Visszajátszás

–        Igazán gyönyörű vagy ebben a ruhában, ha ugyan ezt ruhának, s nem inkább szexuális segédeszköznek lehet nevezni, hehe… Na, szóval hallottam, hogy Botond dobott valami hapsi miatt, aki ugye nem én voltam, meg is mondtam neki, de be kell valljam, nem bánnám, ha én lettem volna, szóval gondoltam meglátogatlak, nincs-e szükséged valamire, akár csak néhány vigasztaló szóra vagy egyébre, hehe, érted, mire gondolok. Nem akarok alakoskodni egy ilyen okos nőnek, úgyis átlátsz rajtam, tudom, de tekintsd ezt amolyan baráti érzelmi mentőszolgálatnak vagy úgy, mint a csokit vagy a fagyit…, mert hát meddig bírhatja egyedül egy ilyen gyönyörű nő, mert tudom, nem járt itt senki péntek óta, ne értsd félre, nem leskelődöm, csak pont belátok a konyhaablakodon… Nem engedsz be?

Dorka kábultan hallgatta. Micsoda hülye dumája van, igazi nagyképű, bunkó faszkalap, de a szája gyönyörű, és már tényleg domborodik a nadrágja, és a fene egye meg, be fogom engedni ezt a…ezt a donort, ó Botond, mekkora barom vagy, és én tényleg mekkora ribanc! És mint homályos álomban, valahonnan messziről, más szájából hallotta a saját hangját,

–        Nem! És húzzál innen te rohadt szemétláda, és ne lássalak itt többé!

Valaki becsapta az ajtót Dorka ámuló szemei előtt és ő fájdalmat érzett, lenézett, vérzett a keze. A fene egye meg, még mindig kiáll a szög a kilincsből, ami stift helyett van benne, kértem Botondot már háromszor is, hogy reszelje le! Nyalogatta a vért kezéről, meztelen talpa megfontoltan csusszant a parkettán és a fürdőszoba kövén, visszaült a kád szélére, gondolkodott. Lassan felderült az arca. Az anyja jutott eszébe.

–        Szereted! Ugyan már! Honnan tudod, hogy szereted?!

A vállát vonogatta.

–        Mit tudom én! Érzem!

–        Persze, érzed! Vagy a viszketést hiszed szerelemnek!

–        Az is lehet – hagyta rá az anyjára akkor, és valóban nem tudta.

Ült a kád szélén imént kapott ajándékával, forgatta a szájában, ízlelgette, mosolygott, és könnyei is potyogtak szaporán a kék selyemruhára.

   Másnap délután nyugodtan ült ki a rakpart lépcsőjére, kibújt a cipőjéből, combja közepéig felhúzta a szoknyáját, kinyújtóztatta lábait, a nap és a tavaszi szél körbecsókolta, és a fiúk és férfiak megbámulták, és igen, a hangyák tolongtak a gerincén, de amikor megszólította egyikük, kedvesen, de kacérság és ígéret nélkül mondott azonnal nemet, és a legjobb az volt az egészben, hogy ezt biztosan tudta előre. Csak jönne már haza Botond! Vagy lehet, hogy nem is jön többé? Lehet, hogy csak gyávaságból rendezte azt a béna színjátékot, mert nem volt mersze megmondani, hogy nem szeret? De akkor tudott volna úgy szeretkezni velem, ahogy?

 

                                                                      o — o

 

   Köpű unatkozott. Felváltva fürkészte a partot és a lányt. Felnézett a napra. Nemrég múlt dél. Most már lenne rá idő, csak helynek vagyunk kissé szűkében. Védekezne is biztos, nem olyannak látszik, aki elernyed a nem kívánt férfisúly alatt. De inkább csak az időt múlatta gondolataival, sosem erőszakolt meg nőt, idegent sem (bár egyszer… de az is inkább csak a kiosztott szerepek betartása volt), hát még olyat, akinek érti a szavát. Éppen elunta a némaságot, mikor a lány rákezdte,

–        Lesz majd a Duna. Lóval felborolunk. És alig férünk tőle.

–        Hogy jutott eszedbe ezt a nehéz holmit magaddal hozni, ha szöksz? És mért nem lovon menekültetek?

–        Hallod, mit én mondok?

–        Hallom hát.

–        És mért nem válaszolsz?

–        Nem kérdeztél.

–        Mit csinálunk, ha felborolunk?

–        Borulunk. Akkor majd úszunk.

–        A magyarok országáig?

–        Mért, te addig jössz? Ide hallgass! Ezt a bajort vagy szászt vagy svábot vagy mifenét hamarabb hányom a vízbe, mint a lovamat! De téged is! Úgyhogy csitulj!

A lány elhallgatott, mérgesen karolta át ültében térdeit, s váltott néhány szót a bajor katonával. Köpű – miközben a köntös alatt kirajzolódó szép, nyúlánk combon felejtette a szemét – fülelt, hátha megért valamit.

–        Hol tanultál magyarul? – kérdezte a lánytól.

Az elfordult, nem válaszolt.

–        Hallod, te?

–        Az anyám magyar, ha akarod tudni.

–        Hogy a fenébe?

–        Az apám morva. Főúr. Rabként vette anyámat, kicsi lány volt, aztán… semmi dolgod hozzá!

A bajor megint suttogott valamit. A lány ezúttal lefordította.

–        Azt mondja, majd föld nyúl vízbe, lesz erős sodrás és örvény. Tartani kell a bal part felé, kikerülni.

Köpű a katonára pillantott, tűnődött, higgyen-e neki, hallgasson-e rá. Addig tűnődött, míg rádöbbent, hogy a rúddal, amit vágott, hiába igyekszik bármerre is terelni a folyó akarata szerint forgolódó himmelbettet. Feltette Tejfölre a nyerget, felkötötte rá a tegezeket, az íjakat, az ételzsákot, és feszülten várta a harmadik kanyart. A part fái mögül hamarosan csupa fehéren habzó, sistergő víz tűnt a szemük elé. Köpű káromkodott, ahogy csak telt tőle, de ezúttal nem segített az sem. A tutaj meglódult alattuk, Tejföl lépett kettőt jobbra és már zuhantak is. A terhétől megszabadult ágy megkönnyebbülve billent vízszintbe, s tovaúszott. A ló riadtan, magasra tartott fejjel a földnyelv felé tartott. Köpű a sörényébe kapaszkodva húzatta magát, s ki tudja, mi vitte rá, de arra is volt érkezése, hogy hajánál fogva megragadja a fuldokló morva lányt, és kiemelje fejét a vízből. A két sörényt markolva átkozta a folyót és Ottó királyt Konrád herceggel egyetemben, akik miatt Túrót dögevők rágják a mezőn, Tejföl lesántult, ő pedig tutajozni kénytelen, holott soha még mással nem hajókázott, csak a lovával, és mindig csak keresztben a folyókon. Néhány sötét gondolattal megemlékezett a két napja kivégzett Bulcsú, Lehel és Súr vezérekről is, akik vágóhídra vitték magyarjaikat, és utoljára Csadánt is megdicsérte, akinek bátorsága messze túlszárnyalta eszét, s aki a csúfság hírére Köpűvel és a többiekkel nyomában két napot vágtatott északról, hogy aztán fáradtan, legyengült lovakkal habozás nélkül nekirontson a sokszoros túlerőben lévő, pihent, talpig vasba öltözött, ráadásul fegyelmezetten, okosan és elszántan harcoló bajoroknak. Szóval a hatalmasok ügyességének és eszének köszönhetően Köpű most sánta lova sörényébe kapaszkodva fürdik a folyóban, és vontat maga után egy nagyszájú morva lányt, akinek sötét a haja és beszél magyart. És milyen nehéz még itt a vízben is! Tejföl, amint talajt érzett lába alatt, nekilódult, s nem törődve azzal, hogy sörényéből jó csomó Köpű markába szakad, felszaladt a homokpadra, onnan pedig a fák széléig. Köpű is kikapaszkodott, a sekély vízben már elengedte a fekete varkocsot, s akkor hátrapillantva azt láthatta, hogy a lány vontatja maga után a böszme nagy sebesült bajort és a saját málháját is. Zihálva fogalmazta magában a szitkokat, amiket majd kimond, ha levegőhöz jut, de mire úgy lett, elszállt a mérge, sőt, némi elismeréssel pillantott a lányra, aki már a katonát istápolta.

–        Tán a babád, hogy ennyire törődsz vele?

–        Ezt te nem érthet.

–        Tán hülye vagyok?

–        Magyar.

–        Igaz. Kegyetlen állat.

   S nagy léptekkel Tejfölért indult. A lány lopva utána pillantott, majd újra a bajorhoz fordult.

   Köpűben, meglepetésére, kissé megforrt a lány véleménye.

–        Mit tud ez rólunk? – morogta Tejföl fülébe, miközben leszedte róla a málhát és a nyerget. – Szépen javul a lábad.

