Visszajátszás

   Az idő mendegélt az ő saját útján, amelyik nem kanyarodik és nem ér véget soha, és Dorka és Botond és Bulcsú is mendegéltek a maguk tudhatóan véges és kanyargós ösvényén. Kisvártatva csatlakozott hozzájuk kicsi Sára, hogy vele együtt hagyják maguk mögött kicsi Bulcsú kartörését, két bárányhimlőt, egy orrmandula-műtétet, tizennégy nyaralást, Dorka vesemedence-gyulladását, négy beiskolázást, három használtautó-vásárlást, egy kutya (Túró) és egy macska (Tejföl) beszerzését és egy költözködést. És volt, hogy az egymásba futó utakon mellettük mendegélt egész Magyarország, együtt haladtak el egy vértelen rendszerváltás, egy halálraítélt és kivégzett miniszterelnök rehabilitálása és újratemetése, hat választás, egy ezredforduló, egy NATO és egy Európai Uniós csatlakozási ceremónia, a határon kívül és belül szorult magyarság elvi egyesítéséről tartott népszavazás, a transzvesztita Terry Black örökbefogadási pere és egy televíziós könnyűzenei sztárcsináló döntője mellett.

   Zita néni nem sokkal azt a szilvesztert követően meghalt, de a baldachinos ágyat még előtte Dorkának ajándékozta. Akkor már eléggé elment az esze szegénynek, azt mondta, egy angyal szállt le hozzá az égből, és ráparancsolt, ne a legkisebb unokájának adja az ágyat, mert annak semmi szüksége rá, hanem Dorkának, őt illeti, mert rátalált Botondra, és nem volt vak, hogy elmenjen mellette. Úgyhogy övék lett az ágy, évekig alig fértek tőle az egyszobás albérletben. Darabokra kellett szedni, mikor bevitték, és amikor elköltöztek, akkor is. Az asztalos ránézett, megcsodálta, aztán nem vállalta, de azt mondta, van egy barátja, aki antik bútorok restaurálásával foglalkozik, szól neki. A restaurátor elvállalta, és szemügyrevétel után azonnal felajánlott érte egy hallatlan összeget. Botond hajlott volna az eladásra, de Dorka nem, így aztán ők fizettek egy hallatlan összeget a munkáért. (A szaki egy teljes hónapig bíbelődött vele, pedig előtte egy hétig csak sétált az ágy körül és rajzolgatott, jegyzetelt.) Dorka megígérte Zita néninek, hogy sosem adja el, és csakis olyasvalakinek ajándékozza majd, akiben megbízik és aki – lehetőség szerint – boldog.

–        Mert ez nem akármilyen ágy! – emelte fel mutatóujját. – Ha boldogtalan, reményvesztett ember fekszik bele…

Dorka szájtátva hallgatta az ágy legendáját. Zita néni komolyan hisz ebben?  Igaz… mennyi is? Kilencvenhárom éves.

–        Hála istennek én magam sosem győződhettem meg minderről – fejezte be az öregasszony.

 

   Botondnak öt év boldog családi élet után egyszer csak minden átmenet nélkül eszébe jutott, vajon miért nem csalta meg Dorkát egyetlenegyszer sem. Hisz az tulajdonképpen nem is lenne megcsalás. Hiszen Szabad Szerelem Zászlaját Vivő Dorkát úgyszólván akkor csalja meg az ember fia, ha hű hozzá. Botond a villamoson, utcán, bent a dolgozóban addig is – igaz, tapintatosan – megbámulta a nőket, de hirtelen más szemmel kezdte őket nézni. Befészkelték magukat az agyába. Álmodozni kezdett róluk és a testükről, és hamarosan aludni sem tudott, éjszakánként ki kellett lopódznia Dorka mellől. Sőt, az is előfordult, hogy másra gondolt, míg Dorkával szeretkezett. Ritkán talált Dorkához fogható nőt, de nem is keresett. A lógó mellek, a vastag bokák, a puhára lustult, rengő fenekek is jobban izgatták, mint Dorka eredendően gyönyörű, fegyelemmel, szorgalommal karban tartott teste, melynek birtokbavételéért bármelyik férfi odaadta volna akár a farkát is, ha lehet utólag fizetni. Nézte ezeket a restség deformálta testeket, elemezte saját merevedését, és rájött, mindez azért van, mert ezek a nők… nem Dorkák. Botond ennél tovább nem jutott. Nem tudta, hogy olyasmit keres, ami Dorkában nincs meg. Nem tudta, hogy nem tudja, mi az. Nem tudta, hogy nem is érdekli, mit fog felfedezni, mert az mindegy, csak az a fontos, hogy nőből való darab legyen. Ezt a darabot aztán majd hozzáteheti a saját maga építette nőhöz, akit minden férfi a szívében hord, és akinek végül majd teljesnek kell lenni. De persze sosem lesz teljes, mert annyi darabka összeszedésére nincs idő, de ha lenne is, ki tudhatja, valóban kész van-e, hogy valahol egy nőben nem rejtőzik-e még egy ismeretlen darab. Nem tudta, hogy ezt a nőt nem keresheti készen, maga kell, hogy felépítse, mert ilyen nő nincs, ahogy teljes férfi sincs, és a hiányzó részeket nyilvánvalóan olyan nőkben fogja megtalálni, akikben még nem kereste. Mindezt nem tudta, neki pusztán csak iránytűje volt, ami mutatta az utat, és azt az iránytűt a gatyájában hordta. És mivel mindezt nem tudta, a könnyebbik végén kezdte a dolgot, felhívta Bettit, a szakembert, akinek csak fizetni kell, és elintézi ezt a nem szűnő görcsöt, mint csőgörény a dugulást.

–        Ja, tudom, aki lehányt! Nahát, Botond! – csodálkozott Betti őszinte örömmel.

–        Igen – mondta Botond zavartan. – Még mindig én viszem a pálmát a gusztustalansági versenyben?

–        Magasan! Hála istennek!

–        Hát… hasonló ügyben kereslek, mint akkor. Már hogy nem úgy értem, hogy szeretnélek lehányni vagy ilyesmi… – hebegte Botond idegesen.

–        Ennek őszintén örülök. De te… akkor… hogy is hívták azt a lányt?

–        Dorka.

–        Ja, Dorka! Szóval… ő?

–        Megvan – felelte vállat vonva és elpirult.

–        Hát akkor?

Botond egy csapásra mérges lett.

–        Most mi van?! Kérdezőbiztos lettél?

–        Nem, csak… Tudod, kivel ordibálj!

–        Elnézést!

–        Nem hittem volna, hogy egyszer ilyet mondok, de… olyan, mintha ismerném ezt a Dorkát. Ahogy akkor beszéltél róla… és így… nehéz.

–        Akkor nem vállalsz?

–        Azt nem mondtam. Csak tökölök.

–        Megkönnyíti a döntésedet, hogy ő folyton félrekefél? – kérdezte elgyötörten Botond.

–        Ó! Hát ezért.

–        Nem ezért – válaszolta Botond, aki ugyan nem tudta, miért, csak azt a kínzó merevedést tudta.

–        Azt tudod, hogy már nem vagyok kurva?

–        Tényleg? Akkor most miről beszélgetünk?

–        Jól van, azért gyere el hozzám! Ma este jó?

–        Jó.

Betti nem üzleti tranzakciónak szánta a találkát, valóban feladta hajdani vállalkozását. Csak azért hagyta meg a dolog financiális színezetét, hátha máshogy Botond nem jön el. Pedig olyan kedves srác, én meg olyan egyedül vagyok mindig. És hogy az a Dorka… szegény Botond, igazán nem érdemli meg, bár igaz, nem ismerem Botondot sem, de akkor közel éreztem magamhoz… pedig csak részeg volt és álmos és talán csak a hűtlen Dorka miatt…

