Miután Betti taxit hívott és feldúltan távozott, bágyadtan ültek ketten a konyhaasztalnál. A függöny résein át bámulták a cseperedő reggelt. Zoltán csak álmos volt, Botond ellenben borzalmasan érezte magát. Tenyerébe hajtotta fájdalmasan lüktető fejét, és kétrét görnyedt a hokedlin, hogy fájó, forgó gyomrát mozdulatlanságra kényszerítse. Zoltán kinyitott egy sört, odatolta neki az asztalon.
– Talán hülyeségnek tűnik, de hidd el, jót tesz.
Botond óvatosan odapislantott. Aztán visszamerült a tenyerébe.
– Vidd innen, mert összehányom a konyhádat is!
– Nincs már benned semmi. Tényleg, összeüssek egy szalonnás tojást, ahogy anyád készíti? – és röhögött.
Megfogta a sört, húzott belőle, aztán rágyújtott. Botond gyomra hármat pördült, amint megérezte a füstöt.
– Ez nem igaz! – nyögte. – Ilyen egy állat!
Az ablakhoz támolygott, kitárta, és a széles párkányra borulva, fején a függönnyel, szívta a friss levegőt. Zoltán a háta mögött fecsegett.
– Szerintem klassz éjszaka volt. De neked többé nem veszek nőt, az biztos. Betti nagyszerű hús, amit illik megbecsülni és egy életen át emlékezni rá. Soha még rajtad kívül másnak nem vettem meg. Erre te lehányod! Mint egy hülye kis pöcs, aki először ivott életében és csak kulcslyukon át látott meztelen nőt!
– Bocsánatot kell kérnem Bettitől – morogta Botond inkább csak magának.
– Micsoda? Boldog lenne, ha minden éjjel lehánynád annyiért, amennyit fizettem neki!
– Megadom. Valahogy. Majd.
Zoltán megvonta a vállát.
– Nekem ne add meg! Azt mondtam, veszek neked egy nőt, nem kötöttem ki, mire használd.
Elhallgatott, szemügyre vette Botond hirtelen figyelmessé váló fenekét és feje búbját. Lecsapta a sört, az ablakhoz loholt és igen… az utca túlsó oldalán, konyhaablaka mögött magára hagyott Dorka kávét főzött, szerelemféltő Botond pedig bámulta. Dorka Botond nagykockás, piros flanelingét viselte, és talán bugyit, mást nem. Feltette a gázra a kotyogót, két bögrét, cukrot, tejet készített az asztalra. Az egyik bögrét visszatette a szekrénybe. A tűzhely felé fordult, bámulta a kávéfőzőt. Végignézett magán, bal kezével lassan végigsimította a piros kockás inget. Felemelte egyik szárnyát (így Botond és Zoltán megtudták, van-e rajta bugyi avagy nincs), megszagolta, arcához szorította a szövetet. Botond csuklott és böfögött, Dorka pedig kiengedve kezéből az inget sírva fakadt.
– Na nézd csak! – szólt rekedten Zoltán. – Mindenki macája milyen érzékeny lett hirtelen!
Botond hátralépett, elhúzta az ablaktól Zoltánt, keményen a szemébe nézett.
– Soha többé ne nevezd így!
Azzal kigyalogolt a lakásból, az ajtót bevágta maga mögött. Zoltán utána pillantott, majd vissza Dorkára, és rosszkedvűen kipöckölte a csikket az ablakon.
– Veszett fejsze fasza! – morogta.
Botond ácsorgott a gangjukon, de hiába csöngetett háromszor is, szülei nem nyitottak ajtót. Tegnap valószínűleg itthon hagytam a lakáskulcsomat. Biztos, hogy Margit nénihez mentek Zebegénybe, mintha említették is volna, remek. Gyomra és térde remegett, a feje fájt, és rettenetes álmosság gyötörte. Szalonnás tojás és jéghideg paradicsomlé! Aztán aludni, aludni, aludni! Zoltánhoz nem akart visszamenni, Dorkához pedig… még nem tudta, hogy vissza akar. Végignézett magán, pólóján itt-ott hányásfoltok, dzsekije jobb oldalán és ujján valami hatalmas, azonosíthatatlan fekete kosztömeg, a nadrágja jobb szára térdtől bokáig felszakadva. Ez akkor történhetett, amikor kiszálltunk a taxiból és a villámhárítón próbáltam meg feljutni a kéglibe, de leestem (remélem, Dorka nem látott a konyhaablakból, persze kit érdekel), és valaki kiabált, hogy rendőrt hív, szegény Betti micsoda hülye, hencegő, gyerekes alaknak gondolhat, tényleg bocsánatot kell kérnem tőle. Tanácstalanul újra a zsebeibe kotort, cetlire írt telefonszám akadt a kezébe. Szemöldökét ráncolva nézte a papírt, lassan oszlott a köd. Ez Betti száma, a taxiban kényszerítettem ki belőle, mikor még úgy volt… na még ez is!.., hogy feleségül veszem. Fel is tűnt, hogy amikor a számát követeltem, Zoltánra nézett, hogy megadhatja-e, Zoltán pedig bólogatott, mint aki kezességet vállal értem.
A szomszéd lakás ajtaja kinyílt, Aranka néni kíváncsi, bizalmatlan, rémületre mindig kész arca bukkant fel a nyílásban.
– Csókolom!
Aranka néni felderült.
– Te vagy az, Botond! Nem láttam jól bentről, csak azt, hogy áll itt valaki. Margit nénédhez mentek Zebegénybe. Nincs kulcsod? – és elkerekedett a szeme és összecsapta a kezét – Jézus, Mária, Szent József! Hogy nézel ki, Botond? A kabátod és a nadrágod és halott sápadt vagy, csak nem ért valami baleset?!
– Nem, dehogy, csak… sietnem kell, Aranka néni, csókolom!
Szaladt lefelé a lépcsőházban, közben elhatározta, hogy mégsem csönget be valamelyik barátjához. Az is hülyén veszi ki magát, hogy „Szevasz, tudom, ramatyul nézek ki, igen, ez hányás itt rajtam, ez meg olajfolt a szakadás fölött, de nem, nem gázoltak el, lefürödhetnék itt nálad, aztán kialhatnám magam?”. De főleg azt nem kívánta megmagyarázni, hogy miért nem haza megy. Dorkának nem kéne magyarázkodni. Hm. Ahogy ott állt az ingemben és sírt… áh, a francba, milyen érzékeny lett egyszerre… Ne gondoljunk rá! Nézzük, kinek nem kéne még magyarázkodni? Hát persze… Bettinek. Botond ennyiben maradt magával, ez racionális oknak tűnt, nem kell annyit lelkizni és agyalni rajta, mint azon, hogy egy mit sem sejtő, csinos, meleg testű lány vigasztalására, feledtető gyöngédségére vágyik. Keresett egy telefonfülkét.
– Halló – szólt álmosan a lány.
Hogy én mekkora hülye…, hát persze, hogy alszik.
– Szia, Botond vagyok! – és szívta a fogát.
Rövid csend. Aztán sokkal kevésbé barátságtalanul, mint várta,
– Á, a kezemet mézes szóval kérő, aztán ölembe hányó Botond! Mért nem alszol?
– Ne haragudj, amiért felvertelek, csak bocsánatot szeretnék kérni az éjszakai viselkedésemért.
Rövid csend.
– Ennyi?
– Ennyi.
– Szóval nem a kifizetett numerát akarod bepótolni?
– Dehogy!
– Jól van. Nem haragszom.
Rövid csend.
– Végeztünk? – kérdezte Betti.
– Igen.
– Hát akkor… menj aludni, szia!
Botond nyelt egyet.
– Izé… nem tudok hazamenni, mert nincs kulcsom.
Rövid csend.
– De ugye nem azért telefonálsz, mert nálam akarod kialudni magad?
Botond nyelt ismét.
– De igen.
– De kár! Azt hittem, ez egy valódi bocsánatkérés!
– Az! Mindenképpen felhívtalak volna, hogy bocsánatot kérjek, komolyan!
– Persze! Hát tudod… velem már sok gusztustalan dolgot műveltek, gondolhatod… de eddig te viszed a pálmát. Na, gyere!
Megmondta a címet. Botond nem tudta eldönteni, hogy a pálmát a lehányással vagy az azt követő, bocsánatkéréssel egybekötött ágyigényléssel érdemelte-e ki. Betti hálóingben nyitott ajtót, finom, nőies szappanillat lengte körül. Zoltánnak biztos nincs ilyen szappanja, úgyhogy ez már a második sikálás eredménye.
– Gyere be! – mondta Betti álmosan, látszott rajta, hogy visszaaludt, s csak az imént riadt fel ismét. – Ott a fürdőszoba.
Mutatta és elfintorította az orrát. Botond készült néhány szóval, de a fintort látva jobbnak látta, ha a fürdővel kezd. Előbb langyos, majd hideg vízzel zuhanyozott, ez jót tett másnaposságának, aztán kilötykölte a pólóját, a gatyáját és a zokniját a mosdóban. Csak akkor döbbent rá, hogy nincs mit felvennie. Betti nem kopogott, csak benyitott.
– Ja, bocs! – szólt elvigyorodva, ahogy Botond maga elé kapta a törölközőt –, nem vagyok hozzászokva, hogy a férfiak itt nálam takargassák magukat. Itt egy nadrág, nem találtam mást.
Élénkszínű, virágmintás vászonnadrág volt, félreérthetetlenül női, de jó bő. Az meg igazán nem számít, hogy épp csak a térde alá ér. Botond dühösen állt a nagy tükör előtt. Hogy lehet, hogy ilyen másnaposan és álmosan erekcióm van? Nem igazság! Most hogy menjek ki? Nem rohanhatok egyenesen az ágyba, azt se tudom, merre van. Résnyire nyitotta az ajtót és kiszólt a szemközti konyhában csörömpölő Bettinek,
– Nyugodtan menj aludni, míg én szöszölök!
– Én már nem tudok aludni, ha egyszer kikeltem az ágyból.
Botond tanácstalanul húzta be az ajtót. Most mit izélek? Látott már álló farkú férfit, marha nagy dolog! Igaz, azok nem aludni jöttek, így mégiscsak hülye egy helyzet. Kicsit ácsorgott, de nem változott a helyzet. Hát akkor jöjjön, aminek jönnie kell! A mosdó elé állt, letolta a virágokat. Dorkára gondolt, de az ne adj isten, hogy egyedül lett volna, egy palival szeretkezett, annak arcát nem látta, de így is tudta, hogy vigyorog. És pontosan ugyanazokat művelte Dorkával és Dorka vele, amiket Botond és Dorka szoktak együtt! Botond dühösen rángatta a farkát, átváltott Bettire, de Dorka és az ismeretlen lepedőakrobata akkor is ott tornáztak a szomszéd matracon, végül Botond a hátát mutatta nekik (bár azok ügyet sem vetettek rá), így végre sikerült belerobbannia Bettibe.
Aztán kiment a konyhába.
– Kérsz kávét? – kérdezte Betti és a gázra tette a kotyogót.
– Igen, köszönöm!
Betti egy bögrét tett az asztalra, cukrot, tejet készített mellé. Aztán odatett még egy bögrét. Botond nagyot sóhajtott és ráképzelte a piros kockás flanelingét a lányra.
– Nagyon köszönöm, hogy beengedtél a lakásodba! – kezdte Botond. – Azt hittem, meghalok ott a gangon, mikor rájöttem, hogy nem juthatok oda az alig öt méterre lévő ágyamhoz.
– Mért nem mentél vissza Zoltánhoz?
– Hát… pipa lettem rá.
– Mért?
Botond kicsit habozott.
– Mert azt mondta egy lányra, hogy mindenki macája – és elpirult.
Betti derűsen nézett rá.
– Feltételezem, nem rólam volt szó – mondta, de úgy, mintha nem bánná, ha tévedne.
Botond megrázta a fejét.
– Hanem kiről? – akarta tudni Betti.
– Nem érdekes. Egy Dóra nevű csajról.
– Na, ez éppen nem úgy hangzott, mintha nem lenne érdekes.
Botond ásított, nem unalmában. Betti széttöltötte a kávét.
– Ez a Dóra a barátnőd? – folytatta cseppet sem tapintatosan.
Botond beletörődően bólintott, s nem jutott eszébe, hogy tegnap még habozás nélkül megtagadta volna Dorkával való kapcsolatát.
– És mért mondta Zoltán, hogy mindenki macája? Mert megcsalt téged?
Botond megint bólintott és megint ásított.
– Hogy történt?
Botond elmesélte, mesélés közben rádöbbent, hogy jólesik elmesélnie, így kitért a részletekre is, hadd tartson minél tovább. Betti kételkedve hümmögött.
– Csak egyszer történt meg?
– Egyről tudok. De nem mindegy, hányszor?
– De, mindegy. Te ugye nagy jelentőséget tulajdonítasz a szexnek?
– Ezt hogy érted?
– Szerelemszempontból fontos számodra a testi hűség.
– Persze.
– Tegnap mégis lefeküdtél volna velem, ha nem vagy rosszul.
– Az más.
– Azért, mert te férfi vagy?
– Nem. Hanem mert akkor Dorka már nem volt a barátnőm.
– Dorka?
– Én így hívom – és megint elpirult.
– Szóval akkor már nem volt a barátnőd. Az előbb, mikor megkérdeztem, hogy a barátnőd-e, habozás nélkül bólintottál. Most meg azt mondtad, „én így hívom”, jelen időben.
– Az egyszerűség kedvéért.
– Aha. És amikor Zoltán lemindenkimacájázta, akkor még a barátnőd volt?
– Dehogy.
– Akkor mért kaptad fel a vizet?
Botond hatalmasat ásított, ivott a kávéjából.
– Te házassági tanácsadó vagy? Vagy pszichiáter vagy mi?
– Nagyon ritkán. Én tetszem neked?
Botond meglepve nézte meg. Nappali fényben most először alaposan. Jó tízessel idősebb, mint én, ez este nem látszott. Az arca szép, de benne a szemek különleges, fekete ékkövek. Csupa szelíd biztatás, szomorú odaadás, érzéki rejtélyesség, megértő megbocsátás. Amúgy karcsú, jó alakú csaj, klassz dudákkal. Botond bólintott.
– Tetszel.
– Mi az, hogy! Tegnap feleségül vettél volna, ha van egy pap a közelben.
– Te vidéki lány vagy? Vagyis voltál?
– Oké, hagyjuk a papot. A lényeg, hogy elvettél volna.
– Akkor úgy is gondoltam. Ne haragudj!
– Nem haragszom, igazán kedves voltál. És úgy érezted, szerelmes vagy belém, igaz?
– Hát… igaz.
– És nem zavart, hogy kurva vagyok?
– Egy cseppet sem.
– Akkor mért zavar, hogy Dorka egyszer félrekefélt?
– Nem fogsz meg. Mert nem pénzért csinálta.
– Akkor majd én kimondom: mert belé igazán szerelmes vagy. Mintha ezt elfelejtetted volna.
– Igyekszem.
– Talán kár.
– És az se mindegy, hogy ha te költöznél össze velem, Dorkával ellentétben te már nem feküdnél le más férfiakkal.
– Honnan veszed?
– Látom a szemedben.
– És Dorka szemében mit látsz?
Hát ez az, a rosseb egye meg, abban is pontosan ezt láttam! Botond lehajtotta fejét, ásított és a szeme is lecsukódott.
– Biztos, hogy megcsalt?
– Biztos.
– Nekem valahogy nem áll össze a kép. Tudja, hogy két órán belül hazaérsz, sőt bármikor betoppanhatsz, hisz egyetemista vagy, oda mész és akkor, ahova és amikor csak akarsz. Én nem kockáztatnám meg. És így nem is lehet nyugodtan, jól szeretkezni…
Botond ásított, de azért felpislogott Bettire.
– …és miután szeretkezett, s tudja, hogy mindjárt érkezel, szanaszét hagyja a ruháit, és anyaszült meztelenül elalszik az ágyon. Nem csinál rendet, nem keresi és tünteti el az esetleges bűnjeleket. Ez így hülyeség. Te pedig nem láttad a hapsit.
– Beismerte.
– Azt ismerte be, amit beleordítottál a fejébe. Szerintem megsértődött és rád hagyta, hadd kínlódj kicsit, te hülye, féltékeny állat!
Betti egész belemelegedett az igazság kiderítésébe, a végén már kiabált.
– Lehet, hogy igazad van – motyogta újra nyíló reményű Botond csukott szemmel az asztalra borulva.
– Naná! – rikoltotta Betti. – És most húzzál haza a Dorkádhoz, és borulj térdre előtte!