  Az ételzsák eltűnt. Köpű a tegezekből kiborította a nyilakat a napra, hogy az ázott, összecsukódott tollak kiszáradjanak. A kard és a kelevéz sosem töltötték el olyan önbizalommal, mint az íj. Szívesebben párbajozott húsz íjásszal, mint egy vívóval. Idegesen rakosgatta a vesszőket, s melléjük rakta a két íjat is, hogy a víztől felpuhult szaruréteg mielőbb visszanyerhesse rugalmasságát. Aztán jobb híján, kelletlenül fogta kezébe a bajor hosszú íját, ami egy darab fából készült, semmi másból, s nagyobb volt, mint ő maga. Csak úgy próbaképpen az idegre tett egy ázott tollú vesszőt, s célpont után kutatva körülpillantott. Tekintete összeakadt a földön heverő bajoréval. Szemeztek kicsit, majd Köpű felemelte a fegyvert. Kegyetlen állat vagyok. Megfeszítette az íjat, azaz csak megfeszítette volna, ám hökkenten tapasztalta, hogy alig néhány hüvelyknyit tud csak húzni az idegen. Nekidurálta magát, ám hiába. Mintha gerendát próbálna hajlítani. A bajor csak bámulta félelem nélkül, majd gúnyosan elmosolyodott. Köpűnek elvörösödött az arca, a földre dobta az íjat. Visszagyalogolt a partra, a bajor mellé.

–        Jó, ha tudod – vetette oda neki –, hogy mindőtöket leszedhettem volna ott följebb. Csak izé… és most se téged akartalak, csak próbálgattam azt a… vacakot.

És nyelt egyet, amint eszébe jutott, hogy még próbálgatni sem tudta.

–        Was? – kérdezte a bajor mély, de gyenge hangon, és a magyar oldalán lógó görbe szablyára pislogott.

A lány távolabb állt a földnyelv végén, lefelé nézett a folyón, ahol még látszott a vidáman keringőző mennyezetes ágy.

–        Arra már hányhatod a kereszteket! – kiáltotta oda Köpű.

A lány odament hozzájuk. Vizes köntöse a homokot seperte, lába cuppogott a kerekorrú kis topánban.

–        Meg kell fogni!

–        Ugyan minek? Én lovon megyek tovább.

–        Segíts!

–        Mi hasznom belőle?

–        Kérlek, segíts!

–        De odavagy azért az izéért.

–        Segítsz?

–        Hogy hívnak?

–        Vitka.

–        Hány éves vagy?

–        Tizenöt.

–        Tizenöt! Jó lesz az húsznak is.

Vitka lehajtotta a fejét.

–        Huszonegy – vallotta be szégyenkezve.

–        És ilyen későn adnak férjhez? Mért nem keltél el eddig?

–        Nem rád tartozik! És a te neved?

–        Köpű – morogta Köpű.

A lány elmosolyodott.

–        Az nem az a izé, amiben a vajat…

–        De! – vágott a szavába Köpű.

–        És miért…

–        Csak!

Alaposabban szemügyre vette a száját beharapó Vitkát. Keserűen gondolt a feleségére, aki nemcsak nem szerette őt, de ami a legfájdalmasabb, fiút sem tudott neki szülni. De még lányt sem. És Karaul, a táltos megmondta, hogy neki, Köpűnek nem is fog soha, mert neki olyan a magja, hogy csak egyfajta földben szökken szárba, és abban ne is reménykedjen, hogy azt a földet megtalálja, mert arról nem lehet tudni semmit. De Köpű csak ne bánkódjon, cudar az élet, ám legyűrhető, és a legjobb most az lesz, ha isznak valamit.

Vitka a szemébe pillantott, és Köpű tudta, hogy nagyjából rajtakapta a gondolatain. Elnézett a folyó fölé.

–        És izé… neki mi a neve? – kérdezte kényszeredetten a bajorra bökve állával.

–        Ulrik.

Köpű úgy bólintott, mintha más név nem felelt volna meg neki.

–        És Ulrik segít neked szökni. Szerelmes beléd?

Vitka nem válaszolt.

–        Jól van. Támogassuk Ulrikot az árnyékba, aztán nézzünk a tutajod… vagyis az ágyad után!

Vitka hálásan nézett a szemébe, kicsit el is mosolyodott.

Megnézte Tejföl lábát, egész jónak tűnt. Ha helyrejönne, tényleg meg lehetne próbálni a hazajutást lóháton is. Feltette a nyerget, mindhárom íjat ráakasztotta, csak a száradó nyilak nagyját hagyta a parton, nehogy Ulriknak valami bolondság jusson az eszébe. Hátha nem is olyan gyenge, mint mutatja. Nyeregbe pattant, s már laza ügetésben hajolt le a homokparton takarókat, ruhákat teregető Vitkáért. Megragadta, maga elé emelte. Vitka sikított, de szólni nem tudott azonnal, mert ijedtében fájdalmasan megharapta a nyelvét. Köpű vigyorgott és megforrósodott a szíve tájéka, amint Vitka vizes haja az arcába söpört. Egészen olyan, mint lányrabláskor.

–        Eressz már! – mérgelődött a lány. – Nem esek le akkor se, ha nem szorítsz halálra!

Köpű engedett kicsit az ölelésen. Vágtába ugratta Tejfölt. Tompán puffant a ló lába a vizes homokon, patái alól fröcskölt a víz a sekély kis öblökben. Nyargaltak a parton az ágy után, s hamarosan be is érték. Köpű sétára fogta Tejfölt, úgy ballagva bámulták a folyó közepén ringatózó, elhagyott tutajt.

–        Ússz be! – mondta Vitka.

–        Ma már fürödtem – válaszolta Köpű, aki cseppet sem rajongott az örvényes folyókban való úszkálásért. – Ússz be te!

–        Én nem tudom úszni – vallotta be duzzogva Vitka, s mintha erről jutna eszébe, úgy folytatta –, és köszönöm!

–        Mit?

–        Hogy az előbb kihúztál a vízből minket.

Köpű felemelte az ujját.

–        Én csak téged húztalak ki. És csak azért, hogy beszélj majd a halászokkal, ahogy megalkudtunk.

–        Arra kell van Ulrik. Ő beszél jól.

–        Ledöf, amint erőre kap. Azt nem várom meg.

–        Egy keresztény lovag sosem teszne ilyent. Azok után, hogy megkíméletted, sót… sőt megmentetted az életét. Legfeljebb majd csatában.

–        Az ő életét te mentetted meg. Amúgy láttál már keresztény lovagokat harcolni?

–        Nem, de…

–        Én láttam. Épp egy besenyő falut mészároltak le. Nőket, gyerekeket. Ugyan azokért nem kár, koszos lótolvajok. Közben azt ordítozták, „Jézus, Jézus!”. De persze én ezt nem érthetem.

–        Hogy mondhatsz ilyet?!

–        Melyik részére gondolsz?

Beszéd közben megelőzték az ágyat. Tejföl megállt, nem tudott továbbmenni a parton, melyet ott már sűrű erdő nőtt be. A fák lombja messze a víz fölé nyúlt, lábuk, gyökerük benne ázott. Köpű leugrott, leakasztotta a nyeregről a pányvát, egyik végét a kápára kötözte, a másikkal fogai közt a folyóba gázolt, s beúszott az ágy útjába. Vitka is lehuppant Tejfölről, a kantárját fogta.

–        Tejföl – mondta a lónak. – A gazdádat meg hívják Köpűnek. A Tejútról ugrattatok le tán?

Tejföl beleszaglászott Vitka arcába, majd két melle közé dugta az orrát.

–        Na!

Köpű elérte a tutaj-ágyat, áthurkolta egyik oszlopán a pányvát, s intett Vitkának, aki vezetni kezdte Tejfölt a parton felfelé. Az ágy lába hamarosan megakadt a partközeli sekélyesen. Köpű kigázolt a vízből, leoldotta a nyeregről a pányvát, s egy fához kötözte. Aztán visszaindultak Ulrikhoz. Köpű bánatára Tejföl megint sántított, így hát gyalogszerrel haladtak a parton.

–        Köszönöm! – mondta Vitka.

–        Szívesen – felelte Köpű, és úgy is gondolta.

És ezzel az érzéssel egyelőre nem tudott mit kezdeni. A szemük sarkából figyelték egymást, amúgy hallgattak. Végül Vitka törte meg a csendet.

–        Megint sántít a lód.

–        Lovad. Látom.

–        Lovad. Csak a tutajért támadtál meg minket?

–        Igen.

–        Tovább is tutajoznod kell.

–        Attól tartok.

–        A ló nélkül.

Köpű nem válaszolt, csak szomorúan, kicsit ijedten hátranézett a néhány méterrel mögöttük baktató Tejfölre, majd mutatóujját a szája elé téve halkan súgta Vitkának,

–        Ne olyan hangosan, később akarom megmondani neki!

Vitka vidám csodálkozással torpant meg.

–        Hogy mi?!

–        Nem akarom, hogy mástól tudja meg, de majd később akarom megmondani.

–        Most viccelsz?

–        Ezt hogy érted?

–        Tán tud beszélni… a lovad?

–        Már hogy tudna beszélni? De érti a szót.

 Vitka mosolygott, de látva, hogy Köpű komolyan beszél, ő is elkomolyodott. Ballagtak egy darabot szó nélkül, aztán Köpű kezdte ki a csendet.

–        Ha az nem tutaj, akkor mit csináltatok vele a parton?

–        Hajó kellett volna várjon minket, hogy vigyen tovább.

–        Mi olyan fontos ebben az izében, hogy magaddal cipeled?

Vitka nem válaszolt, dúdolt, mintha nem hallaná a kérdést. Tán aranyat, drágakövet rejtett el benne, jó lesz utánanézni.

–        Aztán hova tartotok Ulrikkal?

–        Van apjának kicsi birtoka a Duna másik oldalán föl kétnapi járás. Oda.

–        Ennek a folyónak tudod a nevét?

–        Ez a Lech.

–        Feleségül mentél volna hozzá?

–        Ulrikhoz?

–        Nem, a Lechhez.

–        Dehogy! Ő mondta, csak segít nekem, nem vár semmit.

–        A fejét kockáztatja, de nem vár cserébe semmit?

–        Ő keresztény lovag. Nincs számítás a tettei…

–        Ne kezdd megint! Na és hogy botlottál bele?

–        Ő jött értem nagy kísérettel Morvaországba, hogy vigyen urának.

–        A saját urától lopott el? – csettintett elismerően Köpű. – Tényleg le fogják fejezni. De előbb meg is kínozzák. Jobban járt volna, ha szíven találom. Na és te szereted?

–        Tisztelem őt a bátorságért és becsületért, és a keresztény…

–        Nem azt kérdeztem, te!

–        Mi közöd hozzá?

–        Semmi.

Hallgattak hát megint. Aztán Vitka,

–        Nem szeretek, hanem hálás vagyok hozzá.

–        Jól van.

–        Ahogy neked is, amiért kihúztál minket vízből.

–        Jól van.

–        Most már látom, te más vagy.

–        Mint?

–        Mint más magyarok.

–        Mért gondolod?

–        Mert azok legyilkoltak volna azonnal, engem előtte meg még… izé… tudod…

–        Rosszul gondolod – mondta bizonytalanul Köpű.

–        Azt hiszed?

–        Hát…

–        Na látod.

–        Még én is megtehetem.

–        Nem hiszem – mondta Vitka olyan komolyan, hogy Köpű elpirult.

–        Mért nem hiszed, te? – kérdezte zavartan.

–        Mert… csak.

Köpű azonnal szigorú arckifejezést öltött, s haladéktalanul közölte,

–        Öltem már eleget, ne félj! És egyszer… egy ilyen magadfajta lányt is… izé… érted.

Vitka kétkedve ingatta a fejét, de nem szólt.

–        Nem hiszed? – kérdezte hegyesen Köpű.

–        De, de.

–        Látom, nem hiszed!

–        Ha tudni akarod, nem!

–        Hát jó! Te akartad!

Rávetette magát Vitkára, de az meg se ijedt, szinte nevetve dőlt el a homokon Köpű súlya alatt, és csak olyan tessék-lássék módra védekezett, mintha játszópajtás csiklandozná. Köpű dühödten birkózott vele, valóban nevetségesnek érezte magát, s azonnal elengedte, otthagyta Vitkát, amikor a lány orrát fintorítva azt kiabálta,

–        Hú, milyen büdös vagy!

Aztán feltartóztathatatlanul kitört belőle a nevetés.

–        Büdös vagy! – kiabálta –, és zavar, hogy én is érzem, szép kis barbarus az ilyen! Az a másik lány biztos is elzavart fürödni, mikor nekiestél, ha ugyan igaz.

–        Mindjárt nyakon váglak!

–        Na nézd csak, elpirultál! Hát tényleg úgy volt, talán meg is fürdetett!

–        Együtt fürödtünk! – vágta oda mérgesen Köpű –, mert én úgy akartam!

Vitka abbahagyta a nevetést, felállt.

–        Na jól van, menjünk! – mondta komolyan, aztán hirtelen megint kitört. – Ne haragudj! – visította –, mindjárt abbahagyom!

Köpű nagy léptekkel megindult. Vitka szökdécselt a nyomában. Hú, hogy izzik a szeme, micsoda istentelen, pogány pillantás és mégis… mintha maga a Kisjézus kérné a szemével, hogy ölembe vegyem. Ijedten kapta kezét a szája elé, keresztet vetett.

   Mikor visszaértek, Köpű körülnézte a bajort, nem piszkálta-e meg maga körül a homokot, de nem látta kúszó-mászó ember nyomait. Vitka megigazította a kötést a sebén, és friss vízzel öblítette át a homlokára helyezett borogatást. A bajor végigmérte Vitka homokpiszkolta köntösét, s elborult a tekintete.

–        Dreckige, hinterhëlltige, mist Ungarnen! Wann ich wieder gesundbin, reisse ich dir dein herz aus! – fenyegette meg szívének kitépésével az alávaló, mocskos, gané magyart.

Mire Vitkának is elsötétült a tekintete, és emígyen hozta Ulrik tudomására félig magyar származását,

–        Meine Mutter ist Ungarin, und ich bin auch halb Ungarin.

Azzal faképnél hagyta a bajort, aki ijedten pislogva nézett utána.

–        Mit mondott? – kérdezte Köpű.

–        Megköszönté, hogy kihúztál a víz alól.

–        És te mit mondtál?

–        Hogy szívesen kihúztál.

–        Szívesen húztál ki. Hát… a képe szerint nehezére eshetett a köszönet. Meg azt se nagyon véltem kihallani, hogy „dánke sőn”.

–        Pedig de mondta.

–        Aha – morogta Köpű Vitkát fürkészve, de nem firtatta tovább, Tejföllel volt beszélnivalója.

