Visszajátszás

   Dorka először óvatosan, majd mikor Botond a füle botját sem mozdította, akkor határozottan állította, hogy Botondnak időnként teljes órák, ráadásul jelentőségteljes események esnek ki emlékezetéből, de amaz csak vonogatta a vállát.

–        Nem tudom, miről beszélsz – mondta.

De belátta, a logika tükrében hitelt kell adnia a lehetőségnek, miszerint igaz, amit Dorka állít, hisz ha igaz, akkor az lenne a furcsa, ha tudná, miről beszél. Sőt, ha tudná, miről beszél, akkor arról is tudna, ami kiesett az agyából, és akkor Dorka nem állíthatná, hogy nem emlékszik, sőt észre sem venné, hogy nem emlékszik, mert akkor az maga lenne az emlékezés.

Dorka türelmesen végighallgatta Botond ezen elmélkedését, majd megkérdezte,

–        Akkor elmegyünk orvoshoz?

Dorka kedvéért elmentek egy nagy tudású és nagyhírű pszichiáterhez, de az nem talált semmit a széles körben elterjedt szokásos agybajokon kívül. De Dorkát ez cseppet sem nyugtatta meg. Újabb orvosokat kutatott fel, azokkal is megnézette Botondot, meghallgatták az előzőekkel egybehangzó véleményüket, míg ki nem merült az orvos-készlet, és mikor Botond azt hitte, most már biztos megnyugszik, Dorka szