissza kellett fognia lovát, hogy meg ne előzze Vitkát, így kisvártatva Stefán úr (aki vélhetően sokkal jobb lovat ül, mint én)feltűnt mögötte. Köpű elengedte a két vezetéklovat, leakasztotta nyakából a felajzva odalógatott íjat, és akkor a hold fogta magát és elbújt. Sötétségbe borult minden, hiába káromkodott kétségbeesetten Köpű. És Stefán úr lovának dobogása – immár láthatatlanul – egyre közelebbről hallatszott.

 

                                                              o — o

 

   A szilveszteri mulatságra egyik barátjukhoz igyekeztek, a Martinovics-hegy oldalában. Hatlakásos ház volt az, új építésű, emeletenként két-két lakással, nagy teraszokkal, a szoc-panel hegyi változata, olyan bauhaus utánzat, ami sosem sikerül jól. Zita nénin kívül csak fiatalok lakták, akik – dugig megtöltvén az összes lakást – hamarosan kiültek a lépcsőházba, iszogattak, dohányoztak, beszélgettek és keveredtek egymással. Így az elszigetelt szilveszteri sejtek hamarosan nagy egésszé váltak, és a lakásbulik házszintűvé bővültek. Megindult a jövés-menés a három emelet és a hat lakás között, mert a fiatalok a mindig mosolygó Zita néninél is gyakran tették tiszteletüket. Zita néni is nyitva hagyta ajtaját, jó szívvel töltötte szét tojáslikőrkészletét, és csodálkozva figyelte, hogy asztalán miképp szaporodnak a különböző italosüvegek és harapnivalók.

   Zita néni egyenes derekú nagypolgári családból származott, és azzal a szállal kötődött Dorkához és Botondhoz, hogy az ötvenes években, a család kitelepítése során valamiképp sikerült megmentenie a gyönyörű, hatalmas, Zita néni szerint háromezer éves, de nem öregedő, az asztalosok szerint a világon nem létező fából készült baldachinos ágyat, ami aztán végigkísérte egész életén. Amikor férje halála után gyermekei ide, a Martinovics-hegyre, új, világos, modern és kicsi lakásba költöztették, az ágynak sehogy sem találtak helyet, ám Zita néni megkötötte magát. A tárgyalás és alkudozás végén az ágy ideiglenesen – a fiatal, még gyermektelen szomszédok jóváhagyásával – a földszinti, közös, üresen álló gyerekkocsi-tárolóba került. Erre ugyanis szabványosítási okokból épp olyan nagy, zöld vasajtó került, mint a szemétledobó helyiségre, ahonnan a teli konténert kellett kitolni a kukásautóig. A szeméttárolóhoz hasonlóan a gyerekkocsi-tároló is örökké nyitva volt, mert a kaput amúgy is zárva tartották, és már rég nem tudta senki, hogy hova került a hozzá kapott kulcs. Dorka – valamiféle ösztöntől vezérelve – benyitott oda, amikor barátjukhoz egyszer látogatóba érkeztek, és az ágyat megpillantva elakadt a lélegzete. Villanyt gyújtott, körbejárta a hatalmas alkalmatosságot. Botond az ajtóból nézte, amint Dorka végigsimítja a nem létező függönyt, táncosan megpördül maga körül, és puhán az ágyra omlik.

–        Beleszerettem! – jelentette ki. – Képzeld el, hogy rajta vannak azok az izék, fátylak, amik lógnak az oldalán…

–        Szuperlát.

–        Tessék?

–        Ez egy himmelbett, vagyis baldachinos, vagyis mennyezetes ágy. Ami az oldalán lógott, azt szuperlátnak hívták akkor. Meg azt hiszem, az ágyneműt is.

–        Jaj, Botond, te olyan okos vagy! De én a függönyt mondom. És puha vánkosok és dunyhák, hófehér lepedő, és körben ezernyi gyertya ég, és szeretkezünk! Jaj, kell nekem ez az ágy, muszáj!

Kezével úrasszonyi hívó mozdulatot tett Botond felé. Botond odament, ráhajolt és megcsókolta. Dorka ölében felizzott a villanykörte.

–        Csukd be az ajtót! – suttogta.

–        Ne hülyülj már! – mondta Botond zavartan –, itt nem lehet.

–        De lehet!

–        Be se tudom zárni az ajtót, mi van, ha ránk nyitnak?

–        Ki nyitna ránk?

–        Például az ágy tulajdonosa.

–        Jaj, ne szerencsétlenkedj már! Gyere!

De Botond akkor megkötötte magát.

–        Nem! Itt nem!

–        Micsoda?!

–        Jól hallottad.

Dorka mérgesen felült, megbámulta Botondot.

–        Micsoda egy riadozó kis nyuszi vagy! Vagy már nem kívánsz istenigazából!

Azzal felvágta az állát, kiment, nekiindult a lépcsőnek. Alaptalanul megvádolt Botond ijedten, szégyenkezve szaladt utána.

–        Ne csináld már! Dorka, hallod?!

Dorka odafönt megkérdezte vendéglátóiktól, kié az ágy.

–        Azé a bolond öreglányé a félemeletről. Az első lakás az övé.

Botond mindent megtett, hogy kiköszörülje a csorbát, és hogy az ágy Dorkáé lehessen és szeretkezhessenek benne. (És az ajtó legyen zárva.) Többször is meglátogatta Zita nénit, erején felüli ajánlatokat tett, de Zita néni csak csóválta a fejét.

–        Fura dolgokat művel az az ágy, higgyen nekem, kedveském! Tudja, hogy már háromezer éves? Csak boldog ember alhat abban nyugodtan. Ön boldog?

Botond biztosította Zita nénit, hogy ő bizony boldog. Háromezer éve még ágyat sem csináltak, nemhogy ilyet, gondolta közben.

–        Az nagyon ritka dolog. Becsülje meg, kedveském!

Botond megígérte, hogy megbecsüli, és megkérdezte, akkor megvásárolhatja-e az ágyat.

–        Egy ilyen csinos, jó modorú fiatalember szívében bizonyára lakik egy kislány, akinek udvarol.

Botond zavartan beismerte, hogy igazából együtt él azzal a kislánnyal, aki a szívében lakik, és ami az udvarlást illeti… ha visszamenő hatállyal is, de az ágy-művelet annak részét képezi.

–        Legközelebb hozza el a kis hölgyet is! Iszik még egy teát, kedveském?

Botond sóhajtva felállt és biztosította Zita nénit, hogy nem adja fel, most mennie kell, de majd meglátogatja újra.

–        Nagyon fogok örülni. Olyan jól elbeszélgettünk!

Botond hamarosan szerszámkészlettel járt Zita nénihez, hogy megjavítson ezt-azt. Dorka is elkísérte gyakran, kitakarított, főzött valamiket, Zita néni tőle is megkérdezte, boldog-e, de az ágyhoz nem jutottak közelebb egy jottányit sem, hát hamarosan lemondtak róla, de ha már így alakult, néha felugrottak Zita nénihez, és szereltek és főztek és takarítottak is. És egy decemberi napon Botond új ötlettel állt elő. Szélesen mosolyogva csöngetett be Zita néni ajtaján.

–        Csókolom, Zita néni! Lenne egy kérésem.

–        Gyere be, kedveském, gyere csak! Úgy örülök neked! Kihúzattad a farkasfogad? Kár. Így is szép a mosolyod, de úgy olyan különleges volt…

–        Nem húzattam ki – mondta Botond átlépve a küszöböt, és beharapta a felső ajkát. – Megint csak az ágyról lenne szó, Zita néni, de…

–        Udvarlás visszamenő hatállyal? – heherészett Zita néni.

–        Nagyon messzire visszamenő hatállyal – bólintott szomorkás mosollyal Botond.

   És szilveszterkor az érkező Dorka szokása szerint lenyomta a gyerekkocsi-tároló kilincsét, hogy szokása szerint vessen egy pillantást boldog szíve egyetlen vágyára, és szokása szerint sóhajtson egy akkorát, hogy Botond abból mindent értsen. De az ajtó zárva volt és Dorka ijedten meredt Botondra.

–        Lehet, hogy elvitték!

–        És most, hogy tök üres a helyiség, gondolták, bezárják.

Dorka megnyugodott. A lépcsőházban köszöntek az üvöltöző fiatalok körében tojáslikőrt kínálgató Zita néninek, aki cinkosan kacsintott Botondra, aki megütközve, de azért viszonozta.

–        Ez mi volt? – kérdezte Dorka. – Titkos szeretők titkos jele?

–        Nem tudom – válaszolta Botond –, talán leitatták vagy szívott valamit.

Felmentek a lakásba, betették a magukkal hozott italokat a hideg vízzel teli kádba, aztán megkezdték a társasági életet. Dorka hűvösen köszönt Zoltánnak. Tisztességtelen ajánlata előtt sem kedvelte, pedig mikor először látta, alaposan meg kellett néznie, mert Zoltán épp az a fajta, aki Dorka térdeit elgyengíti, vagyis fekete, göndör hajú, vastag ajkú, derűs ragadozószemei vannak, magas és izmosan karcsú. Dorka csak két napja ismerte Botondot, amikor az meghívta egy házibuliba. Zoltán is ott volt, aki első találkozásukkor, vagyis szintén két nappal azelőtt Dorkának nem tetsző dolgot művelt. Ám Dorka Botondnak még nem ígért semmit, nem dőlt el még semmi, így hát rövid erotikus álmodozás után adott Zoltánnak még egy esélyt. De bármennyire igyekezett, nem tudott szabadulni Botondtól. Pedig Botond cseppet sem erőltette, többnyire csak ácsorgott, kezében egy pohár valamivel, és leste Dorkát, de még azt is tapintatosan, úgy, hogy ha Dorka nem akarja, nem kell észrevennie. De Dorka hiába igyekezett minden figyelmét Zoltánnak szentelni, újra és újra Botond felé pislantott. A fene egye meg, még csak nem is tetszik, inkább sovány, mint karcsú, alig hullámos, barna és túl hosszú a haja, a szája ugyan húsos, de nem elég széles, a szeme… na, jó, mondjuk a szeme, az tényleg… izé… szépen ég, az ember akár hazatalálhat sötétben a fényénél. Ez a pillantás úgy hatott rá, mint egy jelzőtűz, amikor március 15-én Botond lehajolt Dorka kokárdájáért, amit egy rendőr tépett le a melléről és dobott a földre. Felemelte és odanyújtotta neki, ahogy virágot szokás, a rendőr a vállára sújtott a gumibottal, de Botond oda se nézett, éppen csak megrándult az arca a fájdalomtól, égő tekintetét Dorkáéba fúrta, és azt üzente némán, nem kell félned szépséges szép szabadságharcos lány, most már itt vagyok, és semmi bajod sem történhet. Ugyan Dorka cseppet sem félt, nem is volt szabadságharcos lány, csak nagyon berágott a rendőrökre, akik elcseszték a napját, nem engedték, hogy nevetve sétálgasson a bimbódzó tavaszban, megmutassa szépségét a nyíló világnak, hogy barátaival végigmulassák az egész napot. Pedig ez a nap nagyon is alkalmas az ilyesmire, mert az egész nemzet napja, amikor mindenki mosolyog és senki sem dolgozik, és akkor egyenruhás, kötözködő, verekedős alakok lökdösik és gumibotozzák az embereket, letépdesik a kokárdájukat, és elveszik a személyi igazolványukat, hát nézze meg az ember! Dorka elsodródott a barátaitól, dühösen méregette a rendőröket, amikor az egyik – azzal az ürüggyel, hogy a kokárdáját tépi le – odanyúlt, de igazából belemarkolt a mellébe durván, gonoszul, hogy fájjon, és vigyorgott is hozzá. Dorka már éppen nekiugrott volna, hátha kikaparhatja a szemét, amikor ez az égő szemű eléállt, és micsoda pillantást vetett rá, te úristen! De nem túl nagy az orra? Határeset. Botond bátorsága és lovagiassága tetszett Dorkának, de nem vette le a lábáról. Végül is egy férfinál ez a legkevesebb. Hálából pedig nem szeret meg senkit, nem fekszik le senkivel. De a pillantása… az igen. Azonban a barátja szépségével összehasonlítva… hát… de akkor honnan ez a delej? Nem lehet tudni. Végül aztán a feje sóhajtva megadta magát a szívének, s elfogadta, hogy a végzetes férfi cseppet sem olyan, amilyennek megálmodta. Azelőtt Dorka semmi kivetnivalót sem talált volna abban, hogy míg nem enyhül kínzó éhsége, addig Zoltánnal is, Botonddal is lefeküdjön, de… Nahát, hogy miket nem gondolok, még hogy erkölcstelen? Ez valami új állapotom nekem, lehet, hogy…?

Utólag azonban úgy gondolta, még szerencse, hogy beleszeretett Botondba, aki hülye és vak és egyáltalán nem veszi észre, hogy Zoltán milyen, csak kihasználja, vele íratja az egyetemi dolgozatait, ahogy gyerekkorukban is mindig, és folyton szívességeket kér tőle, és rángatja, mint egy bábot. De Dorka hallgatott, várta, hogy Botond vegye észre mindezt magától, ne ő legyen a megrontója a gyerekkori barátságnak, azt meg, hogy Zoltán Botond háta mögött kikezdett vele és azóta is folyamatosan próbálkozik, végképp nem mondta meg Botondnak, mert... mert amilyen Botond, ezt simán megbocsátaná, úgy vélné, hogy ez csak természetes férfigyengeség, szenvedély vagy szerelem, és ugyan helytelen barátok között, ha valaki nem uralkodik felette, de azért megbocsátható. Szóval Dorka más társaságot keresett, és Botond és Zoltán is elvegyültek a mulatozók között.

   Botond épp az előszobában dőlt a falnak, hogy megkezdje haverjaival a társalgást, amikor válla fölött megszólalt a kaputelefon. Először nem hallotta, mert üvöltött a zene, de a dal végén felvette a kagylót.

–        Halló!

–        Botond vagyok.

–        Én is.

Rövid csend, majd a kapuban álló a következőket mondta,

–        Én ugyanaz a Botond vagyok, aki te, és visszautaztam 2006-ból.

–        Oké, menj még egy kört és hozd el a jövő heti lottószámokat – azzal a helyére tette a kagylót.

   Ordított a zene, a táncos lábúak táncoltak, a beszélgetősek beszélgettek, itt-ott csókolózott egy pár, voltak, akik ennél továbbmentek és bezárkóztak valamelyik fürdőszobába, s a lakások összekeveredése és a társaság ingerküszöböt meghaladóan heterogénné válása folytán időről időre összecsaptak azon, hogy például LGT vagy R-Go, Hobo Blues Band vagy Első Emelet. Végül is a házibuli-hagyomány szellemében a markánsabb ízlés vonult vissza, átengedve a teret az öntudatlan lötyögőknek. Birtokba vették a lépcsőházat, ott ordítoztak, vedeltek, gitároztak, vitatkoztak istenről, diktatúráról, pináról, és röhögtek a diszkópatkányokon. Dorka szeretett volna táncolni, de tudta, hogy Botond nem táncol. Így csak beszélgetett, iszogatott, nevetgélt. Zoltán egyszer feltűnt mellette.

–        Csinos ez a ruha – búgta –, de nem olyan csinos, mint az a kék selyemfátyol.

Dorka nem válaszolt, kortyolt az italából és szemével Botondot kereste a tömegben. Zoltán folytatta.

–        Nincs kedved táncolni?

–        Utálok táncolni – felelte Dorka és faképnél hagyta.

Zoltán kis távolságtartással a nyomában maradt. Nem igazán bízott már Dorka elcsábításában, de szerette bámulni, szeretett a közelében lenni. Ugyanakkor szálka is volt a szemében Dorka, mint az első „ügy”, melyben nem tudott Botondra hatni. Úgy érezte, Dorka kikezdi a hatalmát, ahogy egyetlen vérbe fojtott, de soha el nem felejtett forradalom betegít meg egy birodalmat. Most csak Botond… először csak egy tégla esik ki az épületből, aztán majd ki tudja. Duruzsolt Botond fülébe, szurkálta, sebezte büszkeségét, mérgezett tőrt adott kezébe, de az ne adj isten, hogy szíven szúrta volna szerelmét. Hiába mondta el Dorkát mindenféle szóval mindenféle riherongynak, és hiába értett egyet vele Botond, mintha jégfalnak beszélne. Botond becsukta füleit, összeszorította száját, és nem szólt egy árva szót sem, azt sem, hogy nem, azt sem, hogy igen. Csak megmakacsolta magát, és nem engedelmeskedett. És ennek a megátalkodottságnak oka és tárgya – Dorka – Botondhoz hasonlóan Zoltán szemében is egyenest a szabadság lázító angyalának tűnt, elpusztíthatatlan jelképnek, mint a Gellért-hegy pálmaágat tartó lánya, akit fegyveres szovjet katona véd vagy őriz.

   Közeledett az éjfél, Dorka keresni kezdte Botondot, Botond pedig Dorkát. Botond kerített két pohár pezsgőt, úgy lófrált a népek közt. Már csak egy perc volt hátra, minden fiú egy lány mellett ácsorgott, csak Botond kutatta még mindig Dorkát. Komoran rótta az emeleteket.     

Dorka a földszinten kezdte a keresést. Amint lefelé menet az utolsó fordulóhoz ért, valaki átnyúlt a korláton, megragadta a kezét, és gálánsan lesegítette az utolsó kanyar néhány lépcsőjén. Dorka nevetve szaladt a kéz után. Zoltán hökkenten megtorpant. Nem hiszek a szememnek, ez szökésnek tűnt, méghozzá tervezett szökésnek, méghozzá pásztorórára-szökésnek! Ezzel még kezdhetek valamit, ha Botond orra alá lehetne dörgölni. Na de hogy Dorka… a fene gondolta volna. Óvatosan, zaj nélkül lépve a nyomukba eredt, lefordult a földszintre, a kapuhoz vezető folyosóra… és gyorsan visszalépett a takarásba. Dorka csókolózott egy sráccal a gyerekkocsi-tároló nagy, zöld vasajtaja előtt. Szétváltak, a srác a zsebébe nyúlt, kulcsot húzott elő, elfordult a vasajtó felé… a francba! Zoltán csalódott grimaszt vágott. Hisz ez Botond. Besurrantak és belülről bezárták az ajtót. Na mi van, otthon már nem jó kefélni? Zoltán felment az első lakásig, ott is be a konyhába és mérgesen inni kezdett.

Három perccel előbb Botond eldobta az utolsó elhasznált gyufát, megállt a földszinten, töprengett, hol kezdje a keresést, amikor Dorka tűnt fel a lépcsőn. Botond mosolyogva nyújtotta neki a kezét, Dorka pedig nevetve szaladt utána. A vasajtónál megálltak.

–        Mi van? – kérdezte még mindig nevetve Dorka –, úgy nézel, mintha először látnál.

És nekividámodva jutott eszébe, hogy néhányszor már látta Botond szemében ezt a tüzet, és olyankor mindig különlegesen szerette őt Botond, és az olyan alkalmaknak emlékét ő külön cipősdobozban tartja a fejében, mint gyémántok közt is a legszebbeket. Botond megcsókolta, egyszerre gyöngéden, vadul, szelíden és szenvedélyesen, behódolva neki és leigázva őt. Hogy csinálja ezt, gondolta Dorka kábultan, és mért nem csinálja mindig így, és a múltkor, amikor így volt, akkor sem éreztem a farkasfogát, vámpír ez, behúzza ilyenkor vagy hogyan? Botond kulcsot vett elő a zsebéből, kinyitotta a gyerekkocsi-tároló ajtaját, kézen fogta és bevezette rajta Dorkát. Dorka tátott szájjal állt az ajtóban, meg sem hallotta a háta mögött döngve csukódó vasajtót, csak bámulta a felöltöztetett himmelbettet, a habkönnyű, átlátszó szuperlátot, mögötte hófehér lepedőn a puha dunyhákat, vánkosokat, a kereken ezer villogó, ragyogó gyertyát és az ágy mellett a kis, kerek asztalt, rajta két kristálypohár, jeges vödör, benne a szovjetszkoje pezsgő. És Dorka sírva fakadt, és zokogott nevetve, és még akkor is zokogott, mikor már alig volt rajta ruha, de mikor az utolsó darabot is leszerette róla Botond, akkor már nem zokogott, hanem tüzelt, és teljes erőből kezdte a szeretkezést, és rekedten suttogta romantikus Botond fülébe,

–        Ez lesz az évezred… nem is… két évezred legnagyobb kefélése!

Most aztán fején találtad a szöget, gondolta Botond.

Egy óra múlva nem hagyta elaludni a szokása szerint elaludni akaró Dorkát.

–        Vissza kell mennünk! – noszogatta szelíden. – Nem aludhatjuk át a szilvesztert!

–        Mért nem? – nyögte morcosan Dorka, de azért engedelmeskedett.

Botond bezárta a tároló ajtaját és kicsit megtaszította az állva elalvó Dorkát.

–        Hé!

–        Na!

–        Feltalálsz egyedül, Csipkerózsika? Kimegyek kicsit levegőzni.

Dorka továbbra is csukott szemmel, bágyadtan, de mosolyogva bólintott, zombiként indult a lépcső felé. Botond nézett utána, nézte, ahogy ujjatlan, rövid ruhájában, hintázó csípővel, leesett vállakkal, szétesve csámpázik magas sarkú cipőjében, ahogy kibicsaklik karcsú bokája és a mozdulattól megrázkódik hullámos hajkoronája, bosszúsan visszanéz, és… mintha Botondnak könnyes lenne a szeme. És mit motyog? Mintha… nem hallom…

Botond sarkon fordult, kiment a kertbe.

   Dorka, miután áttörte magát egy előszoba és egy nappali tömegén, egy konyhában – történetesen Zita néniében – töltött magának egy vödör kávét. Azt kortyolgatva ébredezett, amikor Botond rátalált. Botond végigmérte a végtelenül elégedett Dorkát. Szeretkezett, gondolta döbbenten és lehangoltan. Valahányszor Dorka célzott rá, hogy újabb (vagy ugyanaz, ki tudhatja?) szeretője van, belesajdult a szíve, és fájt napokig, hetekig, és igazából nem szűnt soha, csak megtanulta elviselni. Dorkáért, Dorka szerelméért. Elfogadta, hogy ilyen, de megszokni nem tudta soha. Most már így is, hogy velem jött ide, és itt vagyok a közelében… Kedvetlenül lépett mellé.

–        Hol voltál? Vagyis… nem találtalak.

Dorka a nyakába zuhant.

–        A mennyekben jártam egy gyönyörűséges arkangyallal, aki úgy csókol, mint egyszerre két ördög!

–        Nagyszerű! – morogta Botond porig alázva.

–        Mi bajod már megint?

–        Semmi.

–        Úgy látom, különösen nagyszerű szeretkezések után depressziós leszel.

Botond majdnem sírva fakadt.

–        Legalább ne beszélj róla!

–        Jól van, na!

Hirtelen Botond szájához nyúlt, felemelte a felső ajkát. Botond dühösen rántotta el a fejét,

–        Na! Ne nyúlkálj a számba!

Zita néni toppant elébük, új szokása szerint kacsintott.

–        Na? Hogy szerepelt az öreg bútor?

–        Csodálatosan, Zita néni, csodálatosan! – felelte nevetve, de pirulva is Dorka.

Az öregasszony elképesztően huncutul pislogott.

–        Hát… nem mondom, nagy szerepem van benne, hogy ilyen szépen bejáródott!

Dorka nevetett, de Botond nem.

–        Na és – kacsintott újból Zita néni –, nem történt semmi rendkívüli?

–        Rendkívüli volt az egész, de hadd ne számoljak be minden részletről Zita néninek!

Az öregasszony nevetve legyintett.

–        Nem mondom, az is kedvemre való lenne, de úgy értem, az ággyal nem történt semmi rendkívüli?

–        Nem, vigyáztunk rá – mondta Dorka, pedig ez nem is volt igaz.

–        Tehát úgy viselkedett, mint egy teljesen normális, átlagos ágy? Semmi mesebeli trükk?

Dorka értetlenül nézett rá.

–        Hát… nem tudom, mire gondol, Zita néni!

Az öregasszony elégedetten elmosolyodott és mindkettejük arcát megsimogatta,

–        Istenem, milyen fiatalok és szépek vagytok! – és magukra hagyta őket.

Botond elképedve nézett Dorkára.

–        A mennyezetes ágyban csináltad? Jól van, nem kérdezek semmit!

–        Az jó, mert most nincs kedvem játszani.

–        Tényleg? Ó, bocsáss meg! Tudod, azt hittem, éjfélkor együtt leszünk, ahogy szokás. Ott álltam két pohár pezsgővel, mint egy fasz, te meg sehol! Vagyis keféltél lent a gyerekkocsi-tárolóban!

–        Jaj, Botond, most ne, kérlek! Nagyon fáradt vagyok, tényleg nincs hozzá kedvem!

–        Ó, bocs, tényleg! Egy pillanatra elfelejtettem, hol a helyem!

–        De hülye vagy!

Hajnalban taxival mentek haza. Dorka Botond vállára hajtotta a fejét, Botond átkarolta őt.

–        Köszönöm! – lehelte Dorka. – Ez életem legszebb éjszakája volt! Senkinek nincs ilyen hapsija, mint nekem. Szeretlek!

Botond keserűen elmosolyodott.

–        Szívesen!

Dorka felemelte a fejét, arcon csókolta.

–        Ennyi gyertya egy vagyon lehetett, gyönyörű volt!

–        Tessék?

–        A gyertyák. Hány darab volt?

–        Hol?

–        Hát a gyerekkocsi-tárolóban.

–        Gyertya?

–        Igen, azt kérdem! Gyertya!

–        Gyertyák voltak ott?

Dorka mérgesen hátat fordított.

–        Hát ez nem igaz!

–        Most mi van?

–        Nem hagynád abba? – kiáltotta most már igazán dühösen Dorka.

–        Mit? – kérdezte igazán megrettenve Botond. – Honnan a bánatból tudjam én, hogy te hány gyertya fényénél kef… honnan tudjam?

Dorka sírva fakadt.

–        Annyira hülye vagy ilyenkor! Kértelek, hogy most ne csináld! Életem legszebb éjszakáját rendezted meg…

–        Na azért nem én rendeztem!

–        …és csak szerettem volna beszélgetni róla pár szót, hogy milyen gyönyörű volt a fehér fátyolba öltöztetett ágy meg a vibráló, fénylő kis sárga lángok, meg hogy sorozat-orgazmusom volt az utolsónál, és hogy mennyire szeretlek érte, és akkor hiába kérlek, ilyen hülyén viselkedsz!

És zokogott, és papírzsebkendővel törölgette a szemét. Botond elhűlve hallgatta. Túl sokat kíván tőlem, még ha el is fogadom olyannak, amilyen. De magához húzta, hogy megnyugtassa. Dorka a szemébe pillantott, majd újra, és arcán a szomorúságot rémület váltotta fel. Mi van, ha nem is a buta szerepjátékát játssza, hanem valóban halvány fogalma sincs, hogy miről beszélek?

 

                                                                o - o

 

   A hetedik napon Ulrik kifeszítette az íját. A hüvelykjével, ahogy Köpű mutatta neki. Tartotta kicsit, aztán vicsorogva visszaengedte, és káromkodva babusgatni kezdte az ujját. Köpű röhögött.

–        De a fő, hogy gyógyulsz már. Három nap múlva továbbállhatunk – mondta, és figyelte magát, hogy lesz úrrá rajta a rosszkedv.

Összenéztek Vitkával, és Köpű hozzátette,

–        Vagy öt. De lehet több is, attól függ.

Vitka elfordult, Köpű zavartan ácsorgott.

Harmadnap Ulrik maga úszott halért, s vadászni is ő ment. Nem volt miért maradni tovább, hiába törte Köpű a fejét. Mérgesen felugrott ültéből, s ráförmedt Vitkára,

–        Ne lopjuk tovább az időt, gyerünk sajkáért! Ulrik itt marad, te jössz velem.

Ulrik tiltakozott, de Köpű megkötötte magát, nem vele kívánta tölteni a hátralévő időt. A túloldalon az ág keskenyebb volt, a sodrása sem olyan erős, mint ahonnan jöttek. Vitka ágya mellett álltak a parton, Köpű a lányra nézett.

–        Én ilyenkor le szoktam vetkőzni, és a fejemre kötöm a ruhát, hogy odaát szárazon vehessem fel.

–        Igen – mondta Vitka és pislogott.

–        Szóval fordulj el!

Vitka hátat fordított, s azon töprengett, vele mi lesz. Köpű levetkőzött, a magával hozott bőrszíjjal a fejére kötözte a ruháját, amiképp mondta, Vitka lábához is dobott egy bőrpányvát, majd begyalogolt a vízbe hasig és a szemközti partot nézte.

–        Vetkőzhetsz! – szólt Vitkának.

A lány elképedve megfordult.

–        Nem gombolod, hogy levetkőzök előtted?!

–        Nem nézek oda.

–        És aztán mi lesz? Mondtam, hogy nem tudok úszni!

–        A nyakamba kapaszkodsz és átviszlek.

Vitkának elakadt a hangja.

–        Csak nem képzeled…

–        Mit félsz egy herélttől?

A lány becsukta a száját. Kis habozás után levetkőzött. Összehajtott köntösével és topánjával a fején óvatosan a vízbe gázolt, félve közeledett Köpűhöz.

–        Ne less! – kiáltotta, mikor a magyar a vízcsobogásra önkéntelenül feléje sandított.

Rátette ujjait Köpű vállára, karját messze kinyújtotta, úgy próbált kapaszkodni. De amint elfogyott lábuk alól a talaj, s Köpű úszni kezdett, mégiscsak hozzá kellett simulnia, és ahogy ijedtében szorosan át is karolta, megkarmolta a vállát. Köpű észre se vette, a szíve hevesen verni kezdett, ahogy megérezte hátán a lány meztelenségét, farcsontján a szeméremszőrzetét. Most vízbe fúlunk. Vitka kisebb fajta pánikban csüngött Köpű hátán. Nem a víztől félt (bár azon is felettébb csodálkozott, hogy kétségek nélkül rábízza az életét egy magyarra, amikor még néhány napja az ördögről is jobb véleménnyel volt), hanem a férfitest szoros, ráadásul fedetlen közelsége rémisztette. Ugyanakkor tagadhatatlanul borzongatta is. Nehezen kezdte venni a levegőt (biztos az erőlködés miatt), s a gyomra is mintha süllyedne-emelkedne (persze alig ettem valamit reggel), és a tarkójától a farcsontjáig lúdbőrözik a gerince (borzalmasan hideg a víz, a szélén nem is éreztem). De hisz herélt, figyelmeztette magát. Mégsem tudott nem figyelni a keze és hasa alatt dolgozó szálkás izomkötegekre, az arcát csiklandozó durva szálú, fekete, kissé nehéz szagú hajbozontra. Atya, Fiú, Szentlélek, adjatok erőt szembenézni a bűnös gondolatokkal, még ha nem is lehetnek többek gondolatoknál!

   Köpű azonban vívódások nélkül szabadjára engedte gondolatait, s még bűnösnek sem találta őket. Ahogy talajt érzett, megvetette a lábát és felegyenesedett.

–        Eredj előre! – szólt Vitkához, és ahogy a lány kifelé indult, úgy fordult ő a víz felé.

Majd tüzetesen végigmérte a neki háttal partra veszkölődő meztelenséget. Ahogy az kiért, Köpű visszafordította fejét, s lenézett maga elé a vízbe, ahol bizony dacosan, jól kivehetően küzdött a farka a víz sodrával.

–        Jöhetsz! – szólt Vitka.

Köpű ellenőrizte, úgy van-e valóban, majd kigyalogolt Vitka háta mögé, s felöltözött ő is. Aztán felelőtlenül megfordult. Odalent nem változott semmi, csak bő nadrágjának egyenletes esése szűnt meg, Vitka pedig tagadhatatlanul azt nézte. Igaz, csak néhány pillanatig, aztán elkapta a szemét, de akkor már mindketten elvörösödtek. No, most biztos feltenne néhány kérdést az anyjának vagy a dadájának. Azt hitte, Vitkának esze ágában se lesz megszólalni, de,

–        Azt hittem, a heréltek nem képesek… – szólt a lány piros arccal, rekedten, és megköszörülte a torkát.

–        Én is úgy tudom – felelte Köpű, s neki is karcolt a hangja.

Nézték kicsit a homokot, a vizet, a fákat, aztán egymás szemét, aztán Köpű Vitkához lépett és megcsókolta. Nem katona, nem dúló ellenség (de nem is herélt, vagy legalábbis nem így képzeltem volna) módjára, hanem ahogy békeidőben otthon, a magyarok országában szokta a fiú a lányt. És Vitka lehunyta a szemét és úgy fogadta, ahogy Morvaországban szokás, mert ott sincs másképp ez, mint pogány vidékeken. El is dőltek, mert az sem szokott másképp lenni, a ruhát is lehámozták egymásról, de akkor Vitka kibújt Köpű öleléséből.

–        Vigyél vissza a túlpartra az ágyamhoz! – suttogta halkan.

Köpű nem kérdezte, miért, csak remegő térdekkel a vízbe gázolt, a hátára vette Vitkát, ahogy idefelé is, és átúszott vele, ahogy kérte. Ott Vitka kézen fogta, behúzta a fűzfa szuperlátja alá, és az ágy kemény deszkáján vonta magára Köpűt.

És kisvártatva Vitka már semmiképpen sem ajándékozhatta meg a házasságban sem Stefán urat, sem Ulrikot az érintetlenségével, mert azt odadobta ennek a jöttment magyarnak, akinek a szeméből olyan tűz csap ki, hogy annak nem lehetséges ellenállni, és furcsa, de nem is akart.

   Aztán Vitka imádkozott, de bármennyire is igyekezett, nem tudta magát bűnösnek érezni. Mikor végzett, felállt és így szólt,

–        Nem is vagy herélt, ennyit én is tudok!

–        Csak azért mondtam, mert kinevettél.

–        Tudom.

További szó nélkül úsztak vissza ruháikhoz, és szó nélkül indultak neki a fák közt burjánzó sűrű aljnövényzetnek. Köpű szó nélkül vágta kardjával az utat, Vitka szó nélkül, lábát és köntösét magasra emelgetve lépegetett mögötte, és szó nélkül úsztak át még két ágon. Nincs mit beszélni arról, hogy hamarosan elválnak, és soha többé nem látják egymást. Így is van ez jól, csak egy határ, de mégis egy egész világ választja el egymástól a hazájukat, az övéiket, és így őket is.

   Átértek a külső ágon, ott pedig az erdőben Stefán úr katonái rohanták meg őket, Vitkát lefogták, Köpűt pedig – miután gondosan hátrakötözték kezeit – felakasztották egy vaskos, biztosan le nem szakadó faágra. Akkor sem szóltak, csak tekintetükkel kapaszkodtak egymásba, Vitka arcán csorogtak a könnyek, Köpű pedig arra gondolt, hogy amennyit Vitkából kapott, az is sokkal több, mint amennyi a világ jelenlegi állása szerint lehetséges volna. Aztán a katonák Vitkával eltűntek a fák között. Köpű szeme előtt apró kis szikrák kezdtek pattogni.

 

                                                                      o - o

 

   Dorka először óvatosan, majd mikor Botond a füle botját sem mozdította, akkor határozottan állította, hogy Botondnak időnként teljes órák, ráadásul jelentőségteljes események esnek ki emlékezetéből, de amaz csak vonogatta a vállát.

–        Talán hülyeségnek tűnik, de hidd el, jót tesz.

Botond óvatosan odapislantott. Aztán visszamerült a tenyerébe.

–        Vidd innen, mert összehányom a konyhádat is!

–        Nincs már benned semmi. Tényleg, összeüssek egy szalonnás tojást, ahogy anyád készíti? – és röhögött.

Megfogta a sört, húzott belőle, aztán rágyújtott. Botond gyomra hármat pördült, amint megérezte a füstöt.

–        Ez nem igaz! – nyögte. – Ilyen egy állat!

Az ablakhoz támolygott, kitárta, és a széles párkányra borulva, fején a függönnyel, szívta a friss levegőt. Zoltán a háta mögött fecsegett.

–        Szerintem klassz éjszaka volt. De neked többé nem veszek nőt, az biztos. Betti nagyszerű hús, amit illik megbecsülni és egy életen át emlékezni rá. Soha még rajtad kívül másnak nem vettem meg. Erre te lehányod! Mint egy hülye kis pöcs, aki először ivott életében és csak kulcslyukon át látott meztelen nőt!

–        Bocsánatot kell kérnem Bettitől – morogta Botond inkább csak magának.

–        Micsoda? Boldog lenne, ha minden éjjel lehánynád annyiért, amennyit fizettem neki!

–        Megadom. Valahogy. Majd.

Zoltán megvonta a vállát.

–        Nekem ne add meg! Azt mondtam, veszek neked egy nőt, nem kötöttem ki, mire használd.

Elhallgatott, szemügyre vette Botond hirtelen figyelmessé váló fenekét és feje búbját. Lecsapta a sört, az ablakhoz loholt és igen… az utca túlsó oldalán, konyhaablaka mögött magára hagyott Dorka kávét főzött, szerelemféltő Botond pedig bámulta. Dorka Botond nagykockás, piros flanelingét viselte, és talán bugyit, mást nem. Feltette a gázra a kotyogót, két bögrét, cukrot, tejet készített az asztalra. Az egyik bögrét visszatette a szekrénybe. A tűzhely felé fordult, bámulta a kávéfőzőt. Végignézett magán, bal kezével lassan végigsimította a piros kockás inget. Felemelte egyik szárnyát (így Botond és Zoltán megtudták, van-e rajta bugyi avagy nincs), megszagolta, arcához szorította a szövetet. Botond csuklott és böfögött, Dorka pedig kiengedve kezéből az inget sírva fakadt.

–        Na nézd csak! – szólt rekedten Zoltán. – Mindenki macája milyen érzékeny lett hirtelen!

Botond hátralépett, elhúzta az ablaktól Zoltánt, keményen a szemébe nézett.

–        Soha többé ne nevezd így!

Azzal kigyalogolt a lakásból, az ajtót bevágta maga mögött. Zoltán utána pillantott, majd vissza Dorkára, és rosszkedvűen kipöckölte a csikket az ablakon.

–        Veszett fejsze fasza! – morogta.

   Botond ácsorgott a gangjukon, de hiába csöngetett háromszor is, szülei nem nyitottak ajtót. Tegnap valószínűleg itthon hagytam a lakáskulcsomat. Biztos, hogy Margit nénihez mentek Zebegénybe, mintha említették is volna, remek. Gyomra és térde remegett, a feje fájt, és rettenetes álmosság gyötörte. Szalonnás tojás és jéghideg paradicsomlé! Aztán aludni, aludni, aludni! Zoltánhoz nem akart visszamenni, Dorkához pedig… még nem tudta, hogy vissza akar. Végignézett magán, pólóján itt-ott hányásfoltok, dzsekije jobb oldalán és ujján valami hatalmas, azonosíthatatlan fekete kosztömeg, a nadrágja jobb szára térdtől bokáig felszakadva. Ez akkor történhetett, amikor kiszálltunk a taxiból és a villámhárítón próbáltam meg feljutni a kéglibe, de leestem (remélem, Dorka nem látott a konyhaablakból, persze kit érdekel), és valaki kiabált, hogy rendőrt hív, szegény Betti micsoda hülye, hencegő, gyerekes alaknak gondolhat, tényleg bocsánatot kell kérnem tőle. Tanácstalanul újra a zsebeibe kotort, cetlire írt telefonszám akadt a kezébe. Szemöldökét ráncolva nézte a papírt, lassan oszlott a köd. Ez Betti száma, a taxiban kényszerítettem ki belőle, mikor még úgy volt… na még ez is!.., hogy feleségül veszem. Fel is tűnt, hogy amikor a számát követeltem, Zoltánra nézett, hogy megadhatja-e, Zoltán pedig bólogatott, mint aki kezességet vállal értem.

   A szomszéd lakás ajtaja kinyílt, Aranka néni kíváncsi, bizalmatlan, rémületre mindig kész arca bukkant fel a nyílásban.

–        Csókolom!

Aranka néni felderült.

–        Te vagy az, Botond! Nem láttam jól bentről, csak azt, hogy áll itt valaki. Margit nénédhez mentek Zebegénybe. Nincs kulcsod? – és elkerekedett a szeme és összecsapta a kezét – Jézus, Mária, Szent József! Hogy nézel ki, Botond? A kabátod és a nadrágod és halott sápadt vagy, csak nem ért valami baleset?!

–        Nem, dehogy, csak… sietnem kell, Aranka néni, csókolom!

Szaladt lefelé a lépcsőházban, közben elhatározta, hogy mégsem csönget be valamelyik barátjához. Az is hülyén veszi ki magát, hogy „Szevasz, tudom, ramatyul nézek ki, igen, ez hányás itt rajtam, ez meg olajfolt a szakadás fölött, de nem, nem gázoltak el, lefürödhetnék itt nálad, aztán kialhatnám magam?”. De főleg azt nem kívánta megmagyarázni, hogy miért nem haza megy. Dorkának nem kéne magyarázkodni. Hm.  Ahogy ott állt az ingemben és sírt… áh, a francba, milyen érzékeny lett egyszerre… Ne gondoljunk rá! Nézzük, kinek nem kéne még magyarázkodni? Hát persze… Bettinek. Botond ennyiben maradt magával, ez racionális oknak tűnt, nem kell annyit lelkizni és agyalni rajta, mint azon, hogy egy mit sem sejtő, csinos, meleg testű lány vigasztalására, feledtető gyöngédségére vágyik. Keresett egy telefonfülkét.

–        Halló – szólt álmosan a lány.

–        Szia, Botond vagyok! – és szívta a fogát.

Rövid csend. Aztán sokkal kevésbé barátságtalanul, mint várta,

–        Á, a kezemet mézes szóval kérő, aztán ölembe hányó Botond! Mért nem alszol?

–        Ne haragudj, amiért felvertelek, csak bocsánatot szeretnék kérni az éjszakai viselkedésemért.

Rövid csend.

–        Ennyi?

–        Ennyi.

–        Szóval nem a kifizetett numerát akarod bepótolni?

–        Dehogy!

–        Jól van. Nem haragszom.

Rövid csend.

–        Végeztünk? – kérdezte Betti.

–        Igen.

–        Hát akkor… menj aludni, szia!

Botond nyelt egyet.

–        Izé… nem tudok hazamenni, mert nincs kulcsom.

Rövid csend.

–        De ugye nem azért telefonálsz, mert nálam akarod kialudni magad?

Botond nyelt ismét.

–        De igen.

–        De kár! Azt hittem, ez egy valódi bocsánatkérés!

–        Az! Mindenképpen felhívtalak volna, hogy bocsánatot kérjek, komolyan!

–        Persze! Hát tudod… velem már sok gusztustalan dolgot műveltek, gondolhatod… de eddig te viszed a pálmát. Na, gyere!

Megmondta a címet. Botond nem tudta eldönteni, hogy a pálmát a lehányással vagy az azt követő, bocsánatkéréssel egybekötött ágyigényléssel érdemelte-e ki. Betti hálóingben nyitott ajtót, finom, nőies szappanillat lengte körül. Zoltánnak biztos nincs ilyen szappanja, úgyhogy ez már a második sikálás eredménye.

–        Gyere be! – mondta Betti álmosan, látszott rajta, hogy visszaaludt, s csak az imént riadt fel ismét. – Ott a fürdőszoba.

Mutatta és elfintorította az orrát. Botond készült néhány szóval, de a fintort látva jobbnak látta, ha a fürdővel kezd. Előbb langyos, majd hideg vízzel zuhanyozott, ez jót tett másnaposságának, aztán kilötykölte a pólóját, a gatyáját és a zokniját a mosdóban. Csak akkor döbbent rá, hogy nincs mit felvennie. Betti nem kopogott, csak benyitott.

–        Ja, bocs! – szólt elvigyorodva, ahogy Botond maga elé kapta a törölközőt –, nem vagyok hozzászokva, hogy a férfiak itt nálam takargassák magukat. Itt egy nadrág, nem találtam mást.

Élénkszínű, virágmintás vászonnadrág volt, félreérthetetlenül női, de jó bő. Az meg igazán nem számít, hogy épp csak a térde alá ér. Botond dühösen állt a nagy tükör előtt. Hogy lehet, hogy ilyen másnaposan és álmosan erekcióm van? Nem igazság! Most hogy menjek ki? Nem rohanhatok egyenesen az ágyba, azt se tudom, merre van. Résnyire nyitotta az ajtót és kiszólt a szemközti konyhában csörömpölő Bettinek,

–        Nyugodtan menj aludni, míg én szöszölök!

–        Én már nem tudok aludni, ha egyszer kikeltem az ágyból.

Botond tanácstalanul húzta be az ajtót. Most mit izélek? Látott már álló farkú férfit, marha nagy dolog! Igaz, azok nem aludni jöttek, így mégiscsak hülye egy helyzet. Kicsit ácsorgott, de nem változott a helyzet. Hát akkor jöjjön, aminek jönnie kell! A mosdó elé állt, letolta a virágokat. Dorkára gondolt, de az ne adj isten, hogy egyedül lett volna, egy palival szeretkezett, annak arcát nem látta, de így is tudta, hogy vigyorog. És pontosan ugyanazokat művelte Dorkával és Dorka vele, amiket Botond és Dorka szoktak együtt! Botond dühösen rángatta a farkát, átváltott Bettire, de Dorka és az ismeretlen lepedőakrobata akkor is ott tornáztak a szomszéd matracon, végül Botond a hátát mutatta nekik (bár azok ügyet sem vetettek rá), így végre sikerült belerobbannia Bettibe.

Aztán kiment a konyhába.

–        Kérsz kávét? – kérdezte Betti és a gázra tette a kotyogót.

–        Igen, köszönöm!

Betti egy bögrét tett az asztalra, cukrot, tejet készített mellé. Aztán odatett még egy bögrét. Botond nagyot sóhajtott és ráképzelte a piros kockás flanelingét a lányra.

–        Nagyon köszönöm, hogy beengedtél a lakásodba! – kezdte Botond. – Azt hittem, meghalok ott a gangon, mikor rájöttem, hogy nem juthatok oda az alig öt méterre lévő ágyamhoz.

–        Mért nem mentél vissza Zoltánhoz?

–        Hát… pipa lettem rá.

–        Mért?

Botond kicsit habozott.

–        Mert azt mondta egy lányra, hogy mindenki macája – és elpirult.

Betti derűsen nézett rá.

–        Feltételezem, nem rólam volt szó – mondta, de úgy, mintha nem bánná, ha tévedne.

Botond megrázta a fejét.

–        Hanem kiről? – akarta tudni Betti.

–        Nem érdekes. Egy Dóra nevű csajról.

–        Na, ez éppen nem úgy hangzott, mintha nem lenne érdekes.

Botond ásított, nem unalmában. Betti széttöltötte a kávét.

–        Ez a Dóra a barátnőd? – folytatta cseppet sem tapintatosan.

Botond beletörődően bólintott, s nem jutott eszébe, hogy tegnap még habozás nélkül megtagadta volna Dorkával való kapcsolatát.

–        És mért mondta Zoltán, hogy mindenki macája? Mert megcsalt téged?

Botond megint bólintott és megint ásított.

–        Hogy történt?

Botond elmesélte, mesélés közben rádöbbent, hogy jólesik elmesélnie, így kitért a részletekre is, hadd tartson minél tovább. Betti kételkedve hümmögött.

–        Csak egyszer történt meg?

–        Egyről tudok. De nem mindegy, hányszor?

–        De, mindegy. Te ugye nagy jelentőséget tulajdonítasz a szexnek?

–        Ezt hogy érted?

–        Szerelemszempontból fontos számodra a testi hűség.

–        Persze.

–        Tegnap mégis lefeküdtél volna velem, ha nem vagy rosszul.

–        Az más.

–        Azért, mert te férfi vagy?

–        Nem. Hanem mert akkor Dorka már nem volt a barátnőm.

–        Dorka?

–        Én így hívom – és megint elpirult.

–        Szóval akkor már nem volt a barátnőd. Az előbb, mikor megkérdeztem, hogy a barátnőd-e, habozás nélkül bólintottál. Most meg azt mondtad, „én így hívom”, jelen időben.

–        Az egyszerűség kedvéért.

–        Aha. És amikor Zoltán lemindenkimacájázta, akkor még a barátnőd volt?

–        Dehogy.

–        Akkor mért kaptad fel a vizet?

Botond hatalmasat ásított, ivott a kávéjából.

–        Te házassági tanácsadó vagy? Vagy pszichiáter vagy mi?

–        Nagyon ritkán. Én tetszem neked?

Botond meglepve nézte meg. Nappali fényben most először alaposan. Jó tízessel idősebb, mint én, ez este nem látszott. Az arca szép, de benne a szemek különleges, fekete ékkövek. Csupa szelíd biztatás, szomorú odaadás, érzéki rejtélyesség, megértő megbocsátás. Amúgy karcsú, jó alakú csaj, klassz dudákkal. Botond bólintott.

–        Tetszel.

–        Mi az, hogy! Tegnap feleségül vettél volna, ha van egy pap a közelben.

–        Te vidéki lány vagy? Vagyis voltál?

–        Oké, hagyjuk a papot. A lényeg, hogy elvettél volna.

–        Akkor úgy is gondoltam. Ne haragudj!

–        Nem haragszom, igazán kedves voltál. És úgy érezted, szerelmes vagy belém, igaz?

–        Hát… igaz.

–        És nem zavart, hogy kurva vagyok?

–        Egy cseppet sem.

–        Akkor mért zavar, hogy Dorka egyszer félrekefélt?

–        Nem fogsz meg. Mert nem pénzért csinálta.

–        Akkor majd én kimondom: mert belé igazán szerelmes vagy. Mintha ezt elfelejtetted volna.

–        Igyekszem.

–        Talán kár.

–        És az se mindegy, hogy ha te költöznél össze velem, Dorkával ellentétben te már nem feküdnél le más férfiakkal.

–        Honnan veszed?

–        Látom a szemedben.

–        És Dorka szemében mit látsz?

Hát ez az, a rosseb egye meg, abban is pontosan ezt láttam! Botond lehajtotta fejét, ásított és a szeme is lecsukódott.

–        Biztos, hogy megcsalt?

–        Biztos.

–        Nekem valahogy nem áll össze a kép. Tudja, hogy két órán belül hazaérsz, sőt bármikor betoppanhatsz, hisz egyetemista vagy, oda mész és akkor, ahova és amikor csak akarsz. Én nem kockáztatnám meg. És így nem is lehet nyugodtan, jól szeretkezni…

Botond ásított, de azért felpislogott Bettire.

–        …és miután szeretkezett, s tudja, hogy mindjárt érkezel, szanaszét hagyja a ruháit, és anyaszült meztelenül elalszik az ágyon. Nem csinál rendet, nem keresi és tünteti el az esetleges bűnjeleket. Ez így hülyeség. Te pedig nem láttad a hapsit.

–        Beismerte.

–        Azt ismerte be, amit beleordítottál a fejébe. Szerintem megsértődött és rád hagyta, hadd kínlódj kicsit, te hülye, féltékeny állat!

Betti egész belemelegedett az igazság kiderítésébe, a végén már kiabált.

–        Lehet, hogy igazad van – motyogta újra nyíló reményű Botond csukott szemmel az asztalra borulva.

–        Naná! – rikoltotta Betti. – És most húzzál haza a Dorkádhoz, és borulj térdre előtte!

–        Oké! – mondta izgatottan Botond és elaludt.

Betti hökkenten nézte, aztán felrázta valamennyire és betámogatta az egyetlen ágyhoz. Lefektette, vagyis csak terelte, mint favágó a zuhanó fát. Mellé hevert, nézte kicsit a boldogan szuszogó Botondot. Belecsípett az oldalába, hogy egy pillanatra felébredjen. Közel hajolt a füléhez.

–        Botond! Biztos, hogy létezik ez a te Dorkád?

–        Há’ persze. Épp, ahogy én – rebegte Botond mély álomban.

–        Milyen kár!

Óvatosan, finoman megcsókolta Botond arcát, megsimította haját, megint ágaskodó farkát, kiskanálként pucsítva, lélegzetvisszafojtva hozzápróbálta magát a mélyen alvó nagykanálhoz, aztán sóhajtva kiment a konyhába. Délután szárazra vasalta Botond még nyirkos gatyáját, zokniját és pólóját, megvarrta a nadrágját. Aztán szalonnás tojást készített, azzal ébresztette. Botond befalta és rohant Dorkához, magára hagyva magányos, kedvességre szomjazó Bettit.

És Botond végre ott állt Dorka, vagyis kettejük küszöbén.

–        Volt itt valaki péntek délután, és ha igen, lefeküdtél-e vele?

Dorka majdnem azt válaszolta, hogy „na most már aztán tényleg menj a…”, de észbekapott. Bűnbánóan lehajtotta fejét, és remegő hangon mondta,

–        A szeretőm… és igen… lefeküdtem vele.

Aztán felpislantott.

–        Jól csinálom? – suttogta.

Botond elbámult fölötte, szeme az ablakon át a szemközti háztetőre révedt.

–        Jól van, mondjuk, hogy nem érdekel!

Dorka sírva ugrott a nyakába.

–        Te hülye, te! Annyira hiányoztál! Hét szeretőm is lesz, keresheted őket az ágy alatt, csak ne hagyj többé magamra!

Botond kicsit zavartan, szomorúan nézett rá, de azért persze szeretkeztek, vadul, szenvedélyesen, a jó ízlés minden határát átlépve. Amikor pilledten hevertek már egymást szorosan átölelve, Botond bandzsítva próbált Dorka melleire fókuszálni, s halkan morgott a halmokba. Dorka elvonta az emlőket Botond szája elől.

–        Mit mondasz?

–        Semmit. Boldog vagyok.

És Dorka is boldog volt. Hétköznap tizenkettő, hétvégén négy óránként szeretkeztek, és egyelőre nem kívántak semmi mást az élettől. Illetve… Dorka néha célzott rá, hogy szeretője van, de Botond nem vette fel a fonalat, nem kereste a szeretőt az ágy alatt vagy a szekrényben, nem firtatta kilétét sem, csak elszomorodott egy időre.

 

                                                                    o - o

 

   Kivilágosodott, mire Köpű megriadt, de épp csak elmúlhatott a napkelte, mert még friss volt a nyári levegő. Vitka ült a takaróján, és álmosan bámult rá.

–        Mért nem keltettél fel?

–        Én a vizen is alhatok – mondta Vitka, és ásított.

Ulriknak előbb a gyomra ébredt. Hatalmasat kordult, mire kinyílt a bajor a szeme, körbepislogott, majd egyszerűen felállt.

–        Na! – mondta Köpű és óvatosan arrébb oldalazott –, már egészen összeszedted magad!

Mire Ulrik mosolyogva felborult, s nagyot puffanva elterült a homokon. Ott felkönyökölt, és kábán, szédelegve nézegetett maga köré.

–        Ich bin noch ein bisschen schwach. – motyogta maga elé gyengeségét.

Vitka odasietett hozzá, a homlokára tette a kezét.

–        Már nem lázas. A zsebe is sépen gyógyul, nem fertősödött meg, de vért sokat vesztett, nagyon legyengült, kellene ennie bőviben.

Köpű bólintott.

–        Meglátjuk. Délután mindenképpen ejtek valamit. De most induljunk!

Vízre szálltak, s a folyóra bízták magukat, ahogy addig is. Magasan járt már a nap, mikor a parthoz közel varsákat vettek észre. Köpű nem habozott, a partra kormányozta magukat, kikötés után a vízbe gázolt és fosztogatni kezdte a halcsapdákat. Nyurgapontyokat, csukákat, alkarnyi kis harcsákat, fogasokat is hajított a partra, Vitka rászólt, hogy elég lesz, de Ulrik csak integetett vigyorogva, hogy szórja csak. Vitka a szemöldökét ráncolta,

–        Nem a mi halunk ez, és ránk büdösözik ennyi sok.

–        A varsa nem a miénk – igazította ki Köpű. – És ha besózzuk, megsütjük, nem büdösödik meg olyan könnyen.

A hal sokkal finomabb lett, mint a nyúl, Vitka is élvezettel rágcsálta. Ahogy falatoztak, egyszer csak bajor paraszt lépett ki a fák közül. Megpillantva őket ijedten megállt, majd zavartan hátrafordult és visszaindult volna, ha Ulrik rá nem kiált. Félve közeledett, ócska fejfedőjét a kezében hozta. Már messziről felfedezte a magyart, döbbenten, guvadt szemekkel bámulta még akkor is, amikor Ulrikkal váltott szót. Köpű is bizalmatlanul méregette, míg azt nem vette észre, hogy Vitka őt nézi és mosolyog. Nem is mosolyog, vigyorog.

–        Na mi az? – kérdezte gyanakodva Köpű.

–        Semmi – felelte a lány és folytatta a vigyorgást.

–        Tán megkérték a kezedet?

–        Azt mondja neki, hogy vagy a rabszalgája, engedelmes, derék magyar, és… – buggyant ki a lányból a nevetés.

Köpű elvörösödött, pedig még nem is tudott mindent.

–        Mit és?!

–        …és én vagyok a húga, te a fegyveres testőröm, és…

Vitka pukkadozott.

–        És?!

–        És herélt! – robbant ki a lányból, és úgy kacagott, hogy a halász megrökönyödve bámulta.

–        És? – kérdezte nyugodt hangon Köpű, miközben majd felrobbant a méregtől.

–        Csak ennyi.

–        És mi van ezen nevetnivaló? Okosan szólt Ulrik, egy herélt rabszolgától nem félnek, rá nem gyanakodnak.

Vitka abbahagyta a nevetést, figyelmesen Köpű szemébe nézett.

–        Igen – mondta.

–        Ostoba vagy, ha ezen nevetsz! Akár egy csitri!

–        Igen – ismételte szégyenkezve Vitka –, azt hittem, mérgelődni fogsz rajta.

–        Dehogy – mondta higgadt, megfontolt közönnyel Köpű és halkan megcsikordult a foga – Egyébként, csak az okulásodra, hogy ne járjon olyan könnyen a szád, elmondok egy történetet. Az én nemzetségem szálláshelye a nyugati gyepűn áll, mindjárt a határ túloldalán. Nyugati lovagok támadták meg gyerekkoromban, mikor a férfiak legtöbbje távol volt. Keresztényi könyörületességükben nem öltek meg senkit, csak éppen minden lánygyereket elhurcoltak és minden fiúgyermeknek kivágták a heréjét. Kivétel nélkül.

Elfordult Vitkától, a túlsó partot kezdte fürkészni. A lány döbbenten, szerencsétlenül nézte a hátát. Tétova mozdulatot tett a kezével, megdörzsölte a homlokát.

–        Jaj, Istenem! – lehelte halkan, elkeseredve.

   Közben Ulrik főúri kézmozdulattal útjára engedte a parasztot, aki kisvártatva kosárral a kezében, és egy mezítlábas gyerek kíséretében tért vissza. Amíg az öreg kipakolt a kosárból, a gyerek tátott szájjal bámulta Köpűt, a rettenetes, gyűlölt, madártól, de alighanem inkább sárkánytól fogant, kegyetlen, ördögarcú és szívű magyarok egyikét. Alighanem épp bámulni hozta magával az apja, még ha ez itt csak egy herélt rabszolga is, de a maga gúnyájában és fegyvereivel.

   Kenyér, szalonna, bor, só került elő bőségesen a szakajtóból, Ulrik pénzt adott nekik, ezután hajlongva, hálálkodva távoztak.

   Továbbúsztattak a Lech folyón, s az esti nyulat (vagy ahogy Köpű és Ulrik nagy gyönyörűségére Vitka újabban nevezte, pinát) már szalonnával tűzdelhették, és a sült halból is volt még bőven, Ulriknak nem kellett húsmorzsák után kutatnia.

   A folyó lassult, ahogy észak felé haladtak, és a negyedik napon már délelőtt elérték a Dunát. Köpű szíve elfacsarodott, amint a Lech messze előttük kiszélesedett, és megpillantotta az örvénylő, fodrozódó csatateret, ahol a kicsi és nagy folyó tusakodott, majd egyesült, ki tudja, mióta. Óvatosan Vitkára pillantott, aki kezével árnyékolva szemét figyelt előre. No, itt elválunk, gondolta Köpű, és gyanakodva vizsgálgatta iménti szívgyengeségét. Még csak az kéne! Mintha nem lenne e nélkül is elég nehéz az asszonnyal. Még az hiányzik, hogy az eszem majd folyton ezen a pimasz, párolgó, illatos kis húsdarabon járjon. Nem, nem, biztos csak a vad, széles víz látványa borzongatott meg. Az a sok örvény, hömpölygő víztömeg, az alant gyanított mély sötétség, nem gyerekjáték az ilyesmi, és nem is veszélytelen, nem csoda, ha a vízhez nem szokott embernek elszorul tőle kissé a torka. Köpött egyet a habok közé, aztán megtolta a kormánylapátot, és a partnak, egy kisebb öböl felé kormányozta Vitka ágyát.

–        Szusszanunk, mielőtt ráfordulunk a Dunára, és addig kitaláljuk, miképp juttok át a túloldalára. Mert mire ezzel átkapirgáljuk magunkat, addigra egy napi járóföldet toldotok magatok elé.

–        Igen – válaszolta engedelmesen Vitka, aki az előző nap óta kizárólag így válaszolt a magyar felvetéseire.

Ulrik egyedül szállt partra, bár kicsit bizonytalanul állt meg a fövenyen. Köpű a kezébe adta hosszú íját, hosszú vesszőkkel teli hátitegezét és hosszú, egyenes, kétélű kardját.

–        Hallod-e, Hosszú! – mondta Köpű kihúzva magát, hogy legalább feje búbja felérjen Ulrik mellkasáig –, otthon én sem számítok alacsonynak.

Vitkára kapta pillantását, de az nem mosolygott cseppet sem. Komolyan nézte őt, szeméből olyan kétségbeesett sajnálat és önvád sugárzott, hogy Köpűnek el kellett fordítania képét a vigyorával együtt.

–        Sajkát kell kerítenünk nektek – mondta a parti fáknak, s Vitka bólintott –, lehet, messzire kell mennünk érte. Idefelé láttam, sok ágra bomlott a folyó, biztosan szigeten vagyunk, de keskenyek az ágak, átúszható mind. Az ilyen sokszigetes folyótorkolat környékén mindig akad halászfalu, de csak a külső ágon túl, ladikot azonban beljebb is lelhetünk. Ulrik még gyenge, őt itt hagyjuk, te jössz velem beszélni a halászokkal, arra az esetre, ha lopni nem tudnánk.

Vitka először azt akarta mondani, még mindig nem tud úszni, de aztán csak így szólt új szokása szerint,

–        Igen.

Ulrik – teljes fegyverzetben – imbolyogva tett néhány lépést a fövenyen, aztán jobbnak látta, ha leül. Fegyvereit maga mellé helyezte és sápadtan, szomorúan nézett útitársaira.

   Köpű lapos pillantást vetett Vitkára. Kissé szétszórtan, bizonytalanul kezdett fogalmazni, mert az agya már észlelte ugyan, hogy futár közeleg üzenettel a szívétől, de hogy mi hírrel, azt nem tudta még.

–        Izé… na szóval… hát akkor… hallod-e, Vitka!

Elhallgatott, tűnődve nézte a lányt, és valahogy illetlen, megengedhetetlen közeledésnek érezte, hogy hangosan kimondta (először) a nevét. Vitka figyelmesen várta, hogy Köpű megtalálja a szavakat, melyeket láthatóan keresett.

A magyar megköszörülte torkát, mert valami szösz, talán nyárfavirág vagy mifene került oda.

–        Ulriknak meg kell erősödnie.

–        Igen.

–        Mert így nem bírja majd a gyalogutat.

–        Igen.

–        Ennie kell rendesen.

–        Igen.

–        Hogy verekedni is tudjon, ha kell.

–        Igen.

–        És ti nem tudtok vadászni… és… és ha találtok is varsát, nem ehet folyton csak halat.

–        Nem?

–        Nem hát.

–        Igen, és?

–        Itt maradunk, míg meg nem erősödik, s majd akkor válunk el – bökte ki csodálkozva Köpű.

Vitka nem válaszolt, Köpű pedig elbújt a tekintete elől.

–        Hm… hát igen… – fejezte be mondanivalóját, és körülnézett a parton. – Ez itt jó hely, szigeten vagyunk, öbölben, nem látnak ide se lentről, se föntről, csak ha itt úsztatnak el az orrunk előtt.

Azzal nekiállt kipányvázni a tutajt, közben elégedetten fütyörészett, s elégedettségét megint csak csodálnivalónak tartotta. Vitka nézte kicsit szó nélkül a hátát, aztán elkezdett az ágyról a partra pakolni. Köpű áttörte magát a bozóton a sziget másik oldalára (nem volt több kétszáz lépésnél), megszemlélte, majd visszatért. Hatalmas fűzfa oltalmazó lombkoronája alatt ütöttek tábort. Vitka Ulriknak kényelmes fekhelyet készített, míg Köpű a tutajt igyekezett lombokkal álcázni. Végezvén szemügyre vette művét, még a vízbe is beúszott, hogy onnan is lássa. Ha tudnám, mit keressek, engem nem tévesztene meg.

–        Át kell vontatni a sziget másik oldalára – szólt Vitkához –, ott egészen el lehet rejteni, mert a fűzfák lombja a vízbe ér.

Nekifeszült. Órákba telt, mire az alig nyíllövésnyi távolságú szigetcsücsökhöz ért árral szemben. Onnan már csak úsztatott lefelé, s alkalmas helyen elrejtette az ágyat. Éppen a táboruknál bukkant elő a bozótból. Fogta az íját és lejjebb bevette magát a fák közé. A keskeny sziget másik oldalán, ahogy kilépett a fák közül, úszó őzeket vett észre. A túlpartra tartottak, alighanem ő maga zavarta fel őket, ahogy a sűrű bozótot zörgette. Átlőtte a sereghajtó nyakát, és sietve utána úszott, hogy elérje, mielőtt elsüllyedne. Még élt, mikor odaért hozzá, de erő már alig volt benne. Eltörte a nyakát, és partra evickélt vele. A keskeny ág másik oldalán, messzebb lefelé, északnak varsákat látott. Nagyszerű, még nyomot sem hagyok majd a parton, mikor átúszok halért, meg se tudják a halászok, hogy ott jártam.

   Vacsora közben minduntalan összeakadt a tekintete Vitkáéval, a lány mindig elkapta a szemét, de aztán újra elgondolkodva méregette, mintha fel akarna érni ésszel valamit.

   Semmittevésben teltek a napok, reggelente Köpű átúszott halért, délutánonként vadászott, de egyik sem tartott tovább egy óránál. Nyulak is éltek a szigeten, bambán bámultak rá, ha beléjük botlott, s kettőt-hármat is lelőtt, mire megugrottak. Vitka sásihagymát talált valahol, igaz, csak annyit, hogy le is szedte egyszerre mind. Meghagyták az egészet Ulriknak, aki rövid szabódás után be is falta a nyúlpecsenyéjéhez.

   Testi törődés híján (legalábbis ő arra fogta) Köpűnek nehezen jött esténként álom a szemére, volt, hogy egész éjjel éberen leste a sötét halmot, édesen alvó Vitkát, és csak sóhajtozott. Vitka pedig neki háttal, nyitott szemmel hallgatta Köpű sóhajait, és valahányszor elnyílt ajkai közt némán útjára engedett egyet a sajátjai közül, mindjárt egy miatyánkot is elmondott ijedten. Ulrik aludt, mint tej a napra tett csuporban.

 

                                                                    o - o

 

 

–        Mért, mit kéne hinnem?

–        Már a múlt héten is mondtam, hogy nem én kettyintettem meg, de persze hullarészeg voltál.

–        Ő azt mondta.

–        Tényleg? Na és kinek hiszel inkább, a csajodnak, akiről épp most derült ki, hogy félrekefél, vagy ezeréves gyermekkori jó barátodnak? Mi?

–        Nem tudom – morogta kedvetlenül Botond.

–        Vajon kit akar annyira fedezni, hogy bemárt engem?

–        Nem tudom – morogta kedvetlenül Botond.

–        És főleg miért?

–        Nem tudom – morogta kedvetlenül Botond.

Pedig az utolsó kérdésre – úgy gondolta – tudta a választ. Ha Dorka még akkor is el akarja titkolni a hapsi kilétét, miután lebukott, sőt mást nevez meg helyette, akkor ez nem csupán szex volt. Akkor fedezni, óvni akarja az ismeretlent, tehát szereti. Akkor viszont nem mindegy ki volt az, meg kell tudni!

–        ­Miért – kérdezte a teste –, attól mi változik?

–        Akkor talán megértem – válaszolta a lelke –, talán magyarázatot kapok.

–        He?!

–        Mi? – riadt fel Botond.

–        Mondom, akkor ez komoly dolog.

–        Ne mondd! De nagyon okos vagy! Hiába, aki államférfinak készül…

–        Ugye nem akarsz visszamenni hozzá?

–        Csak nem képzeled?! – válaszolta hangosabban az indokoltnál –, minek nézel?

–        Na, jól van akkor. Nehogy már egy ilyen mindenki macája hülyére vegye a barátomat!

–        Azért nem mindenki macája! – felelte Botond szíven ütve.

–        Hát?

–        Csak mert egyszer megcsalt…

–        Honnan tudod, hogy egyszer? Amúgy meg másfél hónapja ismered. Elég gyorsan lett szüksége egy kis változatosságra. Szerintem az ilyen igenis mindenki macája. Nem éri meg, hogy rágd magad miatta. Na, végre itt a pia!

Zoltán nézte, ahogy a boldogtalan Botond ledobja torkán az italt, majd fintorogva a szóda után nyúl. Micsoda hülye! Nem tud ez semmit a nőkről. És pont ez kapta ki azt a remek kis húst. Hú, micsoda csaj, és ahogy az orromra csapta az ajtót… le a kalappal! Na de szétdobja még a lábát a kis luvrnya, méghozzá örömmel, mert igenis belemenős fajta, még ha elsőre rosszul is mértem fel a helyzetet. Csak Botondot kell leszakítani róla, mert addig bevehetetlen, ez biztos, ez kiderült ott a küszöbön. Ahogy a buksza szájából habozás nélkül, keményen szaladtak ki az elutasító szavak… az nem blöff volt, nem is játék, pedig a testbeszéde egész mást üzent. Nem, ez a csaj, bármennyire is viszket a pöcke, addig nem fekszik le mással, míg szerelmes Botondba, és a minden pórusából kipárolgó fülledt szenvedély csak azt vezetheti meg, aki nem ért a nőkhöz. Mint Botond. Romantikus idealista. Tusakodik magával, rágják a kétségek, őrlődik, épp olyannak mutatja magát, amilyen valójában. És azt hiszi, mindenki így tesz. Nem tudom, mi történt ott péntek délután, de fogadni mernék, hogy… hogy semmi. Dórika drága csak szívatja ezt a marhát, vagy még azt sem, csak Botond félreértett valamit, ő meg nem hajlandó magyarázkodni. De én aztán nem okosítom ki. Ez a nő kell, jobban kell, mint eddig bármelyik. És kikérem magamnak, hogy napok óta nem tudok aludni, csak lesem a konyhaablakát, mint egy hülye, mint egy Botond. A régi nyugalmamat akarom, és annak csak egy módja van. De most Botondon kell dolgozni, mert ez hülye, simán megbocsát, csak handabandázik, adja a macsót, de alig várja, hogy a csaj lábai elé vethesse magát, hiába az a marha nagy önérzete. Már keresi a kibúvót, mert könnyen sérül, de könnyedén bocsát meg, és akkor  nem mostanában vágom gerincre Dórikát, de lehet, hogy soha, mert ahogy elnézem, ezek képesek leélni együtt az egész életüket.

–        Na, gyerünk a Belgrádba! – karolta át Botond vállát, az ajtó felé indult vele, a slepp pedig a pincérlányok nagy megkönnyebbülésére ordítva követte őket.

–        Nem lesz hely a Belgrádban. Péntek éjjel…

–        Hogy micsoda?! Hogy nekem ne lenne hely? Mit gondolsz, ez az öt majom miért kísérget engem mindenhova?

–        Mert fizeted őket.

–        Mert érzik bennem a vezért, aki gondoskodik a katonáiról. És még sosem kellett csalódniuk. Kaja, pia, nők... tényleg, mit szólnál egy bulához? Tudod mit? Ma éjjel a vendégem vagy. Mindenre.

–        A vacsora oké, de nő nem kell!

–        Erre még visszatérünk. Tudok a Belgrádban egy pincércsajt, nem igazi kurva, de van ára. Csak néhány fix palija van. De bővíthetünk a körön, ha tetszel neki. Ne mondj most semmit!

Botond nem mondott semmit, de gondolatai folyton Dorka körül röpködtek. Négyszer is felhívott, de én nem akartam beszélni vele, pedig lehetőséget kellett volna adnom, hogy megmagyarázhassa, hogy bocsánatot kérhessen, talán megbántottam valamivel, azért kefélt félre, de mi a bánattal, hiába töröm a fejem, nem jut eszembe semmi, bár attól még lehet, van úgy, hogy az ember észre sem veszi, főleg én, amilyen tufa tudok lenni… és ki lehet a péntek délutáni ismeretlen hős?

–        Te! – fordult Zoltánhoz –, nálad nem keresett?

–        Kicsoda?

–        Hát Dorka.

–        Ja hogy ő… De.

–        És mit akart?

–        Hát… nem akartam szólni róla, de…

–        Mit akart?

–        Téged keresett…

–        Ennyi?

–        Hát… aztán megkérdezte, hogy ha szakítotok, és magányosnak érezné magát, akkor felhívhat-e. Miután elhárítottam, és mondhatom, nem volt könnyű, de a barátságunkra való tekintettel…, mert ugye ribanc vagy nem, de nagyon dögös bige, na, szóval miután elhárítottam, lehülyézett és gyáva fasznak nevezett.

Botond kőarccal hallgatta.

–        Azt mondod, úgy kérdezte, hogy miután szakított velem?

–        Igen.

–        Hát akkor… akkor hűséges akar lenni.

Zoltán megállt, szembefordult a járdán Botonddal, szigorúan a szemébe nézett.

–        Mondd, te teljesen meghülyültél? Értem, hogy szerelmes vagy, de itt az ideje felébredni! – ujjával színpadiasan megkopogtatta Botond homlokát. – Halló, van itthon valaki?! Felejtsd el azt a nőt, nem érdemel meg téged!

   A Belgrádban várniuk kellett egy percet, míg a pincér közölte az egyik asztal társaságával, hogy megérkeztek az urak, akiknek a vendégszeretetét eddig élvezhették. A társaság kelletlenül, dohogva, de a pulthoz húzódott, az „urak” pedig röhögve elfoglalták az asztalt. Botond erősen pirult, a többiek azonban úgy viselkedtek, mintha a város összes asztalánál elsőbbséget élveznének. Zoltán hátba vágta.

–        Na, mit mondtam? Hét sört és hét Unicumot! És a Betti hozza ki! – utasította a pincért, aki az étlapokat osztotta.

Idősebb férfi volt, látszott rajta, nem tetszik neki, hogy egy ilyen taknyos így beszél vele, de nem szólt, Zoltán pedig átnézett rajta. Kisvártatva megjelent Betti. Fáradtnak tűnt, de azért mosolyogva üdvözölte őket. Valóban csinos volt, jólesett elmerülni hatalmas, kedves, szelíd, fekete szemeiben. Haja is feketén omlott meztelenül hagyott vállaira, karja vékony, de izmos, inas ujjai határozottan markolták a tálcát. Botond szemében csinosságán felül növelte vonzerejét, hogy épp nagy munkában találták a dugig tele kocsmában. Az ügyesen dolgozó nőt körüllengi valamiféle báj, aminek nincs köze a külsejéhez, annál inkább a nőiességéhez. A szakértelem, az erő és az önállóság bizonyossága veszi körül, ugyanakkor kiszolgáltatottnak, kényszerítettnek tűnik, olyannak, aki kénytelen azt csinálni, amit csinál, de valójában másra született. Szeretkezésre, szülésre, gyereknevelésre, gyógyításra, a család összefogására, vigasztalásra, hazavárásra, dalolásra, mesék felolvasására, halott férfi szemének lefogására. Dorka szerint javíthatatlan romantikus, ugyanakkor hím-soviniszta vagyok, jutott eszébe, és elmosolyodott, majd elkomorult. Istenem, Dorka! Ki lehet az ismeretlen?

–        Na?

Botond felrezzent.

–        Hogy?

–        Milyen a csaj?

–        Valóban csinos – mondta zavartan, mert Betti még ott állt mellettük, mosolyogva cserélte ki a hamutartót és sarkon fordult.

–        Unicumból mindjárt hozhatsz még egy kört! – kiáltott utána Zoltán.

Aztán a pincér jelent meg.

–        Mit eszel? – kérdezte Botondot Zoltán –, tudod, a vendégem vagy.

–        Szalonnás tojást kérek. Ahogy anyám készíti – nézett fel Botond a pincérre, mire az felhúzta a szemöldökét, de feljegyezte szó nélkül.

Zoltán sleppje nyerítve röhögött.

–        Hát ez jó – visította az egyik –, ahogy anyám készíti!

Zoltán is mosolygott.

–        A srácok kedvelnek.

–        Ez nem kölcsönös.

–        Tudom.

–        Mire kell neked ez a sok tapló?

Zoltán közel hajolt hozzá, halkított magán.

–        Még nem tudom, de jó, ha van néhány bármire használható haverom. Nem ilyen agyalógép, mint te. Más világ lesz itt nemsokára, hidd el! A diktatúra kifújt, már nem üzlet, nem lehet belőle többet kivenni. Többpártrendszer lesz, demokrácia, meg minden isten fasza. Botond, neked rengeteg eszed van, nem úgy, mint ezeknek a majmoknak. És te ott voltál a lánchídi csatában, meg egy csomó helyen. Ezzel lehet majd kezdeni valamit. Csak fel kéne emelned a fejed a gazból, hogy láss.

Botond röhögött.

–        Többpártrendszer? Itt? Hogyan?

–        Na, csak figyelj!

–        Honnan veszed ezeket?

–        Ismerek néhány embert.

–        Azokat a nejlon-Petőfiket az egyetemről? Engem is hívtak már. De a hídon nem láttam egyiküket sem.

–        Nem rájuk gondoltam, de jó irányba fortyognak, hidd el! De persze a fordulatot nem ők fogják megcsinálni, bár azt hiszik. Hanem maguk a régiek, és a lekvár nagyját is ők nyúlják be, hisz elsősorban azért csinálják. De azért jut még annak, aki ügyes. Csatlakozz, ahogy én is, nyerő lovon ülnek!

–        Vagy egyenesen a sittre lovagolnak.

–        Ne gondold! Csináld meg a szerencsédet, ne csak a rendőrpofonokat zsebeld be, mint az apád! Ez most a tökéletes idő a lázadásra, nem a hatvanas-hetvenes évek! Most kifizetődő.

–        Ha nem ismernélek, azt hinném, fizetett provokátor vagy.

–        Hát… ki tudhatja? – kacsintott Zoltán és ivott a söréből.

–        Ha itt tényleg forradalom lenne, a régi gárdát bíróság elé állítanák, de nem ezek a majmok, hanem az igazi forradalmárok.

–        Tulajdonképpen ezt szeretem benned, ezt az elképesztő naivitást – dőlt hátra mosolyogva Zoltán, aztán hirtelen lecsapta a korsóját az asztalra, s újra Botond arcába hajolt. – Nem lesz miért bíróság elé állítani őket, te hülye! Sőt, ők lesznek a legnagyobb hősök és demokraták. Itt nem fog vér folyni, barátom, legfeljebb az ilyen hülyéké, mint te vagy! Hol hallottál olyat, hogy a film végén a forgatókönyvíró hal meg?

Botond megvonta a vállát.

–        Nem érdekel.

–        Tudom, azért tartok előadást. Hogy érdekeljen. Hogy többé ne vegyen hülyére senki! Először is lapátra teszed mindenki macáját, ezt a Dorkát. Mert ugye, hivatalosan még nem történt meg. Elég, ha telefonálsz, még elgyengülsz a végén!

Betti érkezett Unicumokkal. A tálcát az asztal szélére helyezte, nekiállt volna szétosztani az italokat, de Zoltán megfogta a kezét, odahúzta az asztalfőre, ahol Botonddal ültek kissé elkülönülve a többiektől.

–        Ő a barátom, Botond – szólt Zoltán –, tetszik neked?

Botond elpirult, Betti futólag szemügyre vette.

–        Jóképű srác.

–        Megvárjuk, míg lelépsz, oké? Eljössz velünk? Addig meg felszólítás nélkül hordd a piát, ha üres poharat látsz az asztalunkon!

Betti bólintott.

–        Figyelj! – kezdte Botond, miután a lány elriszált a pult felé –, miattam nem kell megvárni…

De Zoltán leintette.

–        Dehogynem. Egyébként ráérsz eldönteni, hol van még a záróra, aztán meg ha nem akarod, majd én megcsinálom. Igyunk!

Botondnak már kissé zúgott a feje, de az Unicumok és sörök továbbra is folyamatosan érkeztek. Betti hordta őket, és valahányszor megjelent, biztatóan rámosolygott Botondra, aki egyre szebbnek, vonzóbbnak találta. Hajnali háromkor közölte Zoltánnal, hogy szerelmes Bettibe, mindenki macája elmehet a búsba, rá öt percre pedig megkérte Betti kezét. Zoltán taxit hívatott, a sleppet elzavarta, ők hárman pedig hazaindultak Zoltán lakására. Botond hátul ült a lánnyal, egészen elmerült hatalmas, mély, fekete szemeiben és majdnem sírva fakadt a boldogságtól. Simogatta a kezét és az arcát, gyönyörű szóvirágokkal halmozta el, Betti pedig – aki ahhoz szokott, hogy a taxi hátsó ülésén a lába közé nyúlkálnak – örömmel, mosolyogva hallgatta. Botond Zoltánék háza előtt kiugrott a taxiból, kisegítette Bettit. Önkéntelenül felpillantott Dorka (és a saját) ablakára a szemközti házon, de a konyhaablak feketén ásított a falon.

A lakásban Zoltán üveget halászott elő.

–        Búcsúital! – kiáltotta vidáman és töltött.

Botond úgy érezte, nem kell már az a búcsúital, de új szerelme előtt nem akart gyengének mutatkozni. Koccintottak, aztán Botond a kisszobába vezette mátkáját. Zoltán az ablakhoz lépett, s bámulta Dorka sötét konyhaablakát. Három perc múlva Betti meztelenül menetelt át a nappalin a fürdőszoba felé, valami ruhadarabbal törölgette az ölét, és mérgesen odaszólt neki,

–        Ez feláras lesz, Zolika!

Nyomában Botond szédelgett elő. Zoltán bambán tátotta rá a száját.

–        Nem húztad fel a kotont?

–        De.

–        Hát akkor? Mit csináltál a csajjal?

–        Lehánytam.

 

                                                        o - o

 

   Az ágy sokkal biztosabban úszott, mint Tejföllel, sőt egészen tutaj módjára viselkedett. Amikor elindultak, Ulrik a könyökére támaszkodva, izgatottan magyarázta Köpűnek, miképp is kell kezelni a frissen felszerelt kormánylapátot. Köpű semmi jelét nem adta, hogy egyáltalán észrevenné a bajort, csak Vitkára figyelt, aki tolmácsolt. Végül beletanult a dologba, Ulrik pedig kifulladva, de valamennyire megnyugodva hanyatt dőlt. Vitka melléje telepedett, tépést szakított, kicserélte sebén a kötést. Köpű fintorgott, amikor a bajor baljával megfogta a lány kezét, jobbjával pedig végigsimította. Vitka elrántotta, de amikor észrevette, hogy Köpű figyeli őket, visszatette kezét Ulrik hatalmas mancsába. Köpű mérgesen tolt egyet a kormánylapáton, mire az ágy kicsit meghimbálta magát alattuk. Egész nap csorogtak lefelé a folyóval, aztán egész éjjel is, mert a hold megengedte nekik, hogy lássanak a fényénél. De csak Köpű élt az ajándékkal, a másik kettő elszenderedett, és úgy is töltötték az éjszakát. Takaróba csavarták magukat, az arcukat is, hogy ne szívhassák vérüket az éjjel első harmadában felhőben szálló szúnyogok. Köpű pedig pofozta magát és káromkodott, de csak – amint szokta – a rend kedvéért, hisz hozzászokott a csavargással járó gyötrelmekhez, úgy az éhezéshez, álmossághoz, mint a csípő rovarokhoz vagy hideghez, meleghez. És a második napot is végigtutajozták, mígnem Ulrik gyomra kordult egy tutajrengetőt, majd kisvártatva Vitkáé felelt rá. Jó darabig beszélgetett a gyomruk, akkor Köpű egy hosszúkás homokpad felé vette az irányt.

–        Még mehetnénk – mondta Vitka –, talán követnek.

–        Talán igen, de sötétben nem tudok vadászni – felelte Köpű –, enni pedig kell, főleg nektek, mert én kibírom bármeddig.

És kis híján elpirult megint. Vitka csodálkozva nézett rá, de nem szólt semmit. Partot érve kipányvázták a himmelbettet, Köpű pedig megragadta az egyik íját és tegezét.

–        Gyűjts fát! – vetette oda Vitkának, s eltűnt a fák között.

Mire visszatért, kis tűz lobogott a homokon.

–        Hogy gyújtottad meg? – kérdezte Köpű, akinek tarsolyában lapult a kova.

Vitka Ulrikra mutatott, aki felmutatta a maga két kováját.

–        Tűz – mondta vigyorogva.

–        De nagy tudós – morogta Köpű, s hetykén odabökte –, fájer!

–        Ló – mondta erre Ulrik.

–        Pferd – húzta ki magát Köpű.

–        Pina – bökte ki Ulrik, de mindjárt el is pirult szégyenében, s nem mert Vitkára nézni.

De Vitka Köpű válaszára várt.

–        Az meg mi? – kérdezte, majd Ulrikhoz is: – Was ist denn das?

Ulrik megkönnyebbült, aztán könyörgő pillantást vetett Köpűre. Hm. Az életéért bezzeg nem könyörgött egy szemrebbenésnyit sem. Köpű Vitkára nézett.

–        Nyúl. Más néven.

–        Greifen – mondta segítőn Vitka.

–        Grejfen – ismételte fanyarul Köpű és vigyorogva Ulrikra nézett – Keresztény lovag!

Ledobta a nyulat, amit ejtett. A tűz mellett egy vászondarabon zöld levelek hevertek.

–        Sásihagyma! – örült meg neki Köpű –, hol találtad?

–        Amottan a fák közt. Mifelénk medvehagymának mondjuk.

–        Mifelénk is hívják úgy. Meg tudod nyúzni a nyulat?

–        Láttom, hogy csinálják.

Zsiradék híján a nyúl száraz lett, rágós, és ezen nem segített sem a medvehagyma, sem a Vitka díszes kis tarisznyájából (ő úgy mondta a maga nyelvén, hogy tanyisztra) előkerült só. A lány kedvetlenül rágcsálta az ételt, Köpű és Ulrik viszont tempósan, jó étvággyal ettek. Hatalmas baknyulat lőtt Köpű, s mire végeztek, ő maga eltelve, elégedetten böfögve dőlt hanyatt a homokon. Ulrik azonban még hússzilánkokat kutatott a csontokon, le is szopogatta őket az utolsó forgácsig.

–        Ennek egy bivaly sem lenne elég – mondta Köpű.

–        Hisz semmit sem nem eszik a szerencséselt… szerencsétlen két napja egy falat sem.

Köpű kissé megakadt Vitka átlagon felül zagyva válaszától, de végül csak annyit mondott,

–        De úgy tűnik megmarad. Haldokló ember útjára nem kell elemózsia.

Ulrik felnézett.

–        Kard! – mondta kihívóan.

–        Svert – válaszolta Köpű, és ellentámadásba lendült –, bógen!

–        Íj – lőtt vissza Ulrik.

–        Lánce – döfött Köpű, de Ulrik erre karattyolni kezdett Vitkához.

–        Azt mondja, várjál, most ő követezik.

–        Következik. Jól van.

Ulrik forgatta a szemét, gondolkodott.

–        Gyepű – vágta ki.

Köpű mérgesen bámult rá, majd az Ulrik mellett ülő Vitkára nézett.

–        Grenze – tátogta az némán.

Köpű visszafordította tekintetét Ulrikra, aki diadalmasan várta a választ.

–        Kende – morogta Köpű és tudta, hogy veszít.

–        Hahaha! – nevetett Ulrik –, nein kende, Grenze!

–        Lánce! – szúrt vissza Köpű, hogy egyenlítsen.

Ulrik megint Vitkához intézte szavait.

–        Azt mondja, a Lanze már volt.

–        De még nem válaszolt rá!

Ulrik gondolkodott, Köpű figyelte. Egyszer csak megütötte fülét valami, Vitkára kapta a szemét, és igen, ferdén állt a lány szája.

–        Hé, ne súgj neki!

–        Mért, neked is súgtam! Arról nem tehetek, hogy nem tudol szájról olvadni.

–        Olvasni. De neki hangosan súgsz, úgy könnyebb! Bár ha bajorul is úgy beszélsz, mint magyarul…

–        Mert te látol engem, de ő nem lát!

–        Gelemész! – szólt közbe Ulrik.

–        Még jó, hogy süket – mondta Köpű vigyorogva. – Nájn gelemész, kelevéz!

Vitka felállt.

–        Elmegyek fürödni – közölte Köpűvel, majd Ulrikkal is bajorul.