Leszedte róla a nyerget, már csak a kantár lógott rajta. Kissé távolabb vezette, hogy Vitka és Ulrik ne hallják szavait.

–        Na, Tejföl, eridj szépen haza, majd otthon találkozunk! – kezdte, és majdnem belesírt a nyilvánvaló hazugságba. – Nem mehetünk együtt, mert a tutaj nem bír el téged, te pedig nem bírsz el engem a rossz lábaddal. Márpedig sietni kell, mert nincs emberfia ebben az országban, aki ne akarna vasat mártani belém vagy bármelyik magyarba. De ne félj, téged nem bántanak, ha pedig nem akarsz ekét húzni, jól teszed, ha elkerülöd a parasztokat, és szaporázod a lépést kelet felé…

Nem cifrázta tovább, a kantárt is leakasztotta a lóról, s kezével kitárta előtte a világot. Sarkon fordult, legyalogolt a partra. Tejföl parancs híján tanácstalanul nézett utána, majd követte. Köpű tenni-venni kezdett, a két kelevézt kötözte a nyereg két oldalára, rá se hederített a lóra, az meg elhagyatottan ácsorgott mellette, néha Vitkára is vetett egy szívszakasztó pillantást. A lánynak el is szorult a torka, így végül ő is hátát fordított Tejföl szelíd szemeinek.

–        Tovább is azt hiszi, hogy jön velünk – szólt oda Vitka Köpűnek, de vigyázott, hogy ne nézzen, ne mutasson a lóra, s a nevét se ejtse ki.

–        Nem hiszi, megmondtam neki – mondta komoran Köpű. – Készülődjetek, indulunk!

A nyeregre ráaggatott mindent, a kelevézeket megragadta a vasuk alatt, ahogy a hordágyat szokás, és húzni kezdte a homokban. Vitka Ulrikot támogatta, úgy eredtek a nyomába, közben halkan szűrték a szót. Főleg Ulrik, aki igyekezett kimosdani iménti – a lányt sértő – elhamarkodott szavaiból, de Vitka leintette. Köpű továbbra is fülelt, de továbbra sem értett semmit. Ezek itt haditervet kovácsolnak ellenem a fülem hallatára, én meg csak tátom a számat, még a holmijukat is cipelem. Mégsem tiltotta meg nekik a beszédet. Leghátul Tejföl poroszkált, aki továbbra sem kívánt lemondani a társaságukról. Vitka rogyadozott Ulrik súlya alatt, pedig az igyekezett minél kevesebbet engedni magából a lány vállára. Ötven métert sem mentek, amikor Vitka térdre zuhant a homokban, s erre Ulrik is. Tejföl megállt mögöttük, lelógatta hozzájuk a fejét.

–        No, Tejföl! – nyögte Vitka –, ezt a rövid utat még kell kibírjad.

Azzal talpra állította Ulrikot, Tejföl oldalához vezette. Ulrik a sörénybe kapaszkodott, igyekezett felhúzni magát, míg Vitka a lábát emelte. Tejföl, amint rájött, miben mesterkednek, arrébb farolt, s halkan nyerített. Köpű megállt, hátra pillantott. Vitka is, Ulrik is, Tejföl is őt nézték.

–        Csak nem képzeled… – kezdte a szót Köpű Vitka felé, de aztán elhallgatott, néhány minutumnyi szemezés után csak fújt egyet, és odakiáltott Tejfölnek. – Feküdj le!

Tejföl csodálkozva, értetlenül, de azért engedelmeskedett. Hát hogy van ez? Egyik nap letiporjuk őket, másik nap a hátunkra ülnek?

Az ágyhoz érve Ulrik szólt néhány szót Vitkához.

–        Ulrik mondja, kell csinálni kormánylapát a végébe, azzal kell irányítni. Meg faragni evezőt is, hosszú csáklyát is – tolmácsolta a lány.

Köpű végigmérte Ulrikot, motyogott valamit az orra alatt, aztán tette, amit a bajor mondott.

Nem nézett hátra, amikor a hosszú csáklyával ellökte az ágyat a parttól. Tejföl nyerített, a sűrű erdőtől nem tudta követni őket, hát felfelé szaladt egy darabot, majd vissza. Kicsit beletapicskolt a vízbe, de tovább nem merészkedett. Vitka hol a lovat, hol Köpűt nézte, de a magyar arcáról nem tudott leolvasni semmit.

–        Biztosan hazatálal – mondta.

Köpű ránézett.

–        Kicsoda?

–        Tejföl.

–        Ki az a Tejföl?

Vitka, mint aki nem tartja jó viccnek Köpű emlékezetkihagyását, szemöldökét ráncolva a part felé mutatott, de Köpű nem fordult arra.

–        Persze, hogy hazatalál – mondta –, addig megy, míg füvet, vizet talál, ott az otthona.

–        Hm… – kezdte Vitka, s a lovak és magyarok közti bizonyos hasonlóságot fogalmazta…de aztán jobbnak látta, ha hallgat.

