A szilveszteri mulatságra egyik barátjukhoz igyekeztek, a Martinovics-hegy oldalában. Hatlakásos ház volt az, új építésű, emeletenként két-két lakással, nagy teraszokkal, a szoc-panel hegyi változata, olyan bauhaus utánzat, ami sosem sikerül jól. Zita nénin kívül csak fiatalok lakták, akik – dugig megtöltvén az összes lakást – hamarosan kiültek a lépcsőházba, iszogattak, dohányoztak, beszélgettek és keveredtek egymással. Így az elszigetelt szilveszteri sejtek hamarosan nagy egésszé váltak, és a lakásbulik házszintűvé bővültek. Megindult a jövés-menés a három emelet és a hat lakás között, mert a fiatalok a mindig mosolygó Zita néninél is gyakran tették tiszteletüket. Zita néni is nyitva hagyta ajtaját, jó szívvel töltötte szét tojáslikőrkészletét, és csodálkozva figyelte, hogy asztalán miképp szaporodnak a különböző italosüvegek és harapnivalók.
Zita néni egyenes derekú nagypolgári családból származott, és azzal a szállal kötődött Dorkához és Botondhoz, hogy az ötvenes években, a család kitelepítése során valamiképp sikerült megmentenie a gyönyörű, hatalmas, Zita néni szerint háromezer éves, de nem öregedő, az asztalosok szerint a világon nem létező fából készült baldachinos ágyat, ami aztán végigkísérte egész életén. Amikor férje halála után gyermekei ide, a Martinovics-hegyre, új, világos, modern és kicsi lakásba költöztették, az ágynak sehogy sem találtak helyet, ám Zita néni megkötötte magát. A tárgyalás és alkudozás végén az ágy ideiglenesen – a fiatal, még gyermektelen szomszédok jóváhagyásával – a földszinti, közös, üresen álló gyerekkocsi-tárolóba került. Erre ugyanis szabványosítási okokból épp olyan nagy, zöld vasajtó került, mint a szemétledobó helyiségre, ahonnan a teli konténert kellett kitolni a kukásautóig. A szeméttárolóhoz hasonlóan a gyerekkocsi-tároló is örökké nyitva volt, mert a kaput amúgy is zárva tartották, és már rég nem tudta senki, hogy hova került a hozzá kapott kulcs. Dorka – valamiféle ösztöntől vezérelve – benyitott oda, amikor barátjukhoz egyszer látogatóba érkeztek, és az ágyat megpillantva elakadt a lélegzete. Villanyt gyújtott, körbejárta a hatalmas alkalmatosságot. Botond az ajtóból nézte, amint Dorka végigsimítja a nem létező függönyt, táncosan megpördül maga körül, és puhán az ágyra omlik.
– Beleszerettem! – jelentette ki. – Képzeld el, hogy rajta vannak azok az izék, fátylak, amik lógnak az oldalán…
– Szuperlát.
– Tessék?
– Ez egy himmelbett, vagyis baldachinos, vagyis mennyezetes ágy. Ami az oldalán lógott, azt szuperlátnak hívták akkor. Meg azt hiszem, az ágyneműt is.
– Jaj, Botond, te olyan okos vagy! De én a függönyt mondom. És puha vánkosok és dunyhák, hófehér lepedő, és körben ezernyi gyertya ég, és szeretkezünk! Jaj, kell nekem ez az ágy, muszáj!
Kezével úrasszonyi hívó mozdulatot tett Botond felé. Botond odament, ráhajolt és megcsókolta. Dorka ölében felizzott a villanykörte.
– Csukd be az ajtót! – suttogta.
– Ne hülyülj már! – mondta Botond zavartan –, itt nem lehet.
– De lehet!
– Be se tudom zárni az ajtót, mi van, ha ránk nyitnak?
– Ki nyitna ránk?
– Például az ágy tulajdonosa.
– Jaj, ne szerencsétlenkedj már! Gyere!
De Botond akkor megkötötte magát.
– Nem! Itt nem!
– Micsoda?!
– Jól hallottad.
Dorka mérgesen felült, megbámulta Botondot.
– Micsoda egy riadozó kis nyuszi vagy! Vagy már nem kívánsz istenigazából!
Azzal felvágta az állát, kiment, nekiindult a lépcsőnek. Alaptalanul megvádolt Botond ijedten, szégyenkezve szaladt utána.
– Ne csináld már! Dorka, hallod?!
Dorka odafönt megkérdezte vendéglátóiktól, kié az ágy.
– Azé a bolond öreglányé a félemeletről. Az első lakás az övé.
Botond mindent megtett, hogy kiköszörülje a csorbát, és hogy az ágy Dorkáé lehessen és szeretkezhessenek benne. (És az ajtó legyen zárva.) Többször is meglátogatta Zita nénit, erején felüli ajánlatokat tett, de Zita néni csak csóválta a fejét.
– Fura dolgokat művel az az ágy, higgyen nekem, kedveském! Tudja, hogy már háromezer éves? Csak boldog ember alhat abban nyugodtan. Ön boldog?
Botond biztosította Zita nénit, hogy ő bizony boldog. Háromezer éve még ágyat sem csináltak, nemhogy ilyet, gondolta közben.
– Az nagyon ritka dolog. Becsülje meg, kedveském!
Botond megígérte, hogy megbecsüli, és megkérdezte, akkor megvásárolhatja-e az ágyat.
– Egy ilyen csinos, jó modorú fiatalember szívében bizonyára lakik egy kislány, akinek udvarol.
Botond zavartan beismerte, hogy igazából együtt él azzal a kislánnyal, aki a szívében lakik, és ami az udvarlást illeti… ha visszamenő hatállyal is, de az ágy-művelet annak részét képezi.
– Legközelebb hozza el a kis hölgyet is! Iszik még egy teát, kedveském?
Botond sóhajtva felállt és biztosította Zita nénit, hogy nem adja fel, most mennie kell, de majd meglátogatja újra.
– Nagyon fogok örülni. Olyan jól elbeszélgettünk!
Botond hamarosan szerszámkészlettel járt Zita nénihez, hogy megjavítson ezt-azt. Dorka is elkísérte gyakran, kitakarított, főzött valamiket, Zita néni tőle is megkérdezte, boldog-e, de az ágyhoz nem jutottak közelebb egy jottányit sem, hát hamarosan lemondtak róla, de ha már így alakult, néha felugrottak Zita nénihez, és szereltek és főztek és takarítottak is. És egy decemberi napon Botond új ötlettel állt elő. Szélesen mosolyogva csöngetett be Zita néni ajtaján.
– Csókolom, Zita néni! Lenne egy kérésem.
– Gyere be, kedveském, gyere csak! Úgy örülök neked! Kihúzattad a farkasfogad? Kár. Így is szép a mosolyod, de úgy olyan különleges volt…
– Nem húzattam ki – mondta Botond átlépve a küszöböt, és beharapta a felső ajkát. – Megint csak az ágyról lenne szó, Zita néni, de…
– Udvarlás visszamenő hatállyal? – heherészett Zita néni.
– Nagyon messzire visszamenő hatállyal – bólintott szomorkás mosollyal Botond.
És szilveszterkor az érkező Dorka szokása szerint lenyomta a gyerekkocsi-tároló kilincsét, hogy szokása szerint vessen egy pillantást boldog szíve egyetlen vágyára, és szokása szerint sóhajtson egy akkorát, hogy Botond abból mindent értsen. De az ajtó zárva volt és Dorka ijedten meredt Botondra.
– Lehet, hogy elvitték!
– És most, hogy tök üres a helyiség, gondolták, bezárják.
Dorka megnyugodott. A lépcsőházban köszöntek az üvöltöző fiatalok körében tojáslikőrt kínálgató Zita néninek, aki cinkosan kacsintott Botondra, aki megütközve, de azért viszonozta.
– Ez mi volt? – kérdezte Dorka. – Titkos szeretők titkos jele?
– Nem tudom – válaszolta Botond –, talán leitatták vagy szívott valamit.