Felfelé indult a folyó mentén, a bajor és a magyar némán követték szemükkel, míg el nem tűnt az első kanyarulatban.

–        Sőn – mondta Köpű és torkát köszörülve megpiszkálta a tüzet.

–        Ja, zu schön – felelte Ulrik sóhajtva, majd felderült az arca és hozzátette –, igen.

Köpű is felállt, minden fegyverét magára akasztotta, úgy indult lefelé a parton, de néhány lépés után megállt, töprengett egy rövidet. Visszasétált, a bajor keze ügyébe helyezte az egyik íját és egy marék vesszőt.

–        Nem hiszem, hogy a sajátodat ki tudnád húzni, ha meglepnének. Ja és… csak hogy ne hidd, hogy okosabb vagy: mussi.

–        Ja, Muschi! – bólintott nagyon komolyan Ulrik, s utána sem vigyorgott egy cseppet sem.

Köpű sarkon fordult, és folytatta megszakított útját. Ulrik pislogva nézett utána, majd a gyűlölt keleti íjra és tegezre. Felemelte, megforgatta ujjai között, vesszőt is tett az idegre, ki is feszítette. Még egyszer a magyar után nézett, aztán fektében kínlódva megcélzott egy fát, de nem találta el. Köpű hallotta az íj pendülését, minden idegszála megfeszült, de nem nézett hátra, nem hajolt el. Aztán hallotta a bokrok közé és aljnövényzetbe érkező vessző surrogását is. Kiengedte a levegőt.

–        Keresztény lovag! Mintha azon múlna valami! – morogta.

Az íj második pendülésére már épp csak megfeszült a tarkója. A vessző ezúttal koppanva fát talált, és el is tört.

–        Gut bogen – morogta Ulrik, pedig a fa csak annyira volt tőle, hogy akár le is köphette volna.

Köpű sétált egy darabot, majd lehányta bőr mellvértjét, kaftánját, gallértalan vászoningét, sötét, bő nadrágját, kunkori orrú csizmáját, és belegázolt a vízbe. Homokkal alaposan ledörzsölte a testét, tagjait, fejét, haját. Utoljára a gönceit is kisikálta homokkal kívül-belül, ki is öblítette, aztán kicsavargatta, és felöltötte őket. Így kicicomázva indult vissza a táborhelyhez.

–        Na – mondta Ulriknak –, most már csak te leszel büdös, és ez így van helyesen.

–        Csata!

–        Nem játszom.

Ulrik csalódottan hajtotta vissza fejét a földre, és a sötétedő eget kezdte bámulni. Köpű megnézte a fát ért nyilat. Épp csak a szélét találta el Ulrik, alighanem azt is véletlenül. Köpű a kezébe vette az íjat, Ulrik mellé hevert vele.

–        Nézd csak! Ha így lősz, ahogy mi, akkor fekve is könnyű. A másik oldalra rakd a vesszőt, és ne három ujjal húzd, hanem csak eggyel, a hüvelykeddel. Érted?

És mutatta is. Ulrik nézte, mit csinál, bólogatott. Megpróbálta, de nem nagyon sikerült.

–        Gyakorolni kell – mondta Köpű.

Kisvártatva Vitka is visszatért.

–        Megint vízbe estél? – kérdezte.

–        Megfürödtem és kimostam a gönceimet – jelentette Köpű, és bosszankodott a hanglejtése miatt.

Mintha csak Csadán vezérnek számolna el fürkészés után a rábízott feladatról. Vitka vállat vont, nem válaszolt. Igazság szerint cseppet sem találta Köpűt büdösnek, amikor az megpróbált rámászni, csak meg akarta zavarni. Verejték, por és lószaga volt a magyarnak, az igaz, de Vitkát ez egyáltalán nem taszította, csak mintha nehezebben venné tőle a levegőt, de ez sem kellemetlen, sőt… az ember lánya egészen el akar merülni ebben a gőzben. Akkor is hasonlót érzett, mikor az apja érkezett meg hosszú útról, országos ügyből, csatából, vadászatról, s morva feleségétől és gyermekeitől szabadulván a rabok szállására sietett az anyjához és hozzá, az aranysorban tartott fattyúhoz, akinek fiatalabb lánytestvérei frigyét is ki kellett várnia. (Bár Vitka cseppet sem vágyott olyan férjre, akit nem ő választ.) És akkor is csak jobb híján nyelte le a békát Stefán úr, mert a választófejedelem és a császár kívánsága volt, hogy családjaik által is erősödjön a tartomány kapcsolata a birodalommal. Szóval az apja szeretett, sóvárgott szagát érezte Köpűn, bár… ez most mégis más. Titokban végigmérte a magyart. Otthon úgy mondták, vannak magyar törzsek, akik kopaszra borotválják a fejük tetejét, de ez úgy néz ki, mint Sámson, nem is látna a loboncától, ha arca két oldalán nem lenne befonva, mint egy lánynak, s hátul is hord egy harmadik varkocsot, de a fonatok között szalmakazalként meredezik szét a haja. Vékony, akár Dávid, de izmos, mint Góliát, és hát a szeme… ilyen nincs a Bibliában, nem is lehet. És az a furcsa kereszt lóg a nyakában, amilyen anyámnak is volt, ő napkeresztnek nevezte. Pogány jelkép, csak akkor vette elő, ha magunkban voltunk, egyenlő szárú kereszt egy körben. De mégiscsak kereszt, talán az úr is elnéz egy ilyen apró kis különbséget. Elkapta a tekintetét, mikor Köpű szembefordult vele.

–        Nem hiszem, hogy követnek – mondta a magyar.

–        Miért?

–        Akik megszaladtak, úgy tudják, magyar csapatba botlottatok. Ha azt gondolják, hogy rabul ejtettek titeket a magyarok, és nekifogtak is az üldözésnek, egy lovascsapatot keresnek. A vizen nem kutatnak utánatok.

–        Lehet. De én nem csodálkozok, ha mégis. Stephan úr óvatos, okos. És nagyszarú katona hírébe áll. És még senki sem tudta legyőzte kardvívásban.

–        Nagyszerű katona! – javította ki nevetve Köpű. – Ő lett volna az urad?

–        Igen. Min nevetel?

–        Ne törődj vele! A Dunán keletnek fordulok.

–        Az én ágyammal.

–        Igen.

Vitka bólintott, nem tiltakozott. Nincs abban kincs, gondolta Köpű, csak a gazdája, azt szívesen számba venném, akár haza is vinném. Eszébe jutott előző napi kudarca a lánynál, kissé elkedvetlenedett.

–        Fontos lehet neked ez az ágy, hogy menekülés közben magaddal cipeled.

–        Nem tudom. Nagyanyám mondta, különleges ágy, de én nem tudom, mért. Neki megígértem, hogy nem válok sosem tőle. Megszerettem, az igaz.

Valójában Vitka nem értette, mért nem bánja, hogy Köpű elragadja az ágyát. Hisz a legkedvesebb tárgya volt, mióta csak meglátta. Morva nagyanyja mosolyogva nézte sóvárgó vágyát, ami csak gyerekek szeméből csap ki ilyen tiszta, szívet emésztő tűzzel, s bár csupán a halálakor hagyta volna Vitkára az ágyat, de ennek a néma könyörgésnek nem tudott ellenállni, s még életében átengedte a különleges fekhelyet a kislánynak. Vitka azóta is szinte szerelemmel szerette a himmelbettet, úgy tekintett rá, mintha a boldogság jóslatának beteljesítését várná tőle, s nem habozott cipeltetni szolgáival, pedig Ulrik igyekezett lebeszélni, mondván, nagyon meglassítja majd őket. De Vitka vállalta a kudarc lehetőségét. Mikor pedig Köpű elrabolta tőle legfőbb kincsét, alig érzett szomorúságot, sőt úgy vélte, ennek így kell történnie, valamiképpen az ágy sorsa az kell legyen, hogy a magyar magával ragadja a saját országába, abba a tudatlan, barbár, pogány hazába, ahol tüzet esznek és vért isznak a népek, és ahonnan az ő örökké szomorú anyja is származik.

–        Gyalog kell menjetek a Duna mentén fölfelé, hisz ezzel a tutajjal úgysem tudnátok folyással szemben – folytatta Köpű.

Vitka csak bólintott, a rájuk váró gyalogúton elmélkedett. Köpű megköszörülte a torkát.

–        Remélem, épségben célba értek – mondta.

A lány elmosolyodott.

–        Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet hallok egy magyartól. De köszönöm!

Közben egészen besötétedett, a parázs is csak hamvadozott már.

–        Aludjunk – mondta Köpű újabb virrasztásra, őrködésre készülve, és Ulrikra nézett, akit már rég elnyomott a vérveszteség és a vacsora.

–        Te egész éjjelt éberen voltál. Aludj most te, az éjszaka középen felélesztelek – felelte Vitka és imához térdelt.

Köpű gyorsan elfogadta az ajánlatot, tudta, nem lehet ébren örökké. Nézte kicsit a térdelő lányt. Nagy úr lehet az a Jézus, nyugaton minden lány letérdel elé, éppen magam sem bánnám, ha az „éjszaka középen felélesztenél”. Lehunyta szemét, és Vitka halk, idegen szavú, mégis meghitt, nyugtató imájával a fülében hamarosan álomba merült.

 

                                                                 o — o

 

–        Igazán gyönyörű vagy ebben a ruhában, ha ugyan ezt ruhának, s nem inkább szexuális segédeszköznek lehet nevezni, hehe… Na, szóval hallottam, hogy Botond dobott valami hapsi miatt, aki ugye nem én voltam, meg is mondtam neki, de be kell valljam, nem bánnám, ha én lettem volna, szóval gondoltam meglátogatlak, nincs-e szükséged valamire, akár csak néhány vigasztaló szóra vagy egyébre, hehe, érted, mire gondolok. Nem akarok alakoskodni egy ilyen okos nőnek, úgyis átlátsz rajtam, tudom, de tekintsd ezt amolyan baráti érzelmi mentőszolgálatnak vagy úgy, mint a csokit vagy a fagyit…, mert hát meddig bírhatja egyedül egy ilyen gyönyörű nő, mert tudom, nem járt itt senki péntek óta, ne értsd félre, nem leskelődöm, csak pont belátok a konyhaablakodon… Nem engedsz be?

Dorka kábultan hallgatta. Micsoda hülye dumája van, igazi nagyképű, bunkó faszkalap, de a szája gyönyörű, és már tényleg domborodik a nadrágja, és a fene egye meg, be fogom engedni ezt a…ezt a donort, ó Botond, mekkora barom vagy, és én tényleg mekkora ribanc! És mint homályos álomban, valahonnan messziről, más szájából hallotta a saját hangját,

–        Nem! És húzzál innen te rohadt szemétláda, és ne lássalak itt többé!

Valaki becsapta az ajtót Dorka ámuló szemei előtt és ő fájdalmat érzett, lenézett, vérzett a keze. A fene egye meg, még mindig kiáll a szög a kilincsből, ami stift helyett van benne, kértem Botondot már háromszor is, hogy reszelje le! Nyalogatta a vért kezéről, meztelen talpa megfontoltan csusszant a parkettán és a fürdőszoba kövén, visszaült a kád szélére, gondolkodott. Lassan felderült az arca. Az anyja jutott eszébe.

–        Szereted! Ugyan már! Honnan tudod, hogy szereted?!

A vállát vonogatta.

–        Mit tudom én! Érzem!

–        Persze, érzed! Vagy a viszketést hiszed szerelemnek!

–        Az is lehet – hagyta rá az anyjára akkor, és valóban nem tudta.

Ült a kád szélén imént kapott ajándékával, forgatta a szájában, ízlelgette, mosolygott, és könnyei is potyogtak szaporán a kék selyemruhára.

   Másnap délután nyugodtan ült ki a rakpart lépcsőjére, kibújt a cipőjéből, combja közepéig felhúzta a szoknyáját, kinyújtóztatta lábait, a nap és a tavaszi szél körbecsókolta, és a fiúk és férfiak megbámulták, és igen, a hangyák tolongtak a gerincén, de amikor megszólította egyikük, kedvesen, de kacérság és ígéret nélkül mondott azonnal nemet, és a legjobb az volt az egészben, hogy ezt biztosan tudta előre. Csak jönne már haza Botond! Vagy lehet, hogy nem is jön többé? Lehet, hogy csak gyávaságból rendezte azt a béna színjátékot, mert nem volt mersze megmondani, hogy nem szeret? De akkor tudott volna úgy szeretkezni velem, ahogy?

 

                                                                      o — o

 

   Köpű unatkozott. Felváltva fürkészte a partot és a lányt. Felnézett a napra. Nemrég múlt dél. Most már lenne rá idő, csak helynek vagyunk kissé szűkében. Védekezne is biztos, nem olyannak látszik, aki elernyed a nem kívánt férfisúly alatt. De inkább csak az időt múlatta gondolataival, sosem erőszakolt meg nőt, idegent sem (bár egyszer… de az is inkább csak a kiosztott szerepek betartása volt), hát még olyat, akinek érti a szavát. Éppen elunta a némaságot, mikor a lány rákezdte,

–        Lesz majd a Duna. Lóval felborolunk. És alig férünk tőle.

–        Hogy jutott eszedbe ezt a nehéz holmit magaddal hozni, ha szöksz? És mért nem lovon menekültetek?

–        Hallod, mit én mondok?

–        Hallom hát.

–        És mért nem válaszolsz?

–        Nem kérdeztél.

–        Mit csinálunk, ha felborolunk?

–        Borulunk. Akkor majd úszunk.

–        A magyarok országáig?

–        Mért, te addig jössz? Ide hallgass! Ezt a bajort vagy szászt vagy svábot vagy mifenét hamarabb hányom a vízbe, mint a lovamat! De téged is! Úgyhogy csitulj!

A lány elhallgatott, mérgesen karolta át ültében térdeit, s váltott néhány szót a bajor katonával. Köpű – miközben a köntös alatt kirajzolódó szép, nyúlánk combon felejtette a szemét – fülelt, hátha megért valamit.

–        Hol tanultál magyarul? – kérdezte a lánytól.

Az elfordult, nem válaszolt.

–        Hallod, te?

–        Az anyám magyar, ha akarod tudni.

–        Hogy a fenébe?

–        Az apám morva. Főúr. Rabként vette anyámat, kicsi lány volt, aztán… semmi dolgod hozzá!

A bajor megint suttogott valamit. A lány ezúttal lefordította.

–        Azt mondja, majd föld nyúl vízbe, lesz erős sodrás és örvény. Tartani kell a bal part felé, kikerülni.

Köpű a katonára pillantott, tűnődött, higgyen-e neki, hallgasson-e rá. Addig tűnődött, míg rádöbbent, hogy a rúddal, amit vágott, hiába igyekszik bármerre is terelni a folyó akarata szerint forgolódó himmelbettet. Feltette Tejfölre a nyerget, felkötötte rá a tegezeket, az íjakat, az ételzsákot, és feszülten várta a harmadik kanyart. A part fái mögül hamarosan csupa fehéren habzó, sistergő víz tűnt a szemük elé. Köpű káromkodott, ahogy csak telt tőle, de ezúttal nem segített az sem. A tutaj meglódult alattuk, Tejföl lépett kettőt jobbra és már zuhantak is. A terhétől megszabadult ágy megkönnyebbülve billent vízszintbe, s tovaúszott. A ló riadtan, magasra tartott fejjel a földnyelv felé tartott. Köpű a sörényébe kapaszkodva húzatta magát, s ki tudja, mi vitte rá, de arra is volt érkezése, hogy hajánál fogva megragadja a fuldokló morva lányt, és kiemelje fejét a vízből. A két sörényt markolva átkozta a folyót és Ottó királyt Konrád herceggel egyetemben, akik miatt Túrót dögevők rágják a mezőn, Tejföl lesántult, ő pedig tutajozni kénytelen, holott soha még mással nem hajókázott, csak a lovával, és mindig csak keresztben a folyókon. Néhány sötét gondolattal megemlékezett a két napja kivégzett Bulcsú, Lehel és Súr vezérekről is, akik vágóhídra vitték magyarjaikat, és utoljára Csadánt is megdicsérte, akinek bátorsága messze túlszárnyalta eszét, s aki a csúfság hírére Köpűvel és a többiekkel nyomában két napot vágtatott északról, hogy aztán fáradtan, legyengült lovakkal habozás nélkül nekirontson a sokszoros túlerőben lévő, pihent, talpig vasba öltözött, ráadásul fegyelmezetten, okosan és elszántan harcoló bajoroknak. Szóval a hatalmasok ügyességének és eszének köszönhetően Köpű most sánta lova sörényébe kapaszkodva fürdik a folyóban, és vontat maga után egy nagyszájú morva lányt, akinek sötét a haja és beszél magyart. És milyen nehéz még itt a vízben is! Tejföl, amint talajt érzett lába alatt, nekilódult, s nem törődve azzal, hogy sörényéből jó csomó Köpű markába szakad, felszaladt a homokpadra, onnan pedig a fák széléig. Köpű is kikapaszkodott, a sekély vízben már elengedte a fekete varkocsot, s akkor hátrapillantva azt láthatta, hogy a lány vontatja maga után a böszme nagy sebesült bajort és a saját málháját is. Zihálva fogalmazta magában a szitkokat, amiket majd kimond, ha levegőhöz jut, de mire úgy lett, elszállt a mérge, sőt, némi elismeréssel pillantott a lányra, aki már a katonát istápolta.

–        Tán a babád, hogy ennyire törődsz vele?

–        Ezt te nem érthet.

–        Tán hülye vagyok?

–        Magyar.

–        Igaz. Kegyetlen állat.

   S nagy léptekkel Tejfölért indult. A lány lopva utána pillantott, majd újra a bajorhoz fordult.

   Köpűben, meglepetésére, kissé megforrt a lány véleménye.

–        Mit tud ez rólunk? – morogta Tejföl fülébe, miközben leszedte róla a málhát és a nyerget. – Szépen javul a lábad.

  Az ételzsák eltűnt. Köpű a tegezekből kiborította a nyilakat a napra, hogy az ázott, összecsukódott tollak kiszáradjanak. A kard és a kelevéz sosem töltötték el olyan önbizalommal, mint az íj. Szívesebben párbajozott húsz íjásszal, mint egy vívóval. Idegesen rakosgatta a vesszőket, s melléjük rakta a két íjat is, hogy a víztől felpuhult szaruréteg mielőbb visszanyerhesse rugalmasságát. Aztán jobb híján, kelletlenül fogta kezébe a bajor hosszú íját, ami egy darab fából készült, semmi másból, s nagyobb volt, mint ő maga. Csak úgy próbaképpen az idegre tett egy ázott tollú vesszőt, s célpont után kutatva körülpillantott. Tekintete összeakadt a földön heverő bajoréval. Szemeztek kicsit, majd Köpű felemelte a fegyvert. Kegyetlen állat vagyok. Megfeszítette az íjat, azaz csak megfeszítette volna, ám hökkenten tapasztalta, hogy alig néhány hüvelyknyit tud csak húzni az idegen. Nekidurálta magát, ám hiába. Mintha gerendát próbálna hajlítani. A bajor csak bámulta félelem nélkül, majd gúnyosan elmosolyodott. Köpűnek elvörösödött az arca, a földre dobta az íjat. Visszagyalogolt a partra, a bajor mellé.

–        Jó, ha tudod – vetette oda neki –, hogy mindőtöket leszedhettem volna ott följebb. Csak izé… és most se téged akartalak, csak próbálgattam azt a… vacakot.

És nyelt egyet, amint eszébe jutott, hogy még próbálgatni sem tudta.

–        Was? – kérdezte a bajor mély, de gyenge hangon, és a magyar oldalán lógó görbe szablyára pislogott.

A lány távolabb állt a földnyelv végén, lefelé nézett a folyón, ahol még látszott a vidáman keringőző mennyezetes ágy.

–        Arra már hányhatod a kereszteket! – kiáltotta oda Köpű.

A lány odament hozzájuk. Vizes köntöse a homokot seperte, lába cuppogott a kerekorrú kis topánban.

–        Meg kell fogni!

–        Ugyan minek? Én lovon megyek tovább.

–        Segíts!

–        Mi hasznom belőle?

–        Kérlek, segíts!

–        De odavagy azért az izéért.

–        Segítsz?

–        Hogy hívnak?

–        Vitka.

–        Hány éves vagy?

–        Tizenöt.

–        Tizenöt! Jó lesz az húsznak is.

Vitka lehajtotta a fejét.

–        Huszonegy – vallotta be szégyenkezve.

–        És ilyen későn adnak férjhez? Mért nem keltél el eddig?

–        Nem rád tartozik! És a te neved?

–        Köpű – morogta Köpű.

A lány elmosolyodott.

–        Az nem az a izé, amiben a vajat…

–        De! – vágott a szavába Köpű.

–        És miért…

–        Csak!

Alaposabban szemügyre vette a száját beharapó Vitkát. Keserűen gondolt a feleségére, aki nemcsak nem szerette őt, de ami a legfájdalmasabb, fiút sem tudott neki szülni. De még lányt sem. És Karaul, a táltos megmondta, hogy neki, Köpűnek nem is fog soha, mert neki olyan a magja, hogy csak egyfajta földben szökken szárba, és abban ne is reménykedjen, hogy azt a földet megtalálja, mert arról nem lehet tudni semmit. De Köpű csak ne bánkódjon, cudar az élet, ám legyűrhető, és a legjobb most az lesz, ha isznak valamit.

Vitka a szemébe pillantott, és Köpű tudta, hogy nagyjából rajtakapta a gondolatain. Elnézett a folyó fölé.

–        És izé… neki mi a neve? – kérdezte kényszeredetten a bajorra bökve állával.

–        Ulrik.

Köpű úgy bólintott, mintha más név nem felelt volna meg neki.

–        És Ulrik segít neked szökni. Szerelmes beléd?

Vitka nem válaszolt.

–        Jól van. Támogassuk Ulrikot az árnyékba, aztán nézzünk a tutajod… vagyis az ágyad után!

Vitka hálásan nézett a szemébe, kicsit el is mosolyodott.

Megnézte Tejföl lábát, egész jónak tűnt. Ha helyrejönne, tényleg meg lehetne próbálni a hazajutást lóháton is. Feltette a nyerget, mindhárom íjat ráakasztotta, csak a száradó nyilak nagyját hagyta a parton, nehogy Ulriknak valami bolondság jusson az eszébe. Hátha nem is olyan gyenge, mint mutatja. Nyeregbe pattant, s már laza ügetésben hajolt le a homokparton takarókat, ruhákat teregető Vitkáért. Megragadta, maga elé emelte. Vitka sikított, de szólni nem tudott azonnal, mert ijedtében fájdalmasan megharapta a nyelvét. Köpű vigyorgott és megforrósodott a szíve tájéka, amint Vitka vizes haja az arcába söpört. Egészen olyan, mint lányrabláskor.