  Hazafelé bevásárolt, gondosan megnézte a tejeszacskókon a szavatossági időt (910509), ellenőrizte a felvágottak súlyát, ügyelt, nehogy a végét kapja, és a tegnapi kenyerek mögül kihalászta a frisset. És vett egy üveg vörösbort is, hisz vendéget várt. Otthon lefürdött, glancba vágta magát, csinosan öltözött. Készített egy tálca szendvicset és majdnem gyertyát is tett az asztalra, de az már tényleg túlzás lenne. Botond viszont nem vendégségbe ment, így aztán nem öltözött ki, és nem vitt semmit. Ennek megfelelően zavara erősen fokozódott, amikor Betti ajtót nyitott elegáns ruhában, és bevezette a szobába és ott terített asztal és szendvicsek és bor két pohárral… mi az isten?

–        Te! Ez mind belefér a pénzbe a… izével együtt? Vagy… de hülye vagyok! Vendéget vársz utánam, igaz? – kérdezte igazán hülyén.

Betti elbizonytalanodott, elszégyellte magát. Nem mondhatom meg, hogy nem kurvaként vártam. Tiszta ciki lenne.

–        Hát… nem várok mást, de… mindig így csinálom… izé… szóval belefér.

–        Értem. És egy óra?

–        Mi?

–        Egy óra, mint régen? És abban benne van a szendvicsevés meg a borivás? Vagy csak a szex egy óra?

Betti mérges lett.

–        Mit tudom én! Mondtam, hogy nem vagyok már kurva, csak izé… műkedvelő. Gondoltam, dumálunk kicsit, iszunk egy kortyot… csak úgy az üzleten kívül… és izé, majd megbeszéljük … Na, ülj már le, na!

Botond tanácstalanul leült.

–        Ne haragudj, nem vagyok járatos a dologban! Azt hittem, ez sokkal személytelenebb.

Betti sóhajtott.

–        Figyelj, Botond! Én sosem voltam az a klasszikus kurva. Igaz, pénzért csináltam, de csak öt hapsim volt, és csak olyanok, akik tetszettek. Állandó kuncsaftok, érted? Veled akkor kivételt tettem, mert Zoltán hozott. Így nem lehet olyan személytelenül, ahogy a filmekben látod.

–        Ja, értem. Hát akkor… kinyissam a bort?

–        Légy szíves!

–        Ja, itt a pénz. Előre kell, úgy tudom.

Betti kelletlenül vette el. Az asztalra tette. Aztán felállt, bedobta egy fiókba, visszaült. Botond töltött, és mindjárt fel is emelte a poharat. Keze reszketett az idegességtől.

–        Hát akkor egészségedre!

Ittak, letették a poharat, aztán Botond várakozásteljesen nézett Bettire.

–        Akkor?

–        Nem ennél szendvicset? – kérdezte kétségbeesve.

Botond a tálcára nézett.

–        Kösz, nem vagyok éhes. De ha nem haragszol… tízre otthon kell lennem. Ma Dorka fürdet, de a kisebbik náthás, és… de ez nyilván nem érdekel…

Betti nyelt egy nagyot, felállt.

–        Jól van – mondta kierőltetve magából egy mosolyt –, gyere!

Az ágyhoz vezette Botondot, magához ölelte egy pillanatra, aztán vetkőztetni kezdte. De Botond gyorsan lehányt magáról mindent, aztán ügyetlenül rángatni kezdte Betti ruháját is. Mikor mindketten meztelenek voltak, egyszerűen nekiesett, akár egy zsoldos. Csak miután végzett, akkor vette észre, hogy Betti zokog alatta.

–        Mi a baj? – kérdezte rémülten.

–        Menj most el! – kérte sírva Betti –, és…

Kiugrott az ágyból, elővette a fiókból a pénzt.

–        … és vidd el ezt is!

Alig telt el negyed óra, hogy Botond befelé és kifelé átlépte Betti küszöbét. Üresnek érezte magát, akár egy sivatagban felejtett lopótök. Taposta a járdát, és kezdte sejteni, hogy ennyi erővel akár ki is verheti magának. Ám Betti könnyei... – ha Botond nem is tudta – az valóban a felépítendő nő egy darabja, nem csupán kibérelt húsbarlang. Egy olyan nő darabja, aki hűséges akar lenni, de nincs kihez.

   Egész másnap Betti járt a fejében, a cseppet sem kurvás, csak csinos ruhája, a szendvicsei, beszélgetni szeretett volna szegény, és… a könnyei. Botond utálta magát. Tényleg milyen egy gusztustalan állat vagyok, ez még a lehányáson is túltett, bocsánatot kell kérnem tőle, de mondjuk mért nem szólt előre, igaz, hogyan. Este felhívta telefonon.

–        Szeretnék bocsánatot kérni az esti viselkedésem miatt!

–        Elvesztetted a kulcsodat? – kérdezte hidegen Betti.

–        Hogy? Ja, nem! Most tényleg bocsánatot akartam… de egyébként akkor is.

–        Rendben. Hát akkor örültem – és letette a kagylót.

Na, bocsánatot kértem. De valahogy úgy érezte, ezzel nem intézett el semmit. Harmadnap is Betti járt a fejében és továbbra is pocsékul érezte magát. Lelkifurdalása hamarosan „valamit tennem kell érte” érzéssé vált. Felismerve a magányosságát, gyengéd szánalmat érzett iránta, amit persze (de Botond ezt sem tudta) elsősorban saját bunkósága váltott ki. Idealizálni kezdte Bettit, a nőt, aki magányosan is megáll a talpán az élet viharában, aki kemény, de lám, milyen érzékeny és gyengéd is tud lenni, aki önzetlenül Dorka pártjára állt akkor régen, aki okos, tapintatos, és meg kellett járnia az élet sűrűjét, mégis romlatlanul került ki belőle, aki nem olyan elkényeztetett hercegnő, mint általában a nők, mint például…  És Botond hamarosan azt mondta, szeretem őt. Vett egy kazal rózsát, este azzal várta a kapujában, és magányos Betti nem sokáig tudott fagyoskodni, és hamarosan megitták a félbehagyott bort, és leszaladtak az éjjel-nappaliba és folytatták hajnalig, mert szentimentális, vezeklő Botondnak esze ágában se volt szeretkezni, csak beszélgetni akart Bettivel, úgyhogy Bettinek úgy kellett hajnalban magára húznia, mert ő viszont szeretkezni kívánt, talán még sosem kívánt ennyire. És kész volt a viszony, amit Botond nem akart, ő csak eltévedt numerákat tervezett, hogy aztán hazamehessen lenyugodva, tiszta szívvel, ahogy Dorka szokott. De Botond egyáltalán nem tiszta szívvel ment haza. Lelkifurdalással, önutálattal telve létezett, és ezt felháborítónak találta. Hogy lehet, hogy Dorka, ez a mindenki macája teljes lelki nyugalommal, derűsen éli mellettem az életét, én meg életemben először csalom meg, és kikészülök tőle? Holott ez jár nekem egy ilyen cafka mellett, akinek a hűtlenkedését évekig viseltem zokszó nélkül. Kikérem magamnak. Talán szokni kell. Majd ahogy minél többször előfordul, úgy szokok hozzá, és akkor majd nem lesz lelkifurdalásom miatta, ahogy Dorkának sincs. De egyelőre még volt, így aztán nem szólt Bettiről (illetve „csodálatos szeretkezéseikről”) Dorkának, ahogy pedig tervezte. Majd ha ő is olyan laza tud lenni.

   Alig egy hete tartott viszonyuk, amikor a három éve nem látott, nem hallott Zoltán hívta fel Botondot a munkahelyén. Zoltán (terveihez és ígéretéhez híven) valóban jó lóra tett annak idején, hamarosan tényleg több párt ütötte-vágta egymást az úgynevezett közéletben, ő pedig gyönyörűen berendezett, hatalmas irodát kapott a miniszterelnöki hivatalban. Nagyon szerette ezt az irodát, s komoly bosszúságot okozott neki, amikor kormányváltós választások után (és 2006-ig úgy tűnt, Magyarországon csak ilyenek lesznek) néhány hónapra ki kellett költöznie, amíg pártközi átigazolásait, vagy a győztessel való koalíciós tárgyalásokat bonyolította.

–        Nahát, Zoltán! – harsogta Botond, de Zoltán hangja fagyosan csengett.

–        Mégis, hogy képzeled ezt? – kérdezte.

–        Mit?

–        Bettit.

–        Mi? Honnan tudsz róla? – hökkent meg Botond.

–        Betti a titkárnőm.

–        Mi? Betti a titkárnőd?!

–        Azt mondom épp, igen.

–        Nem tudtam. És a… izé… a barátnőd is?

–        Egy frászt. Tudod, hogy harmincnyolc éves? – kérdezte Zoltán megvetően.

Botond megbántódott, de össze is volt zavarodva.

–        Tudom, hát! De mi bajod neked ezzel az egésszel?

–        Betti kurva.

–        Nem, nem! Már nem az.

–        De az. Államilag fizetett átalánydíjas kurva, azt szopja le, akit én mondok. Illetve tegnapig így volt. Tegnap bejelentette, hogy komoly kapcsolata van, és soha többé nem fekszik le mással. És hogy az te vagy. Mit gondolsz, mi a túrónak vettem magam mellé?

Botond különös, sosem tapasztalt melegséget érzett.

–        Most mennem kell – mondta Zoltánnak. – Ja, és nyald ki a seggem!

–        Dorkát csókoltatom! – válaszolta Zoltán gúnyosan és fenyegetően.

Dorka szíve elfacsarodott, amikor Botond első alkalommal tért haza Bettitől. Csak ránézett és pontosan tudta, honnan jön. De mi van, ha csak képzeli ezt a nőt, ahogy elfelejt dolgokat is? Mikor Botond fürdeni ment, megszagolta az ingét, és sírva fakadt, tudta már, hogy Botond nem képzeli a szemében táncoló nőt. Valóság az, illatos, tapintható valóság, akinek képét látja Botond szemében, a tranzitban, ahonnan majd a szívébe kell kerülnie. Kicsi Sára és kicsi Bulcsú már aludtak, nagy Botond ült a kádban. Dorka halkan kizokogta magát, s mire Botond kijött a fürdőszobából, már rendbe szedte az arcát.

–        Mizújs? – kérdezte Botond géphangon, üveges szemekkel.

–        Sára köhög, de már nem annyira, a láza is lement. Szerintem Bulcsú is elkapta tőle, de még nem tört ki rajta igazán.

–        Aha.

Dorka Botondra nézett. Az kábán bámulta a tévét.

–        Délután megkértem Gabit, hogy vigyázzon rájuk, amíg elugrok a szeretőmhöz kefélni egyet.

–        Aha.

–        De végül csak leszoptam!

–        Aha.

Dorka a baldachinos ágyhoz menetelt, belevágta magát, fejére húzta a takarót. Ott rágta magát, sírdogált halkan, rettegett, míg a kis Sára üvöltve nem jelezte, hogy eljött a reggel. Akkor felkelt, és mint robot, nekiállt a dolgának. Este megnézte a táncoló nőt Botond szemében, lefeküdt, rágta magát reggelig, felkelt, végezte a dolgát… két hónapig. Akkor már a nevét is tudta, Betti, mert Zoltán felhívta őt telefonon, s mint jóakaratú barát, aki szívből félti csodálatos és kivételes kapcsolatukat, és sajnálná, ha egy ilyen mindenki macája miatt… És ha bármiben segíthet, ha egyedül érzi magát, akár csak egy jó beszélgetés… Dorka lángoló arccal meghallgatta, elhajtotta, sírt egy sort.

   Botond fürdőzött Betti hűségében, aztán ez a hűség egyre inkább az állandóságra, a mindhaláligságra kezdte emlékeztetni, a mindhaláligságról eszébe jutott Betti harmincnyolc éve, anyatejet még nem látott melle, aztán elképzelte őt megöregedni, tönkremenni, minderről a család jutott eszébe és hogy… hohó, hát neki van is olyan, egy nagyon klassz kis nővel együtt! És Botond úgy otthagyta szeretetre vágyó, magányos Bettit, mint király kutyája a kenyér haját.

–        Isten hozott itthon! – mondta neki otthon Dorka nyomatékkal, hangosan.

–        Megint üvölt a rohadt tévé! – válaszolta ő, és lehalkította, hogy ne kelljen kiabálniuk.

Aztán alaposan szemügyre vette a mosogató előtt álló szeretett Dorkáját, vastag, összekötött, vörösbe hajló barna hajkoronáját, két gyerek után is példaértékű alakját, szépséges lába szárát, karcsú bokáját, gyönyörű, szabad lelkét. Dorka pedig röpke pillantásokkal szemügyre vette őt, és mindketten tudták (csak éppen Botond nem tudta, hogy Dorka is tudja), hogy vége, Botond hazakanyarodott. És a Botond szívében épülő asszony szinte olyan maradt, mint Dorka, csak… mint egy hűséges Dorka. De Botond ezt sem tudta, pusztán csak nem volt már annyira tűrhetetlen az utcai merevedés, hogy ne bírja ki vele Dorkáig. És nem táncolt már Betti a szemében, s akkor Dorka nekiállt felejteni, és Dorka jól tudott felejteni, mert ő sosem akart mást, mint ami körülvette, kivéve ezt a két hónapot, amikor olyan gyakran gondolt Zita nénire, de főleg arra, amit a baldachinos ágyról mesélt. De nem történt semmi, hát persze, hogy nem, csak nem vettem komolyan egy babonás öregasszony szavait, micsoda butaság. Lám, ha most nem művel csudát az ágy, akkor soha nem is fog.

És amikor a nagydarab, együgyű marha, a farka után szaladó, őt vaknak gondoló, hűtlen, önző, kalandozó és hazataláló férfi bemászott mellé a paplan alá, hozzábújt és a fülébe súgta, szeretlek, csak annyit válaszolt, hogy

–        Én is szeretlek.

   De ez olyan régen történt, tizenöt éve, és Dorka és Botond mindent megbocsátottak már egymásnak, még azt is, amit majd ezután fognak elkövetni, hát mi ez, ha nem szerelem, kérdezték, akik látták őket. De ez több mint szerelem, mert a szerelem nem bocsát meg, nem fogad el, nem áldozza fel magát, minderre csak a szeretet képes, abból is a jobbik, vagyis az igazi.

 

                                                                 o — o

 

   Köpű úgy érezte, ha egyedül volna, le tudná rázni Stefán urat, de előtte Vitka sokkal lassabban lovagolt. Elhatározta magát. Behúzta a kantárt, a földre dobbantott. Vesszőért nyúlt, az idegre helyezte. Amint – szinte a közvetlen közelében – kibukkant a sötétből a vágtató ló, a háta fölé lőtt, ahol a lovasnak kellett ülnie. A ló megvetette lábát az út porában, lefékezett és halkan nyerítve Köpű arcába dugta az orrát.

–        Nahát, Tejföl! – kiáltotta Köpű, és mindenről megfeledkezve átölelte a ló nyakát.

Aztán észbe kapott, gyorsan Tejföl mellé ugrott, rávert a tomporára, továbbhajtotta az úton, majd megfordult, újabb vesszőért nyúlt. Előhúzni már nem maradt ideje, Stefán úr hatalmas lova közvetlenül előtte robbant ki a feketeségből, és elcsapta, hogy messzire repült. Néhány minutumra elvesztette az eszméletét, s mire az előbukkanó hold fényében kábán, négykézlábra küzdve magát körül tudott pislantani, Stefán úr már magasra emelt pallossal fölötte állt. De akkor Ulrik érkezett vágtatva, s kiverte a magasra emelt kardot Stefán úr kezéből. Lefékezte lovát, leszállt róla.

–        Ulrich! – kiáltotta haragosan Stefán úr.

Ulrik lehajolt ura kardjáért, s térdre ereszkedve nyújtotta vissza neki, miközben a maguk nyelvén sebesen elhadart egy védőbeszédet és egy lánykérést. Stefán úr komolyan, de haragosan villogó szemekkel hallgatta.

–        Nein! – mondta keményen a végén, s visszafordult a már támolygó, de magáról még mit sem tudó Köpűhöz, és újra felemelte a kardját.

Ulrik inkább szomorú, mint elszánt arccal hirtelen bal felől szíven szúrta Stefán urat úgy, hogy a kard hegye a másik oldalán, a hóna alatt bukkant elő. Stefán úr elképedve, de hang nélkül ejtette el kardját, s Ulrikra pillantott. Csak aztán rogytak meg térdei, Ulrik pedig elkapta és olyan gyengéden fektette el, ahogy az csak leánynak (Ulrik esetében Vitkának) járt volna ki. Mire ura fejét a földre helyezte, az már halott volt. Ulrik elkeseredve nézte, aztán lezárta szemét, a mellén összekulcsolta kezét, és elmondott egy imát. Végezvén komoran körülpillantott, és talpra állt. Megragadta az öntudatlanul kóválygó Köpűt.

–        Le foglak hányni, ha így rángatsz – motyogta a magyar, és aztán nem is maradt adós az ígéretével.

Ulrik feldobta lopott lova hátára, ő maga felpattant a másikra, s vágtába ugratta. Köpű kis híján hanyatt esett, de aztán megkapaszkodott valahogy a hosszú sörényben, s hagyta, hogy Ulrik vontassa maga után. Kisvártatva Tejföl a nyomukba szegődött. Fél óra lovaglás után utolérték Vitkát, s onnantól meg sem álltak az erdő széléig. Ott lóról szálltak, és kétfelől támogatva Köpűt, elindultak a partra húzott sajkához. Tejföl felszólítás nélkül is követte őket, fejét mélyre hajtotta az ágak alatt.

–        Tejföl, drága Tejföl! – motyogta a magyar –, el kell hagyjalak, szép volt, jó volt, de találkoztam egy lánnyal, Vitka a neve, meg kell értened…

A sűrűben hiába világított a hold, az orrukig sem láttak. Köpű sértetlenül haladt (illetve vontatták) a keskeny ösvény közepén, Ulrik és Vitka arcát, kezét azonban összekarmolták az ágak, tüskék, s alaposan megtépték Vitka immár csupa mocsok köntösét. Ulrik halkan káromkodott, Vitka csak szuszogott, Köpű pedig megállás nélkül morgott,

–        …de persze attól még barátok maradunk, Tejföl, miért is ne, hát persze, hogy lehetséges, úgyis együtt kell megtennünk a hosszú utat hazáig, és Vitka sajnos nem jön velünk, a fene egye meg, nem jöhet, nem akar, a hite is köti, fél is tőlünk, mint a tűztől, értem én, de iszonyú, mennyire fáj, te nem láttad, Tejföl, olyan sima a bőre, akár a százéves nyeregé, csudamód belesajdul az ember szíve, hú mennyire fáj a fejem is…

Vitka nyelt egyet és szorongva gondolta el a magyarok országát. Templomok, tornyok, városok nélküli vadon, bűzös mocsarak. Tüzek égnek csak a pusztákon és hegyeken, a tüzek körül jurták vagy földbe vájt viskók, komor, kegyetlen arcú harcosok, még a parasztok is vadak, a férfiak folyton részegek, ha nem a bortól és kumisztól, akkor a gyilkolástól, az asszonyok és gyerekek sosem mosolyognak, fegyverben járnak ők is, és véres a szájuk a frissen fogyasztott nyers hústól… így beszélik. De hát anyám se ette nyersen a húst, és Köpű is megsüti rendesen, még vissza is tette sülni az őz combját, amikor kicsit piros maradt a közepe. És bár anyám szomorú volt szinte mindig, de egyáltalán nem mosolytalan, gyöngyök potyogtak a szájából, ha kacagott, és sírt, ha a hazájáról mesélt. Azokban a mesékben gyönyörű, világos mezőkön szaladtak, friss vizű patakokban gázoltak a lányok, mosolygós öregemberek ültették térdükre unokáikat, és a harcosok kedvüket lelték a békeidőben. Terített asztalok körül ettek-ittak nevetve, gyermeket nemzettek a feleségükkel, és elkomorodtak, amikor hadiútra parancsolták őket törzsfőik vagy a nagyfejedelem. De Vitka apja szerint anyja szavait csak a távolság és az idő és a lelkét még mindig mérgező pogány ördögök szépítik meg, és ezen nem segít az erőszakkal rálocsolt szenteltvíz és a keresztelés, mert ha az ember a hitét nem a szívében, hanem csak a nyakában láncon hordja, akkor hiába mesterkednek a papok, az is csak olyan hókuszpókusz, amilyen a magyar táltosoké is.