Felmentek a lakásba, betették a magukkal hozott italokat a hideg vízzel teli kádba, aztán megkezdték a társasági életet. Dorka hűvösen köszönt Zoltánnak. Tisztességtelen ajánlata előtt sem kedvelte, pedig mikor először látta, alaposan meg kellett néznie, mert Zoltán épp az a fajta, aki Dorka térdeit elgyengíti, vagyis fekete, göndör hajú, vastag ajkú, derűs ragadozószemei vannak, magas és izmosan karcsú. Dorka csak két napja ismerte Botondot, amikor az meghívta egy házibuliba. Zoltán is ott volt, aki első találkozásukkor, vagyis szintén két nappal azelőtt Dorkának nem tetsző dolgot művelt. Ám Dorka Botondnak még nem ígért semmit, nem dőlt el még semmi, így hát rövid erotikus álmodozás után adott Zoltánnak még egy esélyt. De bármennyire igyekezett, nem tudott szabadulni Botondtól. Pedig Botond cseppet sem erőltette, többnyire csak ácsorgott, kezében egy pohár valamivel, és leste Dorkát, de még azt is tapintatosan, úgy, hogy ha Dorka nem akarja, nem kell észrevennie. De Dorka hiába igyekezett minden figyelmét Zoltánnak szentelni, újra és újra Botond felé pislantott. A fene egye meg, még csak nem is tetszik, inkább sovány, mint karcsú, alig hullámos, barna és túl hosszú a haja, a szája ugyan húsos, de nem elég széles, a szeme… na, jó, mondjuk a szeme, az tényleg… izé… szépen ég, az ember akár hazatalálhat sötétben a fényénél. Ez a pillantás úgy hatott rá, mint egy jelzőtűz, amikor március 15-én Botond lehajolt Dorka kokárdájáért, amit egy rendőr tépett le a melléről és dobott a földre. Felemelte és odanyújtotta neki, ahogy virágot szokás, a rendőr a vállára sújtott a gumibottal, de Botond oda se nézett, éppen csak megrándult az arca a fájdalomtól, égő tekintetét Dorkáéba fúrta, és azt üzente némán, nem kell félned szépséges szép szabadságharcos lány, most már itt vagyok, és semmi bajod sem történhet. Ugyan Dorka cseppet sem félt, nem is volt szabadságharcos lány, csak nagyon berágott a rendőrökre, akik elcseszték a napját, nem engedték, hogy nevetve sétálgasson a bimbódzó tavaszban, megmutassa szépségét a nyíló világnak, hogy barátaival végigmulassák az egész napot. Pedig ez a nap nagyon is alkalmas az ilyesmire, mert az egész nemzet napja, amikor mindenki mosolyog és senki sem dolgozik, és akkor egyenruhás, kötözködő, verekedős alakok lökdösik és gumibotozzák az embereket, letépdesik a kokárdájukat, és elveszik a személyi igazolványukat, hát nézze meg az ember! Dorka elsodródott a barátaitól, dühösen méregette a rendőröket, amikor az egyik – azzal az ürüggyel, hogy a kokárdáját tépi le – odanyúlt, de igazából belemarkolt a mellébe durván, gonoszul, hogy fájjon, és vigyorgott is hozzá. Dorka már éppen nekiugrott volna, hátha kikaparhatja a szemét, amikor ez az égő szemű eléállt, és micsoda pillantást vetett rá, te úristen! De nem túl nagy az orra? Határeset. Botond bátorsága és lovagiassága tetszett Dorkának, de nem vette le a lábáról. Végül is egy férfinál ez a legkevesebb. Hálából pedig nem szeret meg senkit, nem fekszik le senkivel. De a pillantása… az igen. Azonban a barátja szépségével összehasonlítva… hát… de akkor honnan ez a delej? Nem lehet tudni. Végül aztán a feje sóhajtva megadta magát a szívének, s elfogadta, hogy a végzetes férfi cseppet sem olyan, amilyennek megálmodta. Azelőtt Dorka semmi kivetnivalót sem talált volna abban, hogy míg nem enyhül kínzó éhsége, addig Zoltánnal is, Botonddal is lefeküdjön, de… Nahát, hogy miket nem gondolok, még hogy erkölcstelen? Ez valami új állapotom nekem, lehet, hogy…?
Utólag azonban úgy gondolta, még szerencse, hogy beleszeretett Botondba, aki hülye és vak és egyáltalán nem veszi észre, hogy Zoltán milyen, csak kihasználja, vele íratja az egyetemi dolgozatait, ahogy gyerekkorukban is mindig, és folyton szívességeket kér tőle, és rángatja, mint egy bábot. De Dorka hallgatott, várta, hogy Botond vegye észre mindezt magától, ne ő legyen a megrontója a gyerekkori barátságnak, azt meg, hogy Zoltán Botond háta mögött kikezdett vele és azóta is folyamatosan próbálkozik, végképp nem mondta meg Botondnak, mert... mert amilyen Botond, ezt simán megbocsátaná, úgy vélné, hogy ez csak természetes férfigyengeség, szenvedély vagy szerelem, és ugyan helytelen barátok között, ha valaki nem uralkodik felette, de azért megbocsátható. Szóval Dorka más társaságot keresett, és Botond és Zoltán is elvegyültek a mulatozók között.