–        Eressz már! – mérgelődött a lány. – Nem esek le akkor se, ha nem szorítsz halálra!

Köpű engedett kicsit az ölelésen. Vágtába ugratta Tejfölt. Tompán puffant a ló lába a vizes homokon, patái alól fröcskölt a víz a sekély kis öblökben. Nyargaltak a parton az ágy után, s hamarosan be is érték. Köpű sétára fogta Tejfölt, úgy ballagva bámulták a folyó közepén ringatózó, elhagyott tutajt.

–        Ússz be! – mondta Vitka.

–        Ma már fürödtem – válaszolta Köpű, aki cseppet sem rajongott az örvényes folyókban való úszkálásért. – Ússz be te!

–        Én nem tudom úszni – vallotta be duzzogva Vitka, s mintha erről jutna eszébe, úgy folytatta –, és köszönöm!

–        Mit?

–        Hogy az előbb kihúztál a vízből minket.

Köpű felemelte az ujját.

–        Én csak téged húztalak ki. És csak azért, hogy beszélj majd a halászokkal, ahogy megalkudtunk.

–        Arra kell van Ulrik. Ő beszél jól.

–        Ledöf, amint erőre kap. Azt nem várom meg.

–        Egy keresztény lovag sosem teszne ilyent. Azok után, hogy megkíméletted, sót… sőt megmentetted az életét. Legfeljebb majd csatában.

–        Az ő életét te mentetted meg. Amúgy láttál már keresztény lovagokat harcolni?

–        Nem, de…

–        Én láttam. Épp egy besenyő falut mészároltak le. Nőket, gyerekeket. Ugyan azokért nem kár, koszos lótolvajok. Közben azt ordítozták, „Jézus, Jézus!”. De persze én ezt nem érthetem.

–        Hogy mondhatsz ilyet?!

–        Melyik részére gondolsz?

Beszéd közben megelőzték az ágyat. Tejföl megállt, nem tudott továbbmenni a parton, melyet ott már sűrű erdő nőtt be. A fák lombja messze a víz fölé nyúlt, lábuk, gyökerük benne ázott. Köpű leugrott, leakasztotta a nyeregről a pányvát, egyik végét a kápára kötözte, a másikkal fogai közt a folyóba gázolt, s beúszott az ágy útjába. Vitka is lehuppant Tejfölről, a kantárját fogta.

–        Tejföl – mondta a lónak. – A gazdádat meg hívják Köpűnek. A Tejútról ugrattatok le tán?

Tejföl beleszaglászott Vitka arcába, majd két melle közé dugta az orrát.

–        Na!

Köpű elérte a tutaj-ágyat, áthurkolta egyik oszlopán a pányvát, s intett Vitkának, aki vezetni kezdte Tejfölt a parton felfelé. Az ágy lába hamarosan megakadt a partközeli sekélyesen. Köpű kigázolt a vízből, leoldotta a nyeregről a pányvát, s egy fához kötözte. Aztán visszaindultak Ulrikhoz. Köpű bánatára Tejföl megint sántított, így hát gyalogszerrel haladtak a parton.

–        Köszönöm! – mondta Vitka.

–        Szívesen – felelte Köpű, és úgy is gondolta.

És ezzel az érzéssel egyelőre nem tudott mit kezdeni. A szemük sarkából figyelték egymást, amúgy hallgattak. Végül Vitka törte meg a csendet.

–        Megint sántít a lód.

–        Lovad. Látom.

–        Lovad. Csak a tutajért támadtál meg minket?

–        Igen.

–        Tovább is tutajoznod kell.

–        Attól tartok.

–        A ló nélkül.

Köpű nem válaszolt, csak szomorúan, kicsit ijedten hátranézett a néhány méterrel mögöttük baktató Tejfölre, majd mutatóujját a szája elé téve halkan súgta Vitkának,

–        Ne olyan hangosan, később akarom megmondani neki!

Vitka vidám csodálkozással torpant meg.

–        Hogy mi?!

–        Nem akarom, hogy mástól tudja meg, de majd később akarom megmondani.

–        Most viccelsz?

–        Ezt hogy érted?

–        Tán tud beszélni… a lovad?

–        Már hogy tudna beszélni? De érti a szót.

 Vitka mosolygott, de látva, hogy Köpű komolyan beszél, ő is elkomolyodott. Ballagtak egy darabot szó nélkül, aztán Köpű kezdte ki a csendet.

–        Ha az nem tutaj, akkor mit csináltatok vele a parton?

–        Hajó kellett volna várjon minket, hogy vigyen tovább.

–        Mi olyan fontos ebben az izében, hogy magaddal cipeled?

Vitka nem válaszolt, dúdolt, mintha nem hallaná a kérdést. Tán aranyat, drágakövet rejtett el benne, jó lesz utánanézni.

–        Aztán hova tartotok Ulrikkal?

–        Van apjának kicsi birtoka a Duna másik oldalán föl kétnapi járás. Oda.

–        Ennek a folyónak tudod a nevét?

–        Ez a Lech.

–        Feleségül mentél volna hozzá?

–        Ulrikhoz?

–        Nem, a Lechhez.

–        Dehogy! Ő mondta, csak segít nekem, nem vár semmit.

–        A fejét kockáztatja, de nem vár cserébe semmit?

–        Ő keresztény lovag. Nincs számítás a tettei…

–        Ne kezdd megint! Na és hogy botlottál bele?

–        Ő jött értem nagy kísérettel Morvaországba, hogy vigyen urának.

–        A saját urától lopott el? – csettintett elismerően Köpű. – Tényleg le fogják fejezni. De előbb meg is kínozzák. Jobban járt volna, ha szíven találom. Na és te szereted?

–        Tisztelem őt a bátorságért és becsületért, és a keresztény…

–        Nem azt kérdeztem, te!

–        Mi közöd hozzá?

–        Semmi.

Hallgattak hát megint. Aztán Vitka,

–        Nem szeretek, hanem hálás vagyok hozzá.

–        Jól van.

–        Ahogy neked is, amiért kihúztál minket vízből.

–        Jól van.

–        Most már látom, te más vagy.

–        Mint?

–        Mint más magyarok.

–        Mért gondolod?

–        Mert azok legyilkoltak volna azonnal, engem előtte meg még… izé… tudod…

–        Rosszul gondolod – mondta bizonytalanul Köpű.

–        Azt hiszed?

–        Hát…

–        Na látod.

–        Még én is megtehetem.

–        Nem hiszem – mondta Vitka olyan komolyan, hogy Köpű elpirult.

–        Mért nem hiszed, te? – kérdezte zavartan.

–        Mert… csak.

Köpű azonnal szigorú arckifejezést öltött, s haladéktalanul közölte,

–        Öltem már eleget, ne félj! És egyszer… egy ilyen magadfajta lányt is… izé… érted.

Vitka kétkedve ingatta a fejét, de nem szólt.

–        Nem hiszed? – kérdezte hegyesen Köpű.

–        De, de.

–        Látom, nem hiszed!

–        Ha tudni akarod, nem!

–        Hát jó! Te akartad!

Rávetette magát Vitkára, de az meg se ijedt, szinte nevetve dőlt el a homokon Köpű súlya alatt, és csak olyan tessék-lássék módra védekezett, mintha játszópajtás csiklandozná. Köpű dühödten birkózott vele, valóban nevetségesnek érezte magát, s azonnal elengedte, otthagyta Vitkát, amikor a lány orrát fintorítva azt kiabálta,

–        Hú, milyen büdös vagy!

Aztán feltartóztathatatlanul kitört belőle a nevetés.

–        Büdös vagy! – kiabálta –, és zavar, hogy én is érzem, szép kis barbarus az ilyen! Az a másik lány biztos is elzavart fürödni, mikor nekiestél, ha ugyan igaz.

–        Mindjárt nyakon váglak!

–        Na nézd csak, elpirultál! Hát tényleg úgy volt, talán meg is fürdetett!

–        Együtt fürödtünk! – vágta oda mérgesen Köpű –, mert én úgy akartam!

Vitka abbahagyta a nevetést, felállt.

–        Na jól van, menjünk! – mondta komolyan, aztán hirtelen megint kitört. – Ne haragudj! – visította –, mindjárt abbahagyom!

Köpű nagy léptekkel megindult. Vitka szökdécselt a nyomában. Hú, hogy izzik a szeme, micsoda istentelen, pogány pillantás és mégis… mintha maga a Kisjézus kérné a szemével, hogy ölembe vegyem. Ijedten kapta kezét a szája elé, keresztet vetett.

   Mikor visszaértek, Köpű körülnézte a bajort, nem piszkálta-e meg maga körül a homokot, de nem látta kúszó-mászó ember nyomait. Vitka megigazította a kötést a sebén, és friss vízzel öblítette át a homlokára helyezett borogatást. A bajor végigmérte Vitka homokpiszkolta köntösét, s elborult a tekintete.

–        Dreckige, hinterhëlltige, mist Ungarnen! Wann ich wieder gesundbin, reisse ich dir dein herz aus! – fenyegette meg szívének kitépésével az alávaló, mocskos, gané magyart.

Mire Vitkának is elsötétült a tekintete, és emígyen hozta Ulrik tudomására félig magyar származását,

–        Meine Mutter ist Ungarin, und ich bin auch halb Ungarin.

Azzal faképnél hagyta a bajort, aki ijedten pislogva nézett utána.

–        Mit mondott? – kérdezte Köpű.

–        Megköszönté, hogy kihúztál a víz alól.

–        És te mit mondtál?

–        Hogy szívesen kihúztál.

–        Szívesen húztál ki. Hát… a képe szerint nehezére eshetett a köszönet. Meg azt se nagyon véltem kihallani, hogy „dánke sőn”.

–        Pedig de mondta.

–        Aha – morogta Köpű Vitkát fürkészve, de nem firtatta tovább, Tejföllel volt beszélnivalója.

Leszedte róla a nyerget, már csak a kantár lógott rajta. Kissé távolabb vezette, hogy Vitka és Ulrik ne hallják szavait.

–        Na, Tejföl, eridj szépen haza, majd otthon találkozunk! – kezdte, és majdnem belesírt a nyilvánvaló hazugságba. – Nem mehetünk együtt, mert a tutaj nem bír el téged, te pedig nem bírsz el engem a rossz lábaddal. Márpedig sietni kell, mert nincs emberfia ebben az országban, aki ne akarna vasat mártani belém vagy bármelyik magyarba. De ne félj, téged nem bántanak, ha pedig nem akarsz ekét húzni, jól teszed, ha elkerülöd a parasztokat, és szaporázod a lépést kelet felé…

Nem cifrázta tovább, a kantárt is leakasztotta a lóról, s kezével kitárta előtte a világot. Sarkon fordult, legyalogolt a partra. Tejföl parancs híján tanácstalanul nézett utána, majd követte. Köpű tenni-venni kezdett, a két kelevézt kötözte a nyereg két oldalára, rá se hederített a lóra, az meg elhagyatottan ácsorgott mellette, néha Vitkára is vetett egy szívszakasztó pillantást. A lánynak el is szorult a torka, így végül ő is hátát fordított Tejföl szelíd szemeinek.

–        Tovább is azt hiszi, hogy jön velünk – szólt oda Vitka Köpűnek, de vigyázott, hogy ne nézzen, ne mutasson a lóra, s a nevét se ejtse ki.

–        Nem hiszi, megmondtam neki – mondta komoran Köpű. – Készülődjetek, indulunk!

A nyeregre ráaggatott mindent, a kelevézeket megragadta a vasuk alatt, ahogy a hordágyat szokás, és húzni kezdte a homokban. Vitka Ulrikot támogatta, úgy eredtek a nyomába, közben halkan szűrték a szót. Főleg Ulrik, aki igyekezett kimosdani iménti – a lányt sértő – elhamarkodott szavaiból, de Vitka leintette. Köpű továbbra is fülelt, de továbbra sem értett semmit. Ezek itt haditervet kovácsolnak ellenem a fülem hallatára, én meg csak tátom a számat, még a holmijukat is cipelem. Mégsem tiltotta meg nekik a beszédet. Leghátul Tejföl poroszkált, aki továbbra sem kívánt lemondani a társaságukról. Vitka rogyadozott Ulrik súlya alatt, pedig az igyekezett minél kevesebbet engedni magából a lány vállára. Ötven métert sem mentek, amikor Vitka térdre zuhant a homokban, s erre Ulrik is. Tejföl megállt mögöttük, lelógatta hozzájuk a fejét.

–        No, Tejföl! – nyögte Vitka –, ezt a rövid utat még kell kibírjad.

Azzal talpra állította Ulrikot, Tejföl oldalához vezette. Ulrik a sörénybe kapaszkodott, igyekezett felhúzni magát, míg Vitka a lábát emelte. Tejföl, amint rájött, miben mesterkednek, arrébb farolt, s halkan nyerített. Köpű megállt, hátra pillantott. Vitka is, Ulrik is, Tejföl is őt nézték.

–        Csak nem képzeled… – kezdte a szót Köpű Vitka felé, de aztán elhallgatott, néhány minutumnyi szemezés után csak fújt egyet, és odakiáltott Tejfölnek. – Feküdj le!

Tejföl csodálkozva, értetlenül, de azért engedelmeskedett. Hát hogy van ez? Egyik nap letiporjuk őket, másik nap a hátunkra ülnek?

Az ágyhoz érve Ulrik szólt néhány szót Vitkához.

–        Ulrik mondja, kell csinálni kormánylapát a végébe, azzal kell irányítni. Meg faragni evezőt is, hosszú csáklyát is – tolmácsolta a lány.

Köpű végigmérte Ulrikot, motyogott valamit az orra alatt, aztán tette, amit a bajor mondott.

Nem nézett hátra, amikor a hosszú csáklyával ellökte az ágyat a parttól. Tejföl nyerített, a sűrű erdőtől nem tudta követni őket, hát felfelé szaladt egy darabot, majd vissza. Kicsit beletapicskolt a vízbe, de tovább nem merészkedett. Vitka hol a lovat, hol Köpűt nézte, de a magyar arcáról nem tudott leolvasni semmit.

–        Biztosan hazatálal – mondta.

Köpű ránézett.

–        Kicsoda?

–        Tejföl.

–        Ki az a Tejföl?

Vitka, mint aki nem tartja jó viccnek Köpű emlékezetkihagyását, szemöldökét ráncolva a part felé mutatott, de Köpű nem fordult arra.

–        Persze, hogy hazatalál – mondta –, addig megy, míg füvet, vizet talál, ott az otthona.

–        Hm… – kezdte Vitka, s a lovak és magyarok közti bizonyos hasonlóságot fogalmazta…de aztán jobbnak látta, ha hallgat.

 

                                                                   o — o

 

   Nem, Botond nem tudott volna Dorkával úgy szeretkezni, ahogy, ha nem szerette volna. Botond igenis olyan szerelmes volt Dorkába, mint hat lepke hat lámpa fényébe. Ült a régi szobájában, aminek egyetlen apró ablaka sötét világítóudvarra nyílt, mégsem gyújtott villanyt, szeme hozzászokott a sötétséghez, és csak bámulta öt nap, öt éjjel az 56-os villamos lopott tábláját. Hullámvasúton ült, azzal zuhant újra és újra a keserves bánat völgyeibe. Egyik pillanatban úgy érezte, kibírja, legyűri, de közeledett a lejtő feltartóztathatatlanul, és ő zuhant a kocsival a mélybe. A völgyek egyre hosszabbak lettek, végül a kocsi megállt, éppen a legeslegmélyebb, sötét, nyirkos, halottan néma völgyben, ahol ember még nem járt, madárból is csak egy vizes, borzas, fekete varjú, kopasz fa száraz ágán gubbasztott, gúnyosan leste, várta haldokló Botondot. Botondnak esze ágában sem volt a megbocsátás, csak a gyilkosság vagy az öngyilkosság jöhetett szóba. Esetleg mindkettő. Az anyja néha bekopogott és aggódó hangon étellel kínálta.

–        Nem vagyok éhes!

–        De, fiam, a gyomrod… hát enni kell!

–        Hagyd már békén! – hallotta az apja hangját. – Majd eszik, ha éhes lesz! Ti azt hiszitek, mindent meg lehet gyógyítani házi koszttal.

–        De már három napja… ilyen butaságot… egy lány miatt!

–        Na, látod, ebben igazad van! Habár… ez a Dorka… valóban… hm…

–        Mit hümmögsz?!

–        Ne hangoskodj! Igenis azt mondom, ez a Dorka megér például egy hét ajtócsapkodást – és felemelte a hangját, félreérthetetlenül a csukott ajtónak címezte a következő mondatot –, vagy akármi mást, mondjuk egy bocsánatkérést vagy akár megbocsátást, bármi történt is! Tedd le azt a tálcát, mielőtt mérgedben a falhoz vágod, majd én megeszem azt a paprikás krumplit!

Botond gyomra hatalmasat kordult a paprikás krumpli hallatán, de Botond már függetlenítette magát testétől. A szoba közepén lebegett és megvető egykedvűséggel bámulta az ostoba hús- és csonttömeget, amiben az állatokéval teljesen megegyező fejetlen, hisztériás kémiai reakciók zajlottak egy másik hús- és csonttömeg puszta létezése végett, s milyen nevetséges, hogy annak a sejthalmaznak azonosítója is van, Dorka. Botond még negyvennyolc órát töltött lebegéssel, elégedetten és elismeréssel adózva önmagának, hogy ilyen ügyesen ledobta magáról az anyag bilincsét, és felszabadította tudatát. Akkor azonban gonosz tüske fúródott immár csupán virtuális körme alá, egy gondolat, hogy a testetlenségtől egyáltalán nem lett boldog, sőt még nyugodt sem. Kis mérlegelés után visszabújt porhüvelyébe, ahol a felelősök azonnal figyelmeztették elhanyagolt kötelességeire.

–        Jó, jó! – dünnyögte fásultan, mint egy csatát vesztett hadvezér, akinek gondoskodni kell ronggyá vert, de élni akaró seregéről, s kiment a konyhába. – Anya, van még abból a paprikás krumpliból?

–        Apád megette mind. De mindjárt összecsapok egy jó szalonnás rántottát, ha megfelel – tüsténkedett boldogan az anyja.

A rántotta révén test és lélek újra tökéletes összhangba került, ami megint csak azt jelentette, hogy egyik sem boldog. Összenéztek és tudták, egy helyen találják, amire szükségük van. A Dorka azonosítóval ellátott organizmust és a benne fészkelő lelket.

–        De nem! – jelentette ki a lélek – Hisz az a ribanc megcsalt bennünket, elárult, orvul belénk döfött!

–        De pinája van! – kiáltotta a test. – És dudák és combok és…! Mit törődsz vele, mit csinál, ha nem vagyunk ott?

–        Én mindig ott vagyok! – nyilatkozta ki a lélek nagyképűen, azzal elröppent Dorkáig és vissza, megmutatandó a testnek, mennyivel különb nála.

–        „Én mindig ott vagyok” – utánozta az nyafogva –, hogy oda ne rohanjak! Amikor a csajokat bámuljuk és sóhajtozol, hogy „istenem, hogy tudnám szeretni!”, meg hogy „na ezzel le tudnám élni az életemet!”, akkor is ott vagy, mi?

–        Na jó, mondjuk, akkor nem. De egyébként mindig!

–        És amikor velem és a haverjaiddal ordítasz a meccsen, hogy „gyerünk már, gyerünk, győzni kell, ha itt pusztulunk mind egy szálig is!”, akkor is ott vagy?

–        Jó, mondjuk akkor se, de…

–        És amikor arról álmodozol, hogy egy dzsippel bejárod az egész…

–        Jó’van má’ fejezd be! Nem ez a lényeg, hanem hogy nem ő az én társam (vagyis kettőnknek, hisz végül is mi egyek vagyunk, az azonosítónk Botond), nem ő a lelki társunk, hogy úgy mondjam, és tekintettel lehetnél rám is, nem csak magadra!

A test diadalmasan pislogott.

–        Tekintettel lenni, az ugye összeegyeztethetetlen a funkciómmal. Te is jól tudod. Tekintettel lenni, az kifejezetten a te dolgod. Úgyhogy légy szíves!

–        Nem lehetne egyszer a büdös életben fordítva?

–        Tudod, hogy nem.

Tudta, de még nem állt készen, túl mély döfést szenvedett el. De hogy ne Dorka lenne a lelki társ? Csak mert a teste… izé… szóval azt csinálta… attól még nagyon jó kis lelki társ lehet… de mégis iszonyú, mennyire fáj! Nem így képzelte Dorkát a szabadság angyalának, amikor először megpillantotta. Pedig tudhatta volna. Ahogy ott állt a Lánchídon a rendőrök sorfala előtt, piros kordbársony nadrágjában, kifakult farmerdzsekijében, a mellén kokárdával. Vörösesbarna haját borzolta a dunai szél, a tekintete lángolt a dühtől. Csak egy karcsú, hajlékony lány, akit mindjárt elsöpör a brutális erő, és ő mégis bátran, szabadon, felemelt fejjel néz a szemükbe, nem hátrál, nem igyekszik elbújni a fiúk mögé. Igen, egy ilyen csaj szabad marad mindig, nem kér sem a védelmemből, sem a börtönömből. Nem az én súlycsoportom, be kell látnom. A francba az egésszel!

   Botond felhúzta a dzsekijét és nekiindult az utcának. Gyalogolt vadul egész délután és egész éjjel, kigyalogolt Kőbányára, onnan átgyalogolt Újpestre, onnan Óbudára, átmenetelt a Margit hídon, az Országház előtt díszlépéssel tisztelgett a morcos, gyanakvó egyenruhásoknak, a Lánchídon vissza Budára és reggel nyolcra hullafáradtan hazaért. Szalonnás tojást kért az anyjától, evés közben kijelentette, hogy a jövőben ezen kívül más táplálékot nem kíván magához venni, aztán lefeküdt és úgy aludt, ahogy addig csak Dorka tudott szeretkezés után.

Délután felébredt, rendelt egy szalonnás tojást, megette és húzta a dzsekijét.

–        Hova mész? – kérdezte az anyja.

–        Járok egyet.

És megjárta Kőbányát, Újpestet, Óbudát, éjjel már a belvárost taposta, ott pedig Zoltánba és annak néhány haverjába botlott. Már emelkedett hangulatban búcsúztatták a hetet, s köszöntötték a hétvégét.