– Oké! – mondta izgatottan Botond és elaludt.
Betti hökkenten nézte, aztán felrázta valamennyire és betámogatta az egyetlen ágyhoz. Lefektette, vagyis csak terelte, mint favágó a zuhanó fát. Mellé hevert, nézte kicsit a boldogan szuszogó Botondot. Belecsípett az oldalába, hogy egy pillanatra felébredjen. Közel hajolt a füléhez.
– Botond! Biztos, hogy létezik ez a te Dorkád?
– Há’ persze. Épp, ahogy én – rebegte Botond mély álomban.
– Milyen kár!
Óvatosan, finoman megcsókolta Botond arcát, megsimította haját, megint ágaskodó farkát, kiskanálként pucsítva, lélegzetvisszafojtva hozzápróbálta magát a mélyen alvó nagykanálhoz, aztán sóhajtva kiment a konyhába. Délután szárazra vasalta Botond még nyirkos gatyáját, zokniját és pólóját, megvarrta a nadrágját. Aztán szalonnás tojást készített, azzal ébresztette. Botond befalta és rohant Dorkához, magára hagyva magányos, kedvességre szomjazó Bettit.
És Botond végre ott állt Dorka, vagyis kettejük küszöbén.
– Volt itt valaki péntek délután, és ha igen, lefeküdtél-e vele?
Dorka majdnem azt válaszolta, hogy „na most már aztán tényleg menj a…”, de észbekapott. Bűnbánóan lehajtotta fejét, és remegő hangon mondta,
– A szeretőm… és igen… lefeküdtem vele.
Aztán felpislantott.
– Jól csinálom? – suttogta.
Botond elbámult fölötte, szeme az ablakon át a szemközti háztetőre révedt.
– Jól van, mondjuk, hogy nem érdekel!
Dorka sírva ugrott a nyakába.
– Te hülye, te! Annyira hiányoztál! Hét szeretőm is lesz, keresheted őket az ágy alatt, csak ne hagyj többé magamra!
Botond kicsit zavartan, szomorúan nézett rá, de azért persze szeretkeztek, vadul, szenvedélyesen, a jó ízlés minden határát átlépve. Amikor pilledten hevertek már egymást szorosan átölelve, Botond bandzsítva próbált Dorka melleire fókuszálni, s halkan morgott a halmokba. Dorka elvonta az emlőket Botond szája elől.
– Mit mondasz?
– Semmit. Boldog vagyok.
És Dorka is boldog volt. Hétköznap tizenkettő, hétvégén négy óránként szeretkeztek, és egyelőre nem kívántak semmi mást az élettől. Illetve… Dorka néha célzott rá, hogy szeretője van, de Botond nem vette fel a fonalat, nem kereste a szeretőt az ágy alatt vagy a szekrényben, nem firtatta kilétét sem, csak elszomorodott egy időre.
o - o
Kivilágosodott, mire Köpű megriadt, de épp csak elmúlhatott a napkelte, mert még friss volt a nyári levegő. Vitka ült a takaróján, és álmosan bámult rá.
– Mért nem keltettél fel?
– Én a vizen is alhatok – mondta Vitka, és ásított.
Ulriknak előbb a gyomra ébredt. Hatalmasat kordult, mire kinyílt a bajor a szeme, körbepislogott, majd egyszerűen felállt.
– Na! – mondta Köpű és óvatosan arrébb oldalazott –, már egészen összeszedted magad!
Mire Ulrik mosolyogva felborult, s nagyot puffanva elterült a homokon. Ott felkönyökölt, és kábán, szédelegve nézegetett maga köré.
– Ich bin noch ein bisschen schwach. – motyogta maga elé gyengeségét.
Vitka odasietett hozzá, a homlokára tette a kezét.
– Már nem lázas. A zsebe is sépen gyógyul, nem fertősödött meg, de vért sokat vesztett, nagyon legyengült, kellene ennie bőviben.
Köpű bólintott.
– Meglátjuk. Délután mindenképpen ejtek valamit. De most induljunk!
Vízre szálltak, s a folyóra bízták magukat, ahogy addig is. Magasan járt már a nap, mikor a parthoz közel varsákat vettek észre. Köpű nem habozott, a partra kormányozta magukat, kikötés után a vízbe gázolt és fosztogatni kezdte a halcsapdákat. Nyurgapontyokat, csukákat, alkarnyi kis harcsákat, fogasokat is hajított a partra, Vitka rászólt, hogy elég lesz, de Ulrik csak integetett vigyorogva, hogy szórja csak. Vitka a szemöldökét ráncolta,
– Nem a mi halunk ez, és ránk büdösözik ennyi sok.
– A varsa nem a miénk – igazította ki Köpű. – És ha besózzuk, megsütjük, nem büdösödik meg olyan könnyen.
A hal sokkal finomabb lett, mint a nyúl, Vitka is élvezettel rágcsálta. Ahogy falatoztak, egyszer csak bajor paraszt lépett ki a fák közül. Megpillantva őket ijedten megállt, majd zavartan hátrafordult és visszaindult volna, ha Ulrik rá nem kiált. Félve közeledett, ócska fejfedőjét a kezében hozta. Már messziről felfedezte a magyart, döbbenten, guvadt szemekkel bámulta még akkor is, amikor Ulrikkal váltott szót. Köpű is bizalmatlanul méregette, míg azt nem vette észre, hogy Vitka őt nézi és mosolyog. Nem is mosolyog, vigyorog.
– Na mi az? – kérdezte gyanakodva Köpű.
– Semmi – felelte a lány és folytatta a vigyorgást.
– Tán megkérték a kezedet?
– Azt mondja neki, hogy vagy a rabszalgája, engedelmes, derék magyar, és… – buggyant ki a lányból a nevetés.
Köpű elvörösödött, pedig még nem is tudott mindent.
– Mit és?!
– …és én vagyok a húga, te a fegyveres testőröm, és…
Vitka pukkadozott.
– És?!
– És herélt! – robbant ki a lányból, és úgy kacagott, hogy a halász megrökönyödve bámulta.
– És? – kérdezte nyugodt hangon Köpű, miközben majd felrobbant a méregtől.
– Csak ennyi.
– És mi van ezen nevetnivaló? Okosan szólt Ulrik, egy herélt rabszolgától nem félnek, rá nem gyanakodnak.
Vitka abbahagyta a nevetést, figyelmesen Köpű szemébe nézett.
– Igen – mondta.
– Ostoba vagy, ha ezen nevetsz! Akár egy csitri!
– Igen – ismételte szégyenkezve Vitka –, azt hittem, mérgelődni fogsz rajta.
– Dehogy – mondta higgadt, megfontolt közönnyel Köpű és halkan megcsikordult a foga – Egyébként, csak az okulásodra, hogy ne járjon olyan könnyen a szád, elmondok egy történetet. Az én nemzetségem szálláshelye a nyugati gyepűn áll, mindjárt a határ túloldalán. Nyugati lovagok támadták meg gyerekkoromban, mikor a férfiak legtöbbje távol volt. Keresztényi könyörületességükben nem öltek meg senkit, csak éppen minden lánygyereket elhurcoltak és minden fiúgyermeknek kivágták a heréjét. Kivétel nélkül.
Elfordult Vitkától, a túlsó partot kezdte fürkészni. A lány döbbenten, szerencsétlenül nézte a hátát. Tétova mozdulatot tett a kezével, megdörzsölte a homlokát.
– Jaj, Istenem! – lehelte halkan, elkeseredve.
Közben Ulrik főúri kézmozdulattal útjára engedte a parasztot, aki kisvártatva kosárral a kezében, és egy mezítlábas gyerek kíséretében tért vissza. Amíg az öreg kipakolt a kosárból, a gyerek tátott szájjal bámulta Köpűt, a rettenetes, gyűlölt, madártól, de alighanem inkább sárkánytól fogant, kegyetlen, ördögarcú és szívű magyarok egyikét. Alighanem épp bámulni hozta magával az apja, még ha ez itt csak egy herélt rabszolga is, de a maga gúnyájában és fegyvereivel.
Kenyér, szalonna, bor, só került elő bőségesen a szakajtóból, Ulrik pénzt adott nekik, ezután hajlongva, hálálkodva távoztak.
Továbbúsztattak a Lech folyón, s az esti nyulat (vagy ahogy Köpű és Ulrik nagy gyönyörűségére Vitka újabban nevezte, pinát) már szalonnával tűzdelhették, és a sült halból is volt még bőven, Ulriknak nem kellett húsmorzsák után kutatnia.
A folyó lassult, ahogy észak felé haladtak, és a negyedik napon már délelőtt elérték a Dunát. Köpű szíve elfacsarodott, amint a Lech messze előttük kiszélesedett, és megpillantotta az örvénylő, fodrozódó csatateret, ahol a kicsi és nagy folyó tusakodott, majd egyesült, ki tudja, mióta. Óvatosan Vitkára pillantott, aki kezével árnyékolva szemét figyelt előre. No, itt elválunk, gondolta Köpű, és gyanakodva vizsgálgatta iménti szívgyengeségét. Még csak az kéne! Mintha nem lenne e nélkül is elég nehéz az asszonnyal. Még az hiányzik, hogy az eszem majd folyton ezen a pimasz, párolgó, illatos kis húsdarabon járjon. Nem, nem, biztos csak a vad, széles víz látványa borzongatott meg. Az a sok örvény, hömpölygő víztömeg, az alant gyanított mély sötétség, nem gyerekjáték az ilyesmi, és nem is veszélytelen, nem csoda, ha a vízhez nem szokott embernek elszorul tőle kissé a torka. Köpött egyet a habok közé, aztán megtolta a kormánylapátot, és a partnak, egy kisebb öböl felé kormányozta Vitka ágyát.
– Szusszanunk, mielőtt ráfordulunk a Dunára, és addig kitaláljuk, miképp juttok át a túloldalára. Mert mire ezzel átkapirgáljuk magunkat, addigra egy napi járóföldet toldotok magatok elé.
– Igen – válaszolta engedelmesen Vitka, aki az előző nap óta kizárólag így válaszolt a magyar felvetéseire.
Ulrik egyedül szállt partra, bár kicsit bizonytalanul állt meg a fövenyen. Köpű a kezébe adta hosszú íját, hosszú vesszőkkel teli hátitegezét és hosszú, egyenes, kétélű kardját.
– Hallod-e, Hosszú! – mondta Köpű kihúzva magát, hogy legalább feje búbja felérjen Ulrik mellkasáig –, otthon én sem számítok alacsonynak.
Vitkára kapta pillantását, de az nem mosolygott cseppet sem. Komolyan nézte őt, szeméből olyan kétségbeesett sajnálat és önvád sugárzott, hogy Köpűnek el kellett fordítania képét a vigyorával együtt.
– Sajkát kell kerítenünk nektek – mondta a parti fáknak, s Vitka bólintott –, lehet, messzire kell mennünk érte. Idefelé láttam, sok ágra bomlott a folyó, biztosan szigeten vagyunk, de keskenyek az ágak, átúszható mind. Az ilyen sokszigetes folyótorkolat környékén mindig akad halászfalu, de csak a külső ágon túl, ladikot azonban beljebb is lelhetünk. Ulrik még gyenge, őt itt hagyjuk, te jössz velem beszélni a halászokkal, arra az esetre, ha lopni nem tudnánk.
Vitka először azt akarta mondani, még mindig nem tud úszni, de aztán csak így szólt új szokása szerint,
– Igen.
Ulrik – teljes fegyverzetben – imbolyogva tett néhány lépést a fövenyen, aztán jobbnak látta, ha leül. Fegyvereit maga mellé helyezte és sápadtan, szomorúan nézett útitársaira.
Köpű lapos pillantást vetett Vitkára. Kissé szétszórtan, bizonytalanul kezdett fogalmazni, mert az agya már észlelte ugyan, hogy futár közeleg üzenettel a szívétől, de hogy mi hírrel, azt nem tudta még.
– Izé… na szóval… hát akkor… hallod-e, Vitka!
Elhallgatott, tűnődve nézte a lányt, és valahogy illetlen, megengedhetetlen közeledésnek érezte, hogy hangosan kimondta (először) a nevét. Vitka figyelmesen várta, hogy Köpű megtalálja a szavakat, melyeket láthatóan keresett.
A magyar megköszörülte torkát, mert valami szösz, talán nyárfavirág vagy mifene került oda.
– Ulriknak meg kell erősödnie.
– Igen.
– Mert így nem bírja majd a gyalogutat.
– Igen.
– Ennie kell rendesen.
– Igen.
– Hogy verekedni is tudjon, ha kell.
– Igen.
– És ti nem tudtok vadászni… és… és ha találtok is varsát, nem ehet folyton csak halat.
– Nem?
– Nem hát.
– Igen, és?
– Itt maradunk, míg meg nem erősödik, s majd akkor válunk el – bökte ki csodálkozva Köpű.
Vitka nem válaszolt, Köpű pedig elbújt a tekintete elől.
– Hm… hát igen… – fejezte be mondanivalóját, és körülnézett a parton. – Ez itt jó hely, szigeten vagyunk, öbölben, nem látnak ide se lentről, se föntről, csak ha itt úsztatnak el az orrunk előtt.
Azzal nekiállt kipányvázni a tutajt, közben elégedetten fütyörészett, s elégedettségét megint csak csodálnivalónak tartotta. Vitka nézte kicsit szó nélkül a hátát, aztán elkezdett az ágyról a partra pakolni. Köpű áttörte magát a bozóton a sziget másik oldalára (nem volt több kétszáz lépésnél), megszemlélte, majd visszatért. Hatalmas fűzfa oltalmazó lombkoronája alatt ütöttek tábort. Vitka Ulriknak kényelmes fekhelyet készített, míg Köpű a tutajt igyekezett lombokkal álcázni. Végezvén szemügyre vette művét, még a vízbe is beúszott, hogy onnan is lássa. Ha tudnám, mit keressek, engem nem tévesztene meg.
– Át kell vontatni a sziget másik oldalára – szólt Vitkához –, ott egészen el lehet rejteni, mert a fűzfák lombja a vízbe ér.
Nekifeszült. Órákba telt, mire az alig nyíllövésnyi távolságú szigetcsücsökhöz ért árral szemben. Onnan már csak úsztatott lefelé, s alkalmas helyen elrejtette az ágyat. Éppen a táboruknál bukkant elő a bozótból. Fogta az íját és lejjebb bevette magát a fák közé. A keskeny sziget másik oldalán, ahogy kilépett a fák közül, úszó őzeket vett észre. A túlpartra tartottak, alighanem ő maga zavarta fel őket, ahogy a sűrű bozótot zörgette. Átlőtte a sereghajtó nyakát, és sietve utána úszott, hogy elérje, mielőtt elsüllyedne. Még élt, mikor odaért hozzá, de erő már alig volt benne. Eltörte a nyakát, és partra evickélt vele. A keskeny ág másik oldalán, messzebb lefelé, északnak varsákat látott. Nagyszerű, még nyomot sem hagyok majd a parton, mikor átúszok halért, meg se tudják a halászok, hogy ott jártam.
Vacsora közben minduntalan összeakadt a tekintete Vitkáéval, a lány mindig elkapta a szemét, de aztán újra elgondolkodva méregette, mintha fel akarna érni ésszel valamit.
Semmittevésben teltek a napok, reggelente Köpű átúszott halért, délutánonként vadászott, de egyik sem tartott tovább egy óránál. Nyulak is éltek a szigeten, bambán bámultak rá, ha beléjük botlott, s kettőt-hármat is lelőtt, mire megugrottak. Vitka sásihagymát talált valahol, igaz, csak annyit, hogy le is szedte egyszerre mind. Meghagyták az egészet Ulriknak, aki rövid szabódás után be is falta a nyúlpecsenyéjéhez.
Testi törődés híján (legalábbis ő arra fogta) Köpűnek nehezen jött esténként álom a szemére, volt, hogy egész éjjel éberen leste a sötét halmot, édesen alvó Vitkát, és csak sóhajtozott. Vitka pedig neki háttal, nyitott szemmel hallgatta Köpű sóhajait, és valahányszor elnyílt ajkai közt némán útjára engedett egyet a sajátjai közül, mindjárt egy miatyánkot is elmondott ijedten. Ulrik aludt, mint tej a napra tett csuporban.
o - o
A szilveszteri mulatságra egyik barátjukhoz igyekeztek, a Martinovics-hegy oldalában. Hatlakásos ház volt az, új építésű, emeletenként két-két lakással, nagy teraszokkal, a szoc-panel hegyi változata, olyan bauhaus utánzat, ami sosem sikerül jól.