Botond épp az előszobában dőlt a falnak, hogy megkezdje haverjaival a társalgást, amikor válla fölött megszólalt a kaputelefon. Először nem hallotta, mert üvöltött a zene, de a dal végén felvette a kagylót.
– Halló!
– Botond vagyok.
– Én is.
Rövid csend, majd a kapuban álló a következőket mondta,
– Én ugyanaz a Botond vagyok, aki te, és visszautaztam 2006-ból.
– Oké, menj még egy kört és hozd el a jövő heti lottószámokat – azzal a helyére tette a kagylót.
Ordított a zene, a táncos lábúak táncoltak, a beszélgetősek beszélgettek, itt-ott csókolózott egy pár, voltak, akik ennél továbbmentek és bezárkóztak valamelyik fürdőszobába, s a lakások összekeveredése és a társaság ingerküszöböt meghaladóan heterogénné válása folytán időről időre összecsaptak azon, hogy például LGT vagy R-Go, Hobo Blues Band vagy Első Emelet. Végül is a házibuli-hagyomány szellemében a markánsabb ízlés vonult vissza, átengedve a teret az öntudatlan lötyögőknek. Birtokba vették a lépcsőházat, ott ordítoztak, vedeltek, gitároztak, vitatkoztak istenről, diktatúráról, pináról, és röhögtek a diszkópatkányokon. Dorka szeretett volna táncolni, de tudta, hogy Botond nem táncol. Így csak beszélgetett, iszogatott, nevetgélt. Zoltán egyszer feltűnt mellette.
– Csinos ez a ruha – búgta –, de nem olyan csinos, mint az a kék selyemfátyol.
Dorka nem válaszolt, kortyolt az italából és szemével Botondot kereste a tömegben. Zoltán folytatta.
– Nincs kedved táncolni?
– Utálok táncolni – felelte Dorka és faképnél hagyta.
Zoltán kis távolságtartással a nyomában maradt. Nem igazán bízott már Dorka elcsábításában, de szerette bámulni, szeretett a közelében lenni. Ugyanakkor szálka is volt a szemében Dorka, mint az első „ügy”, melyben nem tudott Botondra hatni. Úgy érezte, Dorka kikezdi a hatalmát, ahogy egyetlen vérbe fojtott, de soha el nem felejtett forradalom betegít meg egy birodalmat. Most csak Botond… először csak egy tégla esik ki az épületből, aztán majd ki tudja. Duruzsolt Botond fülébe, szurkálta, sebezte büszkeségét, mérgezett tőrt adott kezébe, de az ne adj isten, hogy szíven szúrta volna szerelmét. Hiába mondta el Dorkát mindenféle szóval mindenféle riherongynak, és hiába értett egyet vele Botond, mintha jégfalnak beszélne. Botond becsukta füleit, összeszorította száját, és nem szólt egy árva szót sem, azt sem, hogy nem, azt sem, hogy igen. Csak megmakacsolta magát, és nem engedelmeskedett. És ennek a megátalkodottságnak oka és tárgya – Dorka – Botondhoz hasonlóan Zoltán szemében is egyenest a szabadság lázító angyalának tűnt, elpusztíthatatlan jelképnek, mint a Gellért-hegy pálmaágat tartó lánya, akit fegyveres szovjet katona véd vagy őriz.
Közeledett az éjfél, Dorka keresni kezdte Botondot, Botond pedig Dorkát. Botond kerített két pohár pezsgőt, úgy lófrált a népek közt. Már csak egy perc volt hátra, minden fiú egy lány mellett ácsorgott, csak Botond kutatta még mindig Dorkát. Komoran rótta az emeleteket.
Dorka a földszinten kezdte a keresést. Amint lefelé menet az utolsó fordulóhoz ért, valaki átnyúlt a korláton, megragadta a kezét, és gálánsan lesegítette az utolsó kanyar néhány lépcsőjén. Dorka nevetve szaladt a kéz után. Zoltán hökkenten megtorpant. Nem hiszek a szememnek, ez szökésnek tűnt, méghozzá tervezett szökésnek, méghozzá pásztorórára-szökésnek! Ezzel még kezdhetek valamit, ha Botond orra alá lehetne dörgölni. Na de hogy Dorka… a fene gondolta volna. Óvatosan, zaj nélkül lépve a nyomukba eredt, lefordult a földszintre, a kapuhoz vezető folyosóra… és gyorsan visszalépett a takarásba. Dorka csókolózott egy sráccal a gyerekkocsi-tároló nagy, zöld vasajtaja előtt. Szétváltak, a srác a zsebébe nyúlt, kulcsot húzott elő, elfordult a vasajtó felé… a francba! Zoltán csalódott grimaszt vágott. Hisz ez Botond. Besurrantak és belülről bezárták az ajtót. Na mi van, otthon már nem jó kefélni? Zoltán felment az első lakásig, ott is be a konyhába és mérgesen inni kezdett.
Három perccel előbb Botond eldobta az utolsó elhasznált gyufát, megállt a földszinten, töprengett, hol kezdje a keresést, amikor Dorka tűnt fel a lépcsőn. Botond mosolyogva nyújtotta neki a kezét, Dorka pedig nevetve szaladt utána. A vasajtónál megálltak.
– Mi van? – kérdezte még mindig nevetve Dorka –, úgy nézel, mintha először látnál.
És nekividámodva jutott eszébe, hogy néhányszor már látta Botond szemében ezt a tüzet, és olyankor mindig különlegesen szerette őt Botond, és az olyan alkalmaknak emlékét ő külön cipősdobozban tartja a fejében, mint gyémántok közt is a legszebbeket. Botond megcsókolta, egyszerre gyöngéden, vadul, szelíden és szenvedélyesen, behódolva neki és leigázva őt. Hogy csinálja ezt, gondolta Dorka kábultan, és mért nem csinálja mindig így, és a múltkor, amikor így volt, akkor sem éreztem a farkasfogát, vámpír ez, behúzza ilyenkor vagy hogyan? Botond kulcsot vett elő a zsebéből, kinyitotta a gyerekkocsi-tároló ajtaját, kézen fogta és bevezette rajta Dorkát. Dorka tátott szájjal állt az ajtóban, meg sem hallotta a háta mögött döngve csukódó vasajtót, csak bámulta a felöltöztetett himmelbettet, a habkönnyű, átlátszó szuperlátot, mögötte hófehér lepedőn a puha dunyhákat, vánkosokat, a kereken ezer villogó, ragyogó gyertyát és az ágy mellett a kis, kerek asztalt, rajta két kristálypohár, jeges vödör, benne a szovjetszkoje pezsgő. És Dorka sírva fakadt, és zokogott nevetve, és még akkor is zokogott, mikor már alig volt rajta ruha, de mikor az utolsó darabot is leszerette róla Botond, akkor már nem zokogott, hanem tüzelt, és teljes erőből kezdte a szeretkezést, és rekedten suttogta romantikus Botond fülébe,
– Ez lesz az évezred… nem is… két évezred legnagyobb kefélése!
Most aztán fején találtad a szöget, gondolta Botond.
Egy óra múlva nem hagyta elaludni a szokása szerint elaludni akaró Dorkát.
– Vissza kell mennünk! – noszogatta szelíden. – Nem aludhatjuk át a szilvesztert!
– Mért nem? – nyögte morcosan Dorka, de azért engedelmeskedett.
Botond bezárta a tároló ajtaját és kicsit megtaszította az állva elalvó Dorkát.
– Hé!
– Na!
– Feltalálsz egyedül, Csipkerózsika? Kimegyek kicsit levegőzni.
Dorka továbbra is csukott szemmel, bágyadtan, de mosolyogva bólintott, zombiként indult a lépcső felé. Botond nézett utána, nézte, ahogy ujjatlan, rövid ruhájában, hintázó csípővel, leesett vállakkal, szétesve csámpázik magas sarkú cipőjében, ahogy kibicsaklik karcsú bokája és a mozdulattól megrázkódik hullámos hajkoronája, bosszúsan visszanéz, és… mintha Botondnak könnyes lenne a szeme. És mit motyog? Mintha… nem hallom…
Botond sarkon fordult, kiment a kertbe.
Dorka, miután áttörte magát egy előszoba és egy nappali tömegén, egy konyhában – történetesen Zita néniében – töltött magának egy vödör kávét. Azt kortyolgatva ébredezett, amikor Botond rátalált. Botond végigmérte a végtelenül elégedett Dorkát. Szeretkezett, gondolta döbbenten és lehangoltan. Valahányszor Dorka célzott rá, hogy újabb (vagy ugyanaz, ki tudhatja?) szeretője van, belesajdult a szíve, és fájt napokig, hetekig, és igazából nem szűnt soha, csak megtanulta elviselni. Dorkáért, Dorka szerelméért. Elfogadta, hogy ilyen, de megszokni nem tudta soha. Most már így is, hogy velem jött ide, és itt vagyok a közelében… Kedvetlenül lépett mellé.