–        …az asszonyt otthagyom, Tejföl, akkor is, ha Vitka nem jön velünk, nem bírom már a durcás arcát nézni, hát az én hibám, hogy nem lehet gyerekem? Gazdag se vagyok, azért sem lehet szeretni, tudom én azt, hát menjen csak a fenébe! Eddig is láb alatt volt, de most már nem tudnám elviselni, hogy a közelemben legyen, mindig csak Vitka jutna róla eszembe, ha ugyan el tudom felejteni egy pillanatra is. Hú, Tejföl, a hasa olyan feszes, olyan izmos, mintha csak híd lenne folyó fölött, amin lovascsapat kel át nap mint nap, a karjai és lábai karcsú, erős cölöpök, de ölelni is tudnak ám, megfájdul bele az ember dereka, úgy szorít a combjával, és köztük… jaj, Tejföl, hát te azt el se tudod képzelni…

Vitka félig bosszúsan, félig nevetve, pirulva, aggódva cipelte Köpű jobb felét, és örült, hogy Ulrik egy kukkot sem ért a szavaiból. (És örült, hogy nincs ideje foglalkozni összezavarodottságával, kétségeivel, szíve fájdalmával, szíve boldogságával, és azzal, hogy Köpűnek nem lehet gyereke, ami lehet jó is, rossz is, épp attól függ, amivel most nincs ideje foglalkozni.) Elérték a sajkát, beleültették Köpűt, Ulrik megragadta az evezőt, és sebesen lapátolni kezdett. A megint csak cserbenhagyott Tejföl csalódottan nyerített a parton. Vitka Köpű mellett ült és tartotta, hogy bele ne forduljon a vízbe.

–        Hazajössz velem, Vitka? – kérdezte váratlanul Köpű.

Vitka szíve megdobbant, torka elszorult, nem akaródzott válaszolnia a kérdésre. Köpű változtatott hanglejtésén, hangszínén, és hetykén ismételte,

–        Eljössz-e velem Magyarországra, Vitka?

Vitka sóhajtva nyugtázta, hogy nem térhet ki a válasz elől, s akkor Köpű egészen elmélyítve hangját harmadszor is feltette a kérdést,

–        Hazajössz-e velem, Vitka, a magyarok országába?

Vitka vett egy nagy levegőt…

–        Haj, Tejföl! Nem merem megkérdezni tőle! – fakadt ki Köpű.

…s Vitka megkönnyebbülten engedett le.

 

                                                       o — o

 

   Az idő olyan gyorsan repül, hogy az igazán öregek már meg sem említik, milyen gyorsan, csak legyintenek, hogy így. A nyomdászok egyszer csak 2006-ot kezdtek el írni a naptárak tetejére, és a legújabb viszonylag szabad Magyarország történetében – Zoltán nagy örömére – először nem történt kormányváltás a választások során. Akkor már miniszter volt, még szebb, még nagyobb irodát birtokolt, és a még nagyobb titkársági irodában nagyobb, de már nem annyira szép, ötvenhárom éves Betti irányította a két fiatal fruskát. Zoltán gyakran nyilatkozott a tévében, s ha látták, Botond mindig megjegyezte, hogy nem mostanság találkoztak utoljára.