–        Hej! – kiáltottak rá, és betuszkolták a Gyopár presszó ajtaján, hogy vételezzenek, amivel aztán kibírják valahogy a Belgrád sörözőig.

–        Hét unicumot! – rikkantotta egyikük vidáman a pultra csapva.

–        Nem iszom semmit! – szögezte le komoran Botond, és fenyegetően bámulta Zoltánt, akinek múlt pénteken beígért egy hatalmas verést, de akkori alkoholszintje csupán némi hadonászást tett lehetővé.

–        Mit nézel, Othello? – kérdezte Zoltán pimaszul vigyorogva, és nem félt egy cseppet sem. – Még mindig azt hiszed, én húztam meg Desdemonát?

Botond elvörösödve körbesandított, de a haverok épp olyan mágnest játszottak, ami pultos lányokhoz vonzódik. Szorosan a pult külső oldalához tapadva követték a belül poharakkal, üvegekkel ide-oda szaladgáló hölgyet, feldöntve az útjukba kerülő bárszékeket és a rajta ülőket. Botond visszafordult Zoltánhoz.

–        Mért, mit kéne hinnem?

–        Már a múlt héten is mondtam, hogy nem én kettyintettem meg, de persze hullarészeg voltál.

–        Ő azt mondta.

–        Tényleg? Na és kinek hiszel inkább, a csajodnak, akiről épp most derült ki, hogy félrekefél, vagy ezeréves gyermekkori jó barátodnak? Mi?

–        Nem tudom – morogta kedvetlenül Botond.

–        Vajon kit akar annyira fedezni, hogy bemárt engem?

–      &a

Berta Zsolt

 

 

  

   Hú, el ne felejtsek bemenni a gyógyszertárba aszpirinért! Botond elégedetten elmosolyodott, amint maga elé képzelte az otthon dupla paplan alatt fekvő, taknyos orrú Dorkát, akit eddig még soha, semmilyen járvány nem döntött ágynak. Majd most megtanulja. A férfiak szarból vannak, mi? Meg hogy a férfiaknak külön náthájuk van? Ujjaival dobolt a kormányon, leállította a motort, fütyörészett. Néhány autóval előtte felbukkantak a tüntetők, akik miatt vesztegelni volt kénytelen. Az autósok egy része megtapsolta őket, mások az öklüket rázták, szitkozódtak. Botond csak bámulta a zászlókat, a táblákat, bámulta a többi autóst, és Bulcsú és Sára jutottak eszébe, akik – ha itt ülnének a hátsó ülésen, mint gyerekkorukban – most heves politikai csatározásba kezdenének. Bámészan nézegette az embereket, az utcát, a várost, ahol élt, de még inkább figyelte a rádiót, ahol két hete zajlott a hangfelismerős játék. A nyeremény már millió fölé emelkedett, s alighanem a nyerni akarók, vagyis a hallgatók száma is. Botondnak még sosem sikerült elcsípnie magát a hangot, csak a tippeket hallotta. „Amikor a horgász bevág, a damil hangja ilyen”, mondta az egyik próbálkozó. „A barackbefőttről leszedik a celofánt és a gumit” mondta a másik. „Gitárhúr-szakadás. Nem? Akkor zongora?” Botond kedvence így hangzott: „Amikor a kotont lerántják a… izé… na szóval használat után a… fütykösről”.

–        És akkor halljuk magát a hangot! – mondta a műsorvezető.

–        Mondjon le! – ordították az utcán a tüntetők.

Botond jobbal lecsapott a rádió hangerőgombjára, ballal az ablakot tekerte fel, majd lélegzetvisszafojtva várta a hangot. Utána kiengedte a levegőt, s fennhangon, határozottan így szólt,

–        Nyílvessző pattan le a zsinórról, vagy mi a túró az az íjon… ideg, az az!

Kissé meglepte a bizonyosság, amit érzett. A telefonjáért nyúlt, a számot már a múlt héten beírta, amikor félmilliónál tartott a nyeremény. De csak a foglalt jelzést kagylózhatta, hiába próbálkozott újra és újra. Egyre izgatottabb lett, feszülten hallgatta az adásba kapcsoltak válaszait.

–        Amikor az Athos pórázával a fa törzsére csapok úgy, hogy rátekeredjen, na, annak van ilyen hangja – mondta egy mély hangú férfi.

–        Ezt a hülyét! – morogta maga elé Botond, és izgalmában el sem szégyellte magát, amiképp pedig szokása volt, amikor igazságtalanul lehülyézett valakit.

A telefon folyamatosan foglaltat jelzett, de a bekapcsoltak mind rosszul tippeltek. Mindjárt lejár az idő, gondolta Botond, még egy perc, aztán legközelebb holnap lehet próbálkozni, igaz, plusz ötvenezerért, mennyi is az… mindegy, jó sok.

–        Még egy telefonálóra van időnk, van is valaki a vonalban…

Botond feszülten figyelt, drukkolt, hogy az ipse rosszat mondjon.

–        …halljuk a tippet!

–        Ez a nyíl hangja, mikor elhagyja az íjat. Vagyis a húré.

–        Hogy az a jó büdös… – kezdett bele Botond.

A hangszóróból tus harsant fel.

–        Tudja, mit jelent ez a hang?

–        Hogy nyertem?

–        Pontosan azt! Gratulálok, öné az egymillió-százötvenezer forint! Ez a 2006-os év eddigi legnagyobb nyereménye nálunk! Talán íjászkodik?

–        Igen.

–        A francba! – morogta rosszkedvűen Botond, aki még életében nem látott közelről íjat –, én is tudtam.

De a mérge hamar elszállt, sohasem tartott sokáig. Körbemosolyogta maga körül a világot, a dühöngő autósokat, az elégedetlen tüntetőket, az őket vigyázó rohamrendőröket. Én is tudtam. Hú, el ne felejtsek aszpirint venni a gyógyszertárban.

   Hazaérve azonnal teát főzött, friss citromot csavart bele, vitte a beteg Dorkának az aszpirinnel együtt. Dorka felült szép, nagyon régi baldachinos ágyában, kezébe vette a bögrét. Botond a háta mögé polcolta mindkettejük párnáját.

–        Jaj, Botond! – sóhajtotta Dorka –, most meghalok!

–        Ez az én dumám.

–        Ha tudom, hogy ilyen rettenetes, el is hittem volna.

Botond megnézte a lázmérőt.

–        Harminckilenc? – rökönyödött meg. – Te, hallod? Harminckilenc! Jól vagy?

–        Nem, egyáltalán nem vagyok jól, hanem nagyon is rosszul vagyok, drága, hülye Botond!

–        Mi az isten ez, valami vírus?

Dorka egész éjjel vacogott és izzadt Botond karjában, de reggel lement a láza és elaludt. Botond elgyengülve nézte sápadt, elgyötört, de végre nyugodt arcát. Megcsörrent a telefon, Bulcsú volt az, a soproni kollégiumból telefonált.

–        Nem adom anyádat, beteg, most végre elaludt. Egész éjjel rosszul volt. Valami vírus biztos. Jó, megmondom. Ühüm… Igen, hallottam én is. Több mint egy milla. Tudtad a választ? Érdekes, én is tudtam. Te lőttél már íjjal? Én sem. Milyen tüntetők? Ja, azok. Bulcsú, hagyjál már ezzel a hülyeséggel, nem megyek le a Kossuth térre, hogy tájékoztassalak, nézd a híradót, ha annyira érdekel! Most mondtam, hogy anyád beteg!

 

o — o

 

   Köpű kikanyarodott a vágtató lovasok közül, és a fél nyíllövésnyire elterülő erdő felé vette útját. Odaérve kiakasztotta a kengyelből lábát, és a testsúlyáthelyezéstől már okosan lassuló lova hátáról a földre dobbantott. Az állat fújva megállt volna, ám gazdája azonnal bevezette a fák közé, olyan mélyre, ahol már biztosan nem láthatják az úton nemsokára felbukkanó bajor vasasok. Köpű egy fához kötötte a lovat, és visszaszaladt az erdő szélére. Még látta eltűnni az úton Csadán vezért és menekülő magyarjait. Sóhajtva nézett utánuk, majd arra fordult, ahonnan érkeztek, s leste az üldözőket. Kisvártatva fel is tűntek, saját fogalmaik szerint lóhalálában, de Köpű csak biggyesztette száját a nagy és erős, de rengeteg vasat cipelő paripák láttán.

–        Ezekkel ugyan nagyanyámat se érnétek utol, ha kicsit erősebben találná megrúgni az öreg Csiga vékonyát!

Várt még egy darabot, nem bukkan-e fel újabb csapat, akik az útról lekanyarodó nyomokat fürkészik. Visszament a lovához, szemügyre vette sánta lábát.

–        Messzire nem jutottunk volna, de még mindig jobban jártál, mint szegény Túró – szögezte le szíven szúrt vezetéklovára gondolva.

Szomorúan megpaskolta a ló nyakát. Leszedte róla a nyerget és a kantárt, hosszú pányvára engedte, vizestömlőt tartott elé. Aztán magáról is leakasztotta a szablyát és az üres tegezt, a földre dobta őket, a nyereggel már odakerült két íjjal és két kelevézzel együtt. Leheveredett, fejét a nyeregnek támasztotta, a görbe szablyát keze ügyébe helyezte. A ló az arcához lógatta a fejét.

–        Eredj, Tejföl, gondoskodj magadról, legalább te egyél valamit! Hunyunk egyet, aztán ha besötétedett, indulunk. Talán hazajutunk valamiképp.

Őrszem híján nyugtalanul, de azért aludt valamit. Szürkületkor felcihelődött, az erdőszélen kémlelve várta be a sötétet, aztán gyalogosan, Tejföllel nyomában megindult. Nem kellett vezetnie a lovat, úgy lépkedett utána, akár ha kutya lenne. Köpű néha ránézett Tejföl sérült lábára, aggodalmasan ráncolta szemöldökét. Kockázatosnak vélte, mégis a csata színhelyére tartott, ahol – ha eltakarodtak már a bajorok, szászok, morvák meg ki tudja még miféle népei a keleti frank birodalomnak – megtöltheti vesszővel üres tegezét, s a hold fényénél összeszedhet néhány dolgot, amire szüksége lehet a hosszú, magányos hazaúton. Óvatosan fürkészett körbe, nehogy meglepjék a katonák, vagy holmi felbőszült, az övéik győzelmén felbátorodott bajor parasztok. A mezőt csendes mozdulatlanságban találta, csak sűrű légyrajok zúgása sziszegtette a levegőt. A bajorok azonnal üldözésükre indultak, az ő halottaik is temetetlenül hevertek még. Húzkodni kezdte a földbe és testekbe fúródott nyilakat, öt tegezt is megtöltött. A nyomában baktató Tejfölre bízta mind, aztán enni- és innivaló után nézett. Talált egy kevés szárított húst, szárított túrógolyókat és hólyagba töltött vért. Kerített egy ivótömlőt, borral savanyított vizet kortyolt belőle. Ahogy szöszmötölt a hullák és dögök közt, egyszer csak a nevét mondja valaki halkan. Megdermedt, körülkémlelt, s akkor újra,

–        Erre vagyok, Köpű!

Fiatal suhanc feküdt hanyatt a földön, két kezét a hasán tartotta. Épp csak az első csatáján esett túl, Köpű a maga huszonhat évével, tizenkét kisebb-nagyobb ütközetével és hét könnyű sebével veteránnak számított mellette. Még látta lehanyatlani a lováról, mielőtt ő maga is átbukott Túró fején.

–        Segíts, Köpű!

–        Hol a sebed?

–        A kezemmel tartom a beleimet, hogy ki ne zuhanjanak.

Köpű megvakarta a fejét.

–        Segíts, Köpű!

–        Mi a fenét csináljak? Még lóra tenni se tudlak.

–        Én már kigondoltam, míg itt feküdtem. Összeszedsz vagy három tucat ivótömlőt, felfújod, fatörzs két oldalára kötözöd őket, ráfektetsz és letutajozunk a Dunán.

–        Segíts, Köpű, segíts, kérlek!

–        Segítek, ne félj! – morogta rosszkedvűen, és éppoly hangtalanul suvasztotta görbe szablyáját a szenvedő szívébe, amilyen hangtalanul vonta elő a bőrrel borított fahüvelyből.

–        Szálljon szabadon a lelked! – mondta még a rend kedvéért, aztán ugyanazon okból káromkodott is.

Tejföl halkan felnyerített a háta mögött. A döglött Túrót böködte orrával. Köpű leguggolt, megkeseredve agyoncsapott egy döglegyet Túró kemény nyakán. Végigsimította a fényes, hűvös lószőrt, aztán hirtelen felállt, megragadta Tejföl kantárát, s vonni kezdte maga után.

   A folyó felé tartott, amiről úgy vélte, a Dunába kell ömlenie, ami pedig egyenest a magyar szálláshelyek felé folyik. Mentében még összeszedett negyven ivótömlőt, és pányvát bőven.  Ha Tejfölnek nem javul a lába, valóban marad a tutajozás, mert egyedül, gyalog nem jutok át a bajorok országán, az bizonyos. Sajkát, ladikot lopni pedig kockázatos, ha sikerül is, bizonyosan üldöznének miatta az ágrólszakadt halászok, akiknek a keze avatottan bánik az evezővel, nem úgy, mint az enyém.

   Hajnalra elérte a folyót. Árterén át keskeny, friss csapás (az itt átkelő Csadán-magyarok nyoma) vezetett a partig a sűrű, magas csalán és szedererdőben. Távolabb facsoportot látott, itatás után oda vezette be Tejfölt, és tanyát ütött, hogy elrejtőzzenek a nappali világosság idejére. Szemügyre vette a ló lábát. A fejét vakarta, felnézett Tejföl szomorú szemébe.

–        Talán estére jobb lesz – vigasztalta reménytelenül. – Addig borogatjuk.

A folyóba merítette nemeztakaróját, becsavarta a beteg lábat. Megkezdték a várakozást. Hamarosan mindketten elszenderedtek, egyikük állva, másikuk fekve. Már alaposan belealudtak a délelőttbe, amikor Tejföl megbökte gazdáját. Az felpislogott rá, majd felült, fülelt.

–        Én nem hallok semmit – mondta és ásított egy hatalmasat.

De mire becsukta a száját, már ő is hallotta az idegen szóváltást. Talpra szökkent, derekára csatolta a tegezt, vesszőt helyezett az idegre, úgy óvakodott az utolsó fáig. A bajor beszédbe női csivitelés keveredett. Meresztette a szemét, egyszer csak valami fatető félét látott meg a magas gaz fölött, négy faragott oszlop tartotta. Imbolyogva haladt a szűk ösvényen, kiért a partra, s akkor az embereket is megláthatta. Bajor talpasok cipeltek egy faalkotmányt, mögöttük fekete hajú lány lépkedett hosszú, szépen díszített köntösben, könnyű, hímzett saruban. Őt málhát cipelő szolga kísérte. A sort hatalmas termetű katona zárta. Mentében többször is hátranézett, mint aki üldözőket sejt maga mögött. Tiszt biztos, ő a vezér. A parton a talpasok letették terhüket, nézegettek a vízen jobbra, balra. Köpű a faalkotmányt méregette. Tutaj. Kis, tetős tutaj, micsoda kényes népek ezek, félnek, hogy megsüti őket a nap vagy megáztatja az eső. Cifra jószág, nagy úr számára készülhetett. Ámbár… hasznos lehet az a tető, ha – teszem azt – övéitől elszakadt magyar úsztat hazafelé alatta. Ki tudja, mennyi időt kell az olyannak a vízen tölteni. Persze ez csak feltételezés, mert Tejfölt semmiképp se hagyom itt, csak ha muszáj, habár… Összehúzott szemmel méricskélte a tutajt. Ráfér, döntötte el, és a katonákat kezdte vizslatni. Nincs náluk az íjuk. Csak kard lóg az oldalukon, mire elérnének, halott lesz mind. Nem töprengett tovább, kilépett a fák közül, s marék vesszőt szúrt maga elé a homokba. Megmarkolta az íjat hüvelyk és mutatóujjával, a többit lazán melléjük kulcsolta és feszített. Nyúlvadászat, gondolta a legnagyobb biztonságban érezve magát. De még mielőtt elengedte volna az ideget, a málhát cipelő szolga észrevette, s kiáltott. A katonák a faalkotmányhoz ugrottak, előkapták belőle felajzott hosszú íjaikat. Köpű meghökkent. Mekkora barom vagyok! Sebtében útjára engedte a nyilat. A nagytermetű tiszt megtántorodott, Köpű már idegre tette a következő vesszőt, ekkor azonban Tejföl felnyerített a fák között. A bajor talpasok rémülten összenéztek, majd tétován pillantgattak Köpű háta mögé. Az meg – egy életem, egy halálom – leengedte az íjat, bal kezét hetykén csípőre vágta, jobbal szájához emelte kürtjét, s belefújt. A bajorok habozás nélkül nekiiramodtak az ösvénynek, a szolga pedig ledobta magáról terhét és uzsgyi utánuk. Csak a lány maradt a parton, kővé válva bámulta Köpűt, aki megvidámodva szusszant egy nagyot, s megtörölte verejtékes homlokát. Kivonta kardját, zsákmánya felé indult. Megnézte a földön fekvő katonát, árthat-e még. Élt, de viaszfehéren, magatehetetlenül hevert a homokon, körötte vértócsa. Eszméletén maradt, szenvedő szemei követték megsebzőjét. Tekintete nem látszott rémültnek, kegyelemért sem könyörgött. Köpű egykedvűen, közönyösen lépett át rajta, miután magához vette a kardját. Az íjjal nem törődött, azt ugyan ki nem feszíti asszonynépség. Körbejárta a tutajt, ügyet sem vetett a lányra, aki nem futott el, csak hátrált előle, mindig úgy, hogy a tutaj másik oldalára kerüljön. Köpűt mulattatta az egyoldalú fogócska, szeme sarkából figyelni kezdte. Egész csinos, kár, hogy nincs rá idő, a bajorok visszatérhetnek segítséggel. Hirtelen a lányra meredt, s nagyot kiáltott, Bu! És röhögött, amint az ijedtében hátrahőkölt és fenékre tottyant a homokban. De mindjárt fel is ugrott, és bosszúsan, gyűlölettel meredt rá. Mért nem fut el, hisz láthatja, hogy hagynám. Megdobbant a szíve, amint a lány szemébe nézett, és ott is felejtette a tekintetét, míg amaz el nem fordult. Na, hát erre most tényleg nem megfelelő az idő, egy fél idegen országon kell átvágnom magam, mindenütt ellenséges katonák, gyűlölködő parasztok, és a lovam sánta. Visszaszaladt a fák közé, összeszedte a holmiját, füttyentett Tejfölnek, aki bicegve követte. Köpű azt hitte, mire visszatér, a lány – látva, hogy egérutat hagy neki – eltűnik. De az ott állt még mindig a tutaj mellett, sőt, fel is bátorodhatott kissé a kímélettől, mert nem hátrált, bevárta, míg odaér.

–        Eriggy az utamból! – förmedt rá Köpű, de megint elgyengült a szíve, amint elkapta a lány még rémült, de figyelmes pillantását.

Le kéne döfnöm, még összezavar a végén. A lány – fél szemét rajta tartva – letérdelt a bajor mellé, megnézte a bőrvértjébe fúródott nyílvesszőt. Kifűzte vállán és oldalán a pántokat, aztán óvatosan a vért alá nyúlva kitapogatta a sebet és a nyilat. Mélyen volt ahhoz, hogy a szakállas hegyet kihúzhatta volna, így letörte a tollat, aztán a vértet emelte le, míg másik kezével a nyílvesszőt tartotta meg. Aztán erélyes mozdulattal áttolta a bajor testén. Köpű megtorpant, érdeklődve figyelte. A lány közvetlenül a bőr mellett letörte a nyíl hátsó felét, s a hegynél fogva kihúzta a rövid maradékot. Tudja, mit csinál. Aztán felpolcolta a katona fejét, a bemeneti és kimeneti sebre ügyesen leszorított tépést tett, kisvártatva el is állt a vérzés. A fickó meg se rezzent, némán tűrte a kezelést. Csupa vér inge és nem bajorra valló bőrvértje a homokon hevert, Köpű tisztelettel nézte meg az iszonyú izomkötegeket. Remélem, lesz köztünk két ország, mire felgyógyul. Megragadta a tutajt, próbálta a vízhez rángatni, de meg se tudta mozdítani, amiképp vélte is. Pányvát kötött rá, Tejföllel kezdte húzatni. A tutaj sarkainál kerek, vaskos lábak meredtek lefelé, mély árkot szántottak a homokba. Köpű bosszúsan szemlélte, de nem akarta levágni, úgy gondolta, a tetőt ellensúlyozandó faragták oda őket, hogy a vízen ne boruljon fel könnyen. De így is igen bizonytalanul bukdácsolt, ráadásul csaknem átcsapott rajta a víz. Ha erre ráállunk Tejföllel, bizonyosan elsüllyed, mégsem tutaj lesz ez, de akkor mi? Köpű fejvakarva nézte, s odaszólt a lánynak,

–        Ostoba egy tutaj!

–        Himmelbett – mondta a lány.

–        Já, já! – vigyorgott Köpű –, „Himmel her gott, hilfe!”, hallottam eleget. Ne remegj már, nincs miért bántanom téged!

Visszafordult a tutajhoz. Esetlen tákolmány, de gyorsabb lesz megtámogatni, mint újat ácsolni. Kidöntött négy gerendavastagságú fát, legallyazta, majd alul átdugta, s a négy lábhoz kötözte őket. Nekiállt felfújni az ivótömlőket, szorosan elkötötte a szájukat, majd azokat is a tutaj oldalához csomózta. Munka közben vetett egy-egy oldalpillantást a lányra. A sebesült katona mellett guggolt, vizes rongyot tett a homlokára, megitatta. A magyar feltette a tutajra a fegyvereit (a bajor nevetséges íját is, mert mit lehet tudni), a nyerget, az ételzsákot, majd odavezette a lovát is.

–        Akarod rátenni lót? – kérdezte a lány.

Köpű elcsodálkozva pördült meg a derekáig érő vízben.

–        Tudom magyart – mondta türelmetlenül a lány.

–        Azt hitted?

–        Rátenni akarod lót?

–        Rá akarod tenni a lovat?

–        Ha ráteszed… lovat, mi nem férünk rá. Vagy borolunk fel. Márpedig viszel magaddol, vagy halászok agyonvernek a falukba… velünk nélkül.

Szavai félelem nélkül csengtek, kezdeti rémületének már nyoma sem látszott.

–        Nem félsz tőlem?

–        Te mondat, nincs miért bánts.