– Hol voltál? Vagyis… nem találtalak.
Dorka a nyakába zuhant.
– A mennyekben jártam egy gyönyörűséges arkangyallal, aki úgy csókol, mint egyszerre két ördög!
– Nagyszerű! – morogta Botond porig alázva.
– Mi bajod már megint?
– Semmi.
– Úgy látom, különösen nagyszerű szeretkezések után depressziós leszel.
Botond majdnem sírva fakadt.
– Legalább ne beszélj róla!
– Jól van, na!
Hirtelen Botond szájához nyúlt, felemelte a felső ajkát. Botond dühösen rántotta el a fejét,
– Na! Ne nyúlkálj a számba!
Zita néni toppant elébük, új szokása szerint kacsintott.
– Na? Hogy szerepelt az öreg bútor?
– Csodálatosan, Zita néni, csodálatosan! – felelte nevetve, de pirulva is Dorka.
Az öregasszony elképesztően huncutul pislogott.
– Hát… nem mondom, nagy szerepem van benne, hogy ilyen szépen bejáródott!
Dorka nevetett, de Botond nem.
– Na és – kacsintott újból Zita néni –, nem történt semmi rendkívüli?
– Rendkívüli volt az egész, de hadd ne számoljak be minden részletről Zita néninek!
Az öregasszony nevetve legyintett.
– Nem mondom, az is kedvemre való lenne, de úgy értem, az ággyal nem történt semmi rendkívüli?
– Nem, vigyáztunk rá – mondta Dorka, pedig ez nem is volt igaz.
– Tehát úgy viselkedett, mint egy teljesen normális, átlagos ágy? Semmi mesebeli trükk?
Dorka értetlenül nézett rá.
– Hát… nem tudom, mire gondol, Zita néni!
Az öregasszony elégedetten elmosolyodott és mindkettejük arcát megsimogatta,
– Istenem, milyen fiatalok és szépek vagytok! – és magukra hagyta őket.
Botond elképedve nézett Dorkára.
– A mennyezetes ágyban csináltad? Jól van, nem kérdezek semmit!
– Az jó, mert most nincs kedvem játszani.
– Tényleg? Ó, bocsáss meg! Tudod, azt hittem, éjfélkor együtt leszünk, ahogy szokás. Ott álltam két pohár pezsgővel, mint egy fasz, te meg sehol! Vagyis keféltél lent a gyerekkocsi-tárolóban!
– Jaj, Botond, most ne, kérlek! Nagyon fáradt vagyok, tényleg nincs hozzá kedvem!
– Ó, bocs, tényleg! Egy pillanatra elfelejtettem, hol a helyem!
– De hülye vagy!
Hajnalban taxival mentek haza. Dorka Botond vállára hajtotta a fejét, Botond átkarolta őt.
– Köszönöm! – lehelte Dorka. – Ez életem legszebb éjszakája volt! Senkinek nincs ilyen hapsija, mint nekem. Szeretlek!
Botond keserűen elmosolyodott.
– Szívesen!
Dorka felemelte a fejét, arcon csókolta.
– Ennyi gyertya egy vagyon lehetett, gyönyörű volt!
– Tessék?
– A gyertyák. Hány darab volt?
– Hol?
– Hát a gyerekkocsi-tárolóban.
– Gyertya?
– Igen, azt kérdem! Gyertya!
– Gyertyák voltak ott?
Dorka mérgesen hátat fordított.
– Hát ez nem igaz!
– Most mi van?
– Nem hagynád abba? – kiáltotta most már igazán dühösen Dorka.
– Mit? – kérdezte igazán megrettenve Botond. – Honnan a bánatból tudjam én, hogy te hány gyertya fényénél kef… honnan tudjam?
Dorka sírva fakadt.
– Annyira hülye vagy ilyenkor! Kértelek, hogy most ne csináld! Életem legszebb éjszakáját rendezted meg…
– Na azért nem én rendeztem!
– …és csak szerettem volna beszélgetni róla pár szót, hogy milyen gyönyörű volt a fehér fátyolba öltöztetett ágy meg a vibráló, fénylő kis sárga lángok, meg hogy sorozat-orgazmusom volt az utolsónál, és hogy mennyire szeretlek érte, és akkor hiába kérlek, ilyen hülyén viselkedsz!
És zokogott, és papírzsebkendővel törölgette a szemét. Botond elhűlve hallgatta. Túl sokat kíván tőlem, még ha el is fogadom olyannak, amilyen. De magához húzta, hogy megnyugtassa. Dorka a szemébe pillantott, majd újra, és arcán a szomorúságot rémület váltotta fel. Mi van, ha nem is a buta szerepjátékát játssza, hanem valóban halvány fogalma sincs, hogy miről beszélek?
o - o
A hetedik napon Ulrik kifeszítette az íját. A hüvelykjével, ahogy Köpű mutatta neki. Tartotta kicsit, aztán vicsorogva visszaengedte, és káromkodva babusgatni kezdte az ujját. Köpű röhögött.
– De a fő, hogy gyógyulsz már. Három nap múlva továbbállhatunk – mondta, és figyelte magát, hogy lesz úrrá rajta a rosszkedv.
Összenéztek Vitkával, és Köpű hozzátette,
– Vagy öt. De lehet több is, attól függ.
Vitka elfordult, Köpű zavartan ácsorgott.
Harmadnap Ulrik maga úszott halért, s vadászni is ő ment. Nem volt miért maradni tovább, hiába törte Köpű a fejét. Mérgesen felugrott ültéből, s ráförmedt Vitkára,
– Ne lopjuk tovább az időt, gyerünk sajkáért! Ulrik itt marad, te jössz velem.
Ulrik tiltakozott, de Köpű megkötötte magát, nem vele kívánta tölteni a hátralévő időt. A túloldalon az ág keskenyebb volt, a sodrása sem olyan erős, mint ahonnan jöttek. Vitka ágya mellett álltak a parton, Köpű a lányra nézett.
– Én ilyenkor le szoktam vetkőzni, és a fejemre kötöm a ruhát, hogy odaát szárazon vehessem fel.
– Igen – mondta Vitka és pislogott.
– Szóval fordulj el!
Vitka hátat fordított, s azon töprengett, vele mi lesz. Köpű levetkőzött, a magával hozott bőrszíjjal a fejére kötözte a ruháját, amiképp mondta, Vitka lábához is dobott egy bőrpányvát, majd begyalogolt a vízbe hasig és a szemközti partot nézte.
– Vetkőzhetsz! – szólt Vitkának.
A lány elképedve megfordult.
– Nem gombolod, hogy levetkőzök előtted?!
– Nem nézek oda.
– És aztán mi lesz? Mondtam, hogy nem tudok úszni!
– A nyakamba kapaszkodsz és átviszlek.
Vitkának elakadt a hangja.
– Csak nem képzeled…
– Mit félsz egy herélttől?
A lány becsukta a száját. Kis habozás után levetkőzött. Összehajtott köntösével és topánjával a fején óvatosan a vízbe gázolt, félve közeledett Köpűhöz.
– Ne less! – kiáltotta, mikor a magyar a vízcsobogásra önkéntelenül feléje sandított.
Rátette ujjait Köpű vállára, karját messze kinyújtotta, úgy próbált kapaszkodni. De amint elfogyott lábuk alól a talaj, s Köpű úszni kezdett, mégiscsak hozzá kellett simulnia, és ahogy ijedtében szorosan át is karolta, megkarmolta a vállát. Köpű észre se vette, a szíve hevesen verni kezdett, ahogy megérezte hátán a lány meztelenségét, farcsontján a szeméremszőrzetét. Most vízbe fúlunk. Vitka kisebb fajta pánikban csüngött Köpű hátán. Nem a víztől félt (bár azon is felettébb csodálkozott, hogy kétségek nélkül rábízza az életét egy magyarra, amikor még néhány napja az ördögről is jobb véleménnyel volt), hanem a férfitest szoros, ráadásul fedetlen közelsége rémisztette. Ugyanakkor tagadhatatlanul borzongatta is. Nehezen kezdte venni a levegőt (biztos az erőlködés miatt), s a gyomra is mintha süllyedne-emelkedne (persze alig ettem valamit reggel), és a tarkójától a farcsontjáig lúdbőrözik a gerince (borzalmasan hideg a víz, a szélén nem is éreztem). De hisz herélt, figyelmeztette magát. Mégsem tudott nem figyelni a keze és hasa alatt dolgozó szálkás izomkötegekre, az arcát csiklandozó durva szálú, fekete, kissé nehéz szagú hajbozontra. Atya, Fiú, Szentlélek, adjatok erőt szembenézni a bűnös gondolatokkal, még ha nem is lehetnek többek gondolatoknál!
Köpű azonban vívódások nélkül szabadjára engedte gondolatait, s még bűnösnek sem találta őket. Ahogy talajt érzett, megvetette a lábát és felegyenesedett.