 

                                                                   o — o

 

   Nem, Botond nem tudott volna Dorkával úgy szeretkezni, ahogy, ha nem szerette volna. Botond igenis olyan szerelmes volt Dorkába, mint hat lepke hat lámpa fényébe. Ült a régi szobájában, aminek egyetlen apró ablaka sötét világítóudvarra nyílt, mégsem gyújtott villanyt, szeme hozzászokott a sötétséghez, és csak bámulta öt nap, öt éjjel az 56-os villamos lopott tábláját. Hullámvasúton ült, azzal zuhant újra és újra a keserves bánat völgyeibe. Egyik pillanatban úgy érezte, kibírja, legyűri, de közeledett a lejtő feltartóztathatatlanul, és ő zuhant a kocsival a mélybe. A völgyek egyre hosszabbak lettek, végül a kocsi megállt, éppen a legeslegmélyebb, sötét, nyirkos, halottan néma völgyben, ahol ember még nem járt, madárból is csak egy vizes, borzas, fekete varjú, kopasz fa száraz ágán gubbasztott, gúnyosan leste, várta haldokló Botondot. Botondnak esze ágában sem volt a megbocsátás, csak a gyilkosság vagy az öngyilkosság jöhetett szóba. Esetleg mindkettő. Az anyja néha bekopogott és aggódó hangon étellel kínálta.

–        Nem vagyok éhes!

–        De, fiam, a gyomrod… hát enni kell!

–        Hagyd már békén! – hallotta az apja hangját. – Majd eszik, ha éhes lesz! Ti azt hiszitek, mindent meg lehet gyógyítani házi koszttal.

–        De már három napja… ilyen butaságot… egy lány miatt!

–        Na, látod, ebben igazad van! Habár… ez a Dorka… valóban… hm…

–        Mit hümmögsz?!

–        Ne hangoskodj! Igenis azt mondom, ez a Dorka megér például egy hét ajtócsapkodást – és felemelte a hangját, félreérthetetlenül a csukott ajtónak címezte a következő mondatot –, vagy akármi mást, mondjuk egy bocsánatkérést vagy akár megbocsátást, bármi történt is! Tedd le azt a tálcát, mielőtt mérgedben a falhoz vágod, majd én megeszem azt a paprikás krumplit!

Botond gyomra hatalmasat kordult a paprikás krumpli hallatán, de Botond már függetlenítette magát testétől. A szoba közepén lebegett és megvető egykedvűséggel bámulta az ostoba hús- és csonttömeget, amiben az állatokéval teljesen megegyező fejetlen, hisztériás kémiai reakciók zajlottak egy másik hús- és csonttömeg puszta létezése végett, s milyen nevetséges, hogy annak a sejthalmaznak azonosítója is van, Dorka. Botond még negyvennyolc órát töltött lebegéssel, elégedetten és elismeréssel adózva önmagának, hogy ilyen ügyesen ledobta magáról az anyag bilincsét, és felszabadította tudatát. Akkor azonban gonosz tüske fúródott immár csupán virtuális körme alá, egy gondolat, hogy a testetlenségtől egyáltalán nem lett boldog, sőt még nyugodt sem. Kis mérlegelés után visszabújt porhüvelyébe, ahol a felelősök azonnal figyelmeztették elhanyagolt kötelességeire.

–        Jó, jó! – dünnyögte fásultan, mint egy csatát vesztett hadvezér, akinek gondoskodni kell ronggyá vert, de élni akaró seregéről, s kiment a konyhába. – Anya, van még abból a paprikás krumpliból?

–        Apád megette mind. De mindjárt összecsapok egy jó szalonnás rántottát, ha megfelel – tüsténkedett boldogan az anyja.

A rántotta révén test és lélek újra tökéletes összhangba került, ami megint csak azt jelentette, hogy egyik sem boldog. Összenéztek és tudták, egy helyen találják, amire szükségük van. A Dorka azonosítóval ellátott organizmust és a benne fészkelő lelket.

–        De nem! – jelentette ki a lélek – Hisz az a ribanc megcsalt bennünket, elárult, orvul belénk döfött!

–        De pinája van! – kiáltotta a test. – És dudák és combok és…! Mit törődsz vele, mit csinál, ha nem vagyunk ott?

–        Én mindig ott vagyok! – nyilatkozta ki a lélek nagyképűen, azzal elröppent Dorkáig és vissza, megmutatandó a testnek, mennyivel különb nála.

–        „Én mindig ott vagyok” – utánozta az nyafogva –, hogy oda ne rohanjak! Amikor a csajokat bámuljuk és sóhajtozol, hogy „istenem, hogy tudnám szeretni!”, meg hogy „na ezzel le tudnám élni az életemet!”, akkor is ott vagy, mi?