Köpű gyanakodva méregette. Tudta jól, az ésszerűség a legkevésbé vigasztalja vagy téríti jobb belátásra az asszonynépet. Végigfürkészett a parton, a partra vezető ösvényen, s még inkább siethetnékje támadt. Amúgy akadt igazság a lány szavaiban. A tutajjal nem menekülhetek a gyors halászsajkák elől, s a nyílvessző elfogy egyszer. De…

–        Mért akartok velem jönni?

–        Csak.

–        Ugyanezért maradhattok is. Amúgy meg Tejfölt nem hagyom itt.

–        Tejfölt?

–        Akit rátenni akarok lót a tutajra.

–        Ez nem tutuj.

–        Hanem?

–        Himmelbett. Ágy. Csak most nincsen a szalmazsák benne.

–        Ilyenben alszotok?

–        Nem. Csak én… úgy értem, nekem van egyedül ilyen csak.

–        A világon?

–        Igen.

–        Aha.

–        Mért akarod, hogy magammal vigyelek?

–        Mert itt nem biztonságos.

–        Hamarosan visszajönnek a tieid.

–        És a tieid? – intett a lány a fejével a fák felé.

–        Azok már itt vannak – válaszolta tömören, és megpaskolta Tejföl nyakát.

–        Egyedul támadál meg minket? – kérdezte meglepetten a lány.

–        Egyedül – húzta ki magát Köpű, és nem tért ki rá, hogy nem számolt az ágyba rejtett íjakkal.

–        Itt kell hagyod a lovat.

–        Azt te ne akard nekem megmondani. Tejföl jön.

–        Ő is – mutatott a bajor katonára a lány.

–        Már mért jönne?

–        Nem maradhatjuk itt.

–        Mért nem?

–        Mer meghal.

–        Na és?

–        Na és na persze. A magyarok fölösen is kegyetlenek. De mi fágyunk keresztények. A katona jön velünk.

–        Mindjárt itt lesznek a tieitek.

–        Azok megölik.

–        Mért?

–        Mert… mert engemet szöktett.

–        Te szöksz? Ki elől?

–        A bajor úr, akinek akartak adni hozzá… neki.

Köpű vigyorgott.

–        Öreg?

–        Nem.

–        Csúnya?

–        Sót. Szép.

–        Sőt. Hát akkor?

–        Nem szeretek.

Köpű megvonta a vállát. Engem se szeret a feleségem, mégsem szökik meg, pedig igazán elehetné mellőlem a rosseb.

–        A bajor marad. De választhatsz, hogy holtan vagy élve.

–        Én nem egész jól beszélek bajort. Szükséged van rá.

–        Akkor te maradsz – blöffölt Köpű.

–        Ha engemet itt hagyol, ő nem segít neked. És én ápolok őt.

Köpű mérgesen rágta a lány szavait.

–        Hát jó!

Tejföl szomorúan nézett a gazdájára, mikor megértette, mit is kíván az tőle. Félve tette első lábát a vízen imbolygó alkotmányra, majd felkaptatott rá. Lábai remegtek, fejét bánatosan lógatta a folyó fölé. A háta épphogy befért a tető alá, a fejét nem tudta egészen felemelni.

Felsegítették, vagyis inkább feltették a sebesültet (alaposan megszenvedtek irdatlan termetével), mellé rakták málháikat, aztán a lány is felült. Köpű vörös arccal, nyögve tolta a lábai miatt megfeneklett baldachinos ágyat, amit ő tutajnak, a lány pedig himmelbettnek nevezett. Köpű felegyenesedett, fújt egy nagyot.

–        Szállj le, told te is! – szólt a lánynak.

–        Szállja le a ló! – feleselt az. – Akkor tolni sem kell.

De hamar kinyílt a csipája, erre jó az a nagy könyörület. Karjánál fogva lerántotta a lányt, mire az elmerült a derékig érő vízben, majd prüszkölve, levegő után kapkodva bukkant fel. Köpű haragja elszállt, vigyorogva bámulta a lány testére tapadó vizes köntösét, csöpögő haját.

–        Told! – vetette oda kurtán, az pedig ijedten szót fogadott.

Ahogy megszabadultak a puha homok fogságából, Köpű felkapaszkodott, gőgösen csípőre vágta a kezét, s kivárta, míg a kétségbeesetten csimpaszkodó lány tekintete könyörgővé válik, csak akkor húzta fel maga mellé. Az e célból vágott hosszú rúddal a folyó közepe felé löködte magukat. Nem beszéltek, csak Tejföl horkantott, fújt, nyerített halkan, és lábai megállás nélkül remegtek.

–        Jól van, ne aggódj már folyton! – mondta neki Köpű.

Tejföl feje alatt ült törökülésben és szemmel tartotta a ló egyik oldalán a lányt, a másikon a bajor katonát.

   Az erdőt sűrűn váltogatták száraz, homokos partszakaszok. Homokpadok bukkantak elő a vízből, néhol komoly szigetekké dagadtak. Az ágy lassan forogva úszott a nyári forróságban megapadt folyón.

 

                                                                   o — o

 

   Na, végre péntek három óra! Ma nem túlórázom, döntötte el az utolsó pillanatban, az ember a belét kidolgozza és azt sem mondják, köszönjük! Kikapcsolta a számítógépet, ellenőrizte, zárva van-e a trezor, kulcsát hatalmas, sárga bőrtáskájába süllyesztette. Elnyűtt, irodai papucsából átlépett kényelmetlen, de csinos, szexi körömcipőjébe. Letáncolt a lépcsőn. Az alsó irodában, ahol hét lány és asszony dolgozott, már egy lelket sem talált. Na, tessék, még ha időben indulok, akkor is én megyek el utoljára, legalább szólnának! De a páternoszterhez vezető folyosón már vidáman lépkedett, nem gondolt rá, csak a zsigereiben érezte, hogy az utcán mindjárt körülöleli a tavasz, a hétvége, a szabadság, és saját fiatalsága. Mielőtt kilépett az épületből, kihúzta magát, vagyis inkább kidüllesztette melleit, megrázta, megigazította hosszú, dús, hullámos koronáját. A nyugdíjas portás sóhajtva nézett utána. A Vígadónál a villamosmegálló korlátján néhány középiskolás kamasz ült, éhesen bámulták, ahogy közeledik. Kék iskolaköpenyük kilátszott táskájukból, ahová a könyvek tetejére gyűrték. Könyökükkel egymást böködték, mutogattak rá és vihogtak. A kisborjak bikát játszanak. De nem haragudott rájuk, sőt enyhe kéj fogta el, ahogy a villamos lépcsőjére lépve megérezte a szoknyáját magasba emelő langyos tavaszi szellőt és a combjára, fenekére tapadó tekinteteket. Önkéntelenül megringatta csípőjét, bár igaz, utána azonnal szoknyája után kapott, s a helyére igazította. (Pontosabban a vékony vásznat tenyere alatt futtatva végigsimított a fenekén.) De már nem fojthatta el (ha ugyan nem épp előidézni akarta) a kölykök elragadtatott kórusát,

–        Óóóóóóh!

Botondra gondolt, szelíd, folyton töprengő, mégis csibészes arcára, hosszú, durva szálú hajára, derűs mosolyára, kétkedő, égő szemeire, fiatal, nyúlánk testére, hosszú, izmos combjára és… uramisten!… a farkára. Lehajtotta fejét, hogy hajával takarja révült, elnyomhatatlan, boldog mosolyát. Azonnal rámászok, amint hazaérek. De előbb tessék bevásárolni, szigorkodott szemöldökét ráncolva, és elégedetten dicsérte meg magát kötelességtudó fegyelméért, végtére is már háziasszony vagyok, háztartást vezetek, vagy mi a szösz. A közértben tudomást sem vett a szürkeköpenyes, dagadt üzletvezetőről, aki folyton a nyomában lihegett, csak mert a múltkor – hogy Botondot bosszantsam – elcsórtam egy filléres csokit. Gondosan megnézte a tejeszacskókon a szavatossági időt (86 04 28), ellenőrizte a felvágott súlyát, figyelt, nehogy a végét adja neki az eladó, és kihalászta a tegnapi kenyerek mögül a frisset, ahogy az anyjától tanulta. Aki egyébként óva intette ettől a kapcsolattól, ahogy minden más eddigi kapcsolatától is.

–        Még nincs három hete, hogy ismeritek egymást, és már összeköltöztök? Hülyeséget csinálsz, kislányom! És épp egy ilyennel.

–        Milyennel?

–        Egy ilyen álmodozóval?

Koszos csavargó vagy kóbor lovag vagy álmok berepülő pilótája, gondolta elérzékenyülve Dorka Botond „opcionális” szóhasználatában, de azért megkérdezte,

–        Ezt hogy érted?

–        Úgy, hogy a fellegekben jár. De nem azért, mert most éppen szerelmes. Ez mindig a fellegekben jár.

–        Honnan tudod?

–        Látom a szemén.

–        Na és az mért baj?

–        Most még nem baj. De egy életen át… Gondolj csak apádra!

–        Még nem férjet keresek, Anya. Csak bérlőtársat.

–        Aki mellesleg szexpartner is.

–        Amíg fizet…

–        Inkább keresnél egy komoly fiút, akivel meg lehet alapozni egy életet. Már huszonhárom éves vagy.

–        Ő nagyon is komoly, józan és két lábbal áll a földön. Említettem már, hogy időgépet épít?

–        Mit?

–        Tudod, amivel utazni lehet az időben előre meg vissza…

–        Hülyéskedj csak, majd megbánod!

De ő tudta, hogy nem fogja megbánni. Mert soha nem bánt meg semmit, rossz döntéseit, vétett hibáit, gondolt és elkövetett bűneit sem, csak vállat vont és tovább repült. Számára test és lélek ugyanaz az intézmény, ágyék és fej monarchiája, amit az egyik akar, azt akarnia kell a másiknak is, és punktum! És most éppen ezt az álmok berepülő pilótáját akarják.

   A szatyorral kezében kilépett a közért ajtaján, megint Botond ötlött eszébe, égő szeme, ölelő karja, lapos, feszes hasa, izmos combjai és… Megint elöntötte arcát a révült mosoly, elindult lefelé az utcán. Hazaérve a szatyrot a konyhába vitte és mindent a helyére pakolt. Az előszobában kibújt a cipőjéből. Amint lehajolt, hogy a cipőállványra tegye, elfintorodott. Két kézzel sodorni kezdte combján lefelé az olcsó, örökké szövéshibás nejlonharisnyát, és a fürdőszoba felé indult. Csakhogy itt a tavasz, belerohad a láb ebbe az ócska nejlon cuccba, na de most őszig nem kell hordani, csak barnulna már meg kicsit a lábam, mert így tavasz elején olyan fehér, hogy rossz ránézni, de komolyan, nem is tudom, mi tetszik rajta annyira ilyenkor a férfiaknak, akik úgy bámulják, hogy az ember lányának attól hangyák szaladnak végig a gerincén, mindig csak lefelé. Felhajtotta a szoknyáját, belépett a kádba, a szélére ült, megnyitotta a csapot, kezébe vette a szappant. Mikor végzett, a durva frottírtörölközővel dörzsölni kezdte a lábfejét, közben vetett egy pillantást a mosógépre tett karórájára. Még legalább egy óra, míg Botond hazaér az egyetemről. Azt ki bírja ki? Senki, de én aztán biztosan nem. Tanácstalanul bámulta az ölét. Majd sajnálkozó grimaszt vágott, mintha a karját tárná szét tehetetlenségében, nincs mit tenni, azzal egyik lábát felemelte, a csempének támasztotta, a combjai közé nyúlt, s lehunyta a szemét. Száját összeharapta, mert a kitárt fürdőszobaablak a világítóudvarra nyílt, ami tavasztól őszig öt emelet tíz lakását tette akusztikai értelemben közös lakótérré. Az utolsó előtti pillanatban akaratlanul elrúgta magát a csempétől, hanyatt is esett a kőre, de nem törődött vele, ott szökött ki az apró sikoly összepréselt ajkai közül. Sóhajthatott még egy halkat, mielőtt összerezzent a csengő durva kiabálására. Szaladt az ajtóhoz, meztelen talpa csattogott a parkettán. Korán érkező Botond állt a küszöbön nekiveresedve, csapzottan, lihegve, mint aki a világ túlsó végéből szaladt. Csak állt és bámulta őt égő szemekkel, mintha még sosem látta volna.

–        Valami baj van? Elhagytad a kulcsodat?

Botond megrázta a fejét, belépett, belökte maga mögött az ajtót. Szorosan magához ölelte és rekedten suttogta,

–        Dorka, drága Dorka!

Drága Dorka örömmel, de meglepetten fogadta a szenvedélyvulkán kitörését. Igaz, még csak öt hete tombol a vihar, még igazán tép, szakít minden pillanatában, de mégis… olyan most Botond, mintha a halálból tért volna meg, vagy még inkább mintha Dorkát dobta volna vissza az enyészet egyenest a karjaiba, s többé nem akarja ereszteni, nehogy még egyszer elragadhassa tőle.

–        Korán jöttél.

Botond hirtelen eltolta magától, mintha eszébe jutna valami, és a szemébe fürkészett.

–        Baj?

–        Dehogy baj, csak nem vártalak még – lehelte Dorka az imént a kád szélén lehunyt szemmel száját harapó Dorkára gondolva, és elkuncogta magát –, vagyis annyira vártalak már!

–        Mit vihogsz?

–        Nem kell azt neked tudnod!

Botond arca megfagyott. Berontott a szobába, tanácstalanul megtorpant a bevetett ágy előtt. Dorka követte.

–        Mi van? – kérdezte riadtan.

Botond a hatalmas ruhásszekrényt méregette, majd kissé félrehajtva fejét, az ágy lába felé pislogott. Dorkának lassan derengeni kezdett, mit csinál. Hitetlenül bámult Botondra, majd odamenetelt a szekrényhez és feltépte az ajtaját.

–        Tessék! És nyugodtan térdelj csak le, nézz be az ágy alá, ennél hülyébben már nem tudsz viselkedni!

Több rejtekhely nem volt az egyszobás lakásban. Botond zavartan toporgott, de azért letérdelt és bepislogott az ágy alá. Dorka elképedve figyelte.

–        Tévedtem. Így mégiscsak hülyébben nézel ki.

Botond feltápászkodott.

–        Ne haragudj! – morogta.

–        Mi van veled? Úgy viselkedsz, mint egy hülye!

–        Igen. Belehülyültem a szerelembe.

Dorka enyhülve pillantott rá. Botond szemébe visszaköltözött az égő rajongás, amit az imént csak az előszobáig hozott be a küszöbről. De micsoda pillantás volt az! Egyébként is gerjedékeny Dorkának elakadt tőle a lélegzete és gerincén áramütés vonaglott végig.

–        Jézus! – suttogta rekedten.

A parketta lenyúzta térdéről a bőrt, amint műkorcsolyázóként csúszott Botond elé. Botond bokáján megcsavarodott a nadrág. Egyensúlyát vesztve zuhant el, de Dorka nem eresztette akkor sem, zuhant vele, hajolt utána, mint a kutya, amelyiknek rángatják a csontot a szájából. Botond sem eresztette Dorka fejét, inkább a sajátját csapta neki a parkettának. És szeretkeztek még és még, és így egy óra alatt fejenként háromszor volt orgazmusuk, ha Dorka fürdőszobai élményét is ideszámítjuk. És Botond még folytatta volna és Dorka is folytatta volna, de Botond egyszer csak felpattant, rémülten meredt az órára.

–        Hú, most rohannom kell, mert izé…!

Ügyet sem vetve a kíváncsiskodó Dorkára, magára hányta ruháit és indult. De még beszaladt a vécébe, utána megállt a szoba küszöbén, onnan nézett a lányra.

–        Én voltam az! – mondta csodálkozva.

És Dorka huncutkodva – mintha gyerekkel beszélne – válaszolta,

–        És én!

Megvárta, míg Botond elviharzik, aztán bágyadtan, úgy, ahogy volt, anyaszült meztelenül hanyatt dőlt a dúlt ágyneműk közt. Lehunyta szemeit, s tudta, tizenhét másodperce van a töprengésre. Botond ma valahogy más volt. Máskor is szenvedélyes, az igaz, de ma… minden pillantását, minden mozdulatát áhítatos, szinte vallásos rajongás hatotta át, mintha valami elérhetetlennek vélt bálvány, istennő ölére borulna, mintha… de hova lett a farkasfoga, amitől csálén áll a szája, ha mosolyog, talán kihúzatta? Na és… És Dorka szokása szerint súlyosan édes álomba merült.

–        Te rohadt kurva!

Botond állt az ágy lábánál. Dorka kábán bámult rá és üvöltő szájára. Na nézd csak, ott a farkasfog a helyén, rosszul éreztem. Dorka megnyugodott, majd meglepődött, hogy ez megnyugtatja, aztán felderült a gondolattól, hogy Botond farkasfoga hiányozna neki.

–        Hány óra van?

–        Te rohadt, mocskos kurva!

–        Ha ezt miattam csinálod, ne fáraszd magad! Nem gerjedek a trágárságra.

–        Kivel keféltél, te ribanc?

Botond feltépte a szekrényajtót, aztán térdre vetette magát, benézett az ágy alá is. Dorka pislogva nézte.

–        Ja, már értem! Ezt a műsort nyomtad az előbb is. Ez ugye valami szexuális szerepjáték, hallottam róla, vannak olyan párok…

–        Azt hiszed, vak vagyok? Ahogy itt aludtál pucéran, a ruháid szétdobálva, a vécédeszka felhajtva! Mondd meg, kivel keféltél, mert megöllek!

–        Hát… a szeretőmmel.

–        Ki az?!

–        Őőő… a Zoltán? – bökte ki, és elpirult.

–        Nem is tagadod?!

–        Azt szeretnéd, hogy tagadjam? – kérdezte Dorka kissé idegesen. – Megmondhatnád, mit akarsz, úgy könnyebb lenne.

Botond vállai hirtelen leestek, fejét lehajtotta és kiment a szobából. Dorka utána kiáltott,

–        Hé! Most kacagjak gonoszul vagy rohanjak utánad és könyörögjek bocsánatért vagy mi?

De csak a bejárati ajtó döndülését hallotta.

–        Ez meghülyült – motyogta maga elé, és hanyatt dőlve visszaaludt.

   Másnap későn ébredt, szombat lévén nem csörömpölt a vekker. Botond sehol. Na, a srácok jól elhajoltak. De Botond nem került elő egész nap és estére sem és éjjel sem és vasárnap reggel Dorka már aggódott, és az se mindegy, hogy harminchét órája nem szeretkezett, hisz kapcsolatuk addigi öt hete alatt egyszer sem lépték túl a tizenkét órát, nem beszélve a hétvégékről, amikor a négyet se. Leszaladt a trafikba, váltott aprót és bevette magát egy telefonfülkébe. Először Zoltánt tárcsázta, akivel Botond a leggyakrabban lógott.

–        Péntek éjjel itt járt tök részegen, azt mondta, aljasul hátba szúrtam, hogy lefektettelek téged, még ha egy mocskos ribanc is vagy. És vége a barátságunknak, és köztetek is vége mindennek. Honnan veszi, hogy én voltam?

–        Nem tudod, hova ment?

–        Nem. De ha szakítotok, és magányosnak érzed magad vagy ilyesmi, akkor hívj csak fel bátran…

   Végül az anyjánál találta meg Botondot, de az nem akart beszélni vele. Háromszor is felhívta, de hiába, úgyhogy Dorka is felhúzta az orrát. Majd meglátjuk, ki bírja tovább! Ekkora hülyeséget! Botond nem jött egész vasárnap, és hétfőn sem és egész héten sem. Dorka dolgozni járt, hazament, törökülésben ült az ágyon és sírt, pedig a lábát kellett volna barnítania a rakpart lépcsőjén. De nem mert kiülni oda, mert tudta, hogy a fiúk bámulnák és attól a hangyák ellepik a gerincét, ahogy mindig is, és neki egy időzített bomba ketyeg az ágyékában, ahogy tizennégy éves kora óta mindig is, és ha őt egy férfi végigméri, akkor nyelnie kell, hogy a rekedt sóhaj a gyomrába csússzon, és a villamoson és az utcán és az irodában és a közértben és mindenütt ott vannak a fiúk és férfiak, de ő már nem akar álmodozni róluk, de még másfél hónapja sincs, hogy nem akar, de Botond most nincs mellette, atyaúristen!, és már napok óta nincs, és nem szűnik ez a pokol, és ha nem jön haza hamarosan, akkor baj lesz, mert ő ilyen állapotban nem tud nemet mondani, ezért menekül haza rögtön munka után, előveszi azt a teljesen átlátszó selyemruhát, amit a nagynénjétől kapott érthetetlen okból, és amit még soha nem hordott a lakáson kívül, mert egyszerűen nem lehet, mert ha felveszi, akkor meztelenebb, mintha nem lenne rajta semmi, és Botond megőrül, amiképp megőrülne minden férfi, minden fiú. A kád szélére ült, talpát a csempére nyomta, a ruha felcsúszott combján, úgy várta lehunyt szemmel Botondot. Csak jöjjön már, leszek a kedvéért Csalfa Szerető Dorka, Utcai Lotyó Dorka, Nimfomániás Apáca Dorka, vagy amit akar, csak jöjjön már!

És végre megszólalt a csengő, Dorka repült az előszoba végtelenjében, selyemruhája csak úgy suhogott, feltépte az ajtót és ott állt… Zoltán.

–        Helló… – köszönt lazán, és egy pillanatra elakadt a hangja, ahogy végigmérte Dorkát.

Dorka csak sóhajtott befelé, eszébe jutott, mit visel, hogy gyakorlatilag meztelenül nyitott ajtót, és egyszerre zsibbadni kezdett a tarkója, kalapálni a szíve, mellbimbója majd kibökte a selymet, gerince mintha hullámozna, lent a farcsontjánál elektromos szikrák pattogtak, a térde elgyengült és mindezt együtt úgy mondják valami idétlen, kódolt csitri-nyelven, amit valamikor ő is beszélt, hogy „beporcizott a ropim”, vagyis „elég, ha rám fújsz, és elélvezek”. Csak nézte kissé elnyílt szájjal Zoltánt, a házhoz jött férfit, aki elől így már nem lehet elbújni, nézte kreol bőrét, fekete haját, ragadozó szemeit, ellenállhatatlan mosolyát, hallgatta szavait. Bocsáss meg, Botond! És Zoltán beszélt.

–        Igazán gyönyörű vagy ebben a ruhában, ha ugyan ezt ruhának, s nem inkább szexuális segédeszköznek lehet nevezni, hehe…