– Eredj előre! – szólt Vitkához, és ahogy a lány kifelé indult, úgy fordult ő a víz felé.
Majd tüzetesen végigmérte a neki háttal partra veszkölődő meztelenséget. Ahogy az kiért, Köpű visszafordította fejét, s lenézett maga elé a vízbe, ahol bizony dacosan, jól kivehetően küzdött a farka a víz sodrával.
– Jöhetsz! – szólt Vitka.
Köpű ellenőrizte, úgy van-e valóban, majd kigyalogolt Vitka háta mögé, s felöltözött ő is. Aztán felelőtlenül megfordult. Odalent nem változott semmi, csak bő nadrágjának egyenletes esése szűnt meg, Vitka pedig tagadhatatlanul azt nézte. Igaz, csak néhány pillanatig, aztán elkapta a szemét, de akkor már mindketten elvörösödtek. No, most biztos feltenne néhány kérdést az anyjának vagy a dadájának. Azt hitte, Vitkának esze ágában se lesz megszólalni, de,
– Azt hittem, a heréltek nem képesek… – szólt a lány piros arccal, rekedten, és megköszörülte a torkát.
– Én is úgy tudom – felelte Köpű, s neki is karcolt a hangja.
Nézték kicsit a homokot, a vizet, a fákat, aztán egymás szemét, aztán Köpű Vitkához lépett és megcsókolta. Nem katona, nem dúló ellenség (de nem is herélt, vagy legalábbis nem így képzeltem volna) módjára, hanem ahogy békeidőben otthon, a magyarok országában szokta a fiú a lányt. És Vitka lehunyta a szemét és úgy fogadta, ahogy Morvaországban szokás, mert ott sincs másképp ez, mint pogány vidékeken. El is dőltek, mert az sem szokott másképp lenni, a ruhát is lehámozták egymásról, de akkor Vitka kibújt Köpű öleléséből.
– Vigyél vissza a túlpartra az ágyamhoz! – suttogta halkan.
Köpű nem kérdezte, miért, csak remegő térdekkel a vízbe gázolt, a hátára vette Vitkát, ahogy idefelé is, és átúszott vele, ahogy kérte. Ott Vitka kézen fogta, behúzta a fűzfa szuperlátja alá, és az ágy kemény deszkáján vonta magára Köpűt.
És kisvártatva Vitka már semmiképpen sem ajándékozhatta meg a házasságban sem Stefán urat, sem Ulrikot az érintetlenségével, mert azt odadobta ennek a jöttment magyarnak, akinek a szeméből olyan tűz csap ki, hogy annak nem lehetséges ellenállni, és furcsa, de nem is akart.
Aztán Vitka imádkozott, de bármennyire is igyekezett, nem tudta magát bűnösnek érezni. Mikor végzett, felállt és így szólt,
– Nem is vagy herélt, ennyit én is tudok!
– Csak azért mondtam, mert kinevettél.
– Tudom.
További szó nélkül úsztak vissza ruháikhoz, és szó nélkül indultak neki a fák közt burjánzó sűrű aljnövényzetnek. Köpű szó nélkül vágta kardjával az utat, Vitka szó nélkül, lábát és köntösét magasra emelgetve lépegetett mögötte, és szó nélkül úsztak át még két ágon. Nincs mit beszélni arról, hogy hamarosan elválnak, és soha többé nem látják egymást. Így is van ez jól, csak egy határ, de mégis egy egész világ választja el egymástól a hazájukat, az övéiket, és így őket is.
Átértek a külső ágon, ott pedig az erdőben Stefán úr katonái rohanták meg őket, Vitkát lefogták, Köpűt pedig – miután gondosan hátrakötözték kezeit – felakasztották egy vaskos, biztosan le nem szakadó faágra. Akkor sem szóltak, csak tekintetükkel kapaszkodtak egymásba, Vitka arcán csorogtak a könnyek, Köpű pedig arra gondolt, hogy amennyit Vitkából kapott, az is sokkal több, mint amennyi a világ jelenlegi állása szerint lehetséges volna. Aztán a katonák Vitkával eltűntek a fák között. Köpű szeme előtt apró kis szikrák kezdtek pattogni.
o - o
Dorka először óvatosan, majd mikor Botond a füle botját sem mozdította, akkor határozottan állította, hogy Botondnak időnként teljes órák, ráadásul jelentőségteljes események esnek ki emlékezetéből, de amaz csak vonogatta a vállát.
- Nem tudom, miről beszélsz – mondta.