–        Na jó, mondjuk, akkor nem. De egyébként mindig!

–        És amikor velem és a haverjaiddal ordítasz a meccsen, hogy „gyerünk már, gyerünk, győzni kell, ha itt pusztulunk mind egy szálig is!”, akkor is ott vagy?

–        Jó, mondjuk akkor se, de…

–        És amikor arról álmodozol, hogy egy dzsippel bejárod az egész…

–        Jó’van má’ fejezd be! Nem ez a lényeg, hanem hogy nem ő az én társam (vagyis kettőnknek, hisz végül is mi egyek vagyunk, az azonosítónk Botond), nem ő a lelki társunk, hogy úgy mondjam, és tekintettel lehetnél rám is, nem csak magadra!

A test diadalmasan pislogott.

–        Tekintettel lenni, az ugye összeegyeztethetetlen a funkciómmal. Te is jól tudod. Tekintettel lenni, az kifejezetten a te dolgod. Úgyhogy légy szíves!

–        Nem lehetne egyszer a büdös életben fordítva?

–        Tudod, hogy nem.

Tudta, de még nem állt készen, túl mély döfést szenvedett el. De hogy ne Dorka lenne a lelki társ? Csak mert a teste… izé… szóval azt csinálta… attól még nagyon jó kis lelki társ lehet… de mégis iszonyú, mennyire fáj! Nem így képzelte Dorkát a szabadság angyalának, amikor először megpillantotta. Pedig tudhatta volna. Ahogy ott állt a Lánchídon a rendőrök sorfala előtt, piros kordbársony nadrágjában, kifakult farmerdzsekijében, a mellén kokárdával. Vörösesbarna haját borzolta a dunai szél, a tekintete lángolt a dühtől. Csak egy karcsú, hajlékony lány, akit mindjárt elsöpör a brutális erő, és ő mégis bátran, szabadon, felemelt fejjel néz a szemükbe, nem hátrál, nem igyekszik elbújni a fiúk mögé. Igen, egy ilyen csaj szabad marad mindig, nem kér sem a védelmemből, sem a börtönömből. Nem az én súlycsoportom, be kell látnom. A francba az egésszel!

   Botond felhúzta a dzsekijét és nekiindult az utcának. Gyalogolt vadul egész délután és egész éjjel, kigyalogolt Kőbányára, onnan átgyalogolt Újpestre, onnan Óbudára, átmenetelt a Margit hídon, az Országház előtt díszlépéssel tisztelgett a morcos, gyanakvó egyenruhásoknak, a Lánchídon vissza Budára és reggel nyolcra hullafáradtan hazaért. Szalonnás tojást kért az anyjától, evés közben kijelentette, hogy a jövőben ezen kívül más táplálékot nem kíván magához venni, aztán lefeküdt és úgy aludt, ahogy addig csak Dorka tudott szeretkezés után.

Délután felébredt, rendelt egy szalonnás tojást, megette és húzta a dzsekijét.

–        Hova mész? – kérdezte az anyja.

–        Járok egyet.

És megjárta Kőbányát, Újpestet, Óbudát, éjjel már a belvárost taposta, ott pedig Zoltánba és annak néhány haverjába botlott. Már emelkedett hangulatban búcsúztatták a hetet, s köszöntötték a hétvégét.

–        Hej! – kiáltottak rá, és betuszkolták a Gyopár presszó ajtaján, hogy vételezzenek, amivel aztán kibírják valahogy a Belgrád sörözőig.

–        Hét unicumot! – rikkantotta egyikük vidáman a pultra csapva.

–        Nem iszom semmit! – szögezte le komoran Botond, és fenyegetően bámulta Zoltánt, akinek múlt pénteken beígért egy hatalmas verést, de akkori alkoholszintje csupán némi hadonászást tett lehetővé.

–        Mit nézel, Othello? – kérdezte Zoltán pimaszul vigyorogva, és nem félt egy cseppet sem. – Még mindig azt hiszed, én húztam meg Desdemonát?

Botond elvörösödve körbesandított, de a haverok épp olyan mágnest játszottak, ami pultos lányokhoz vonzódik. Szorosan a pult külső oldalához tapadva követték a belül poharakkal, üvegekkel ide-oda szaladgáló hölgyet, feldöntve az útjukba kerülő bárszékeket és a rajta ülőket. Botond visszafordult Zoltánhoz.

–        Mért, mit kéne hinnem?

–        Már a múlt héten is mondtam, hogy nem én kettyintettem meg, de persze hullarészeg voltál.

–        Ő azt mondta.

–        Tényleg? Na és kinek hiszel inkább, a csajodnak, akiről épp most derült ki, hogy félrekefél, vagy ezeréves gyermekkori jó barátodnak? Mi?

–        Nem tudom – morogta kedvetlenül Botond.

–        Vajon kit akar annyira fedezni, hogy bemárt engem?

–      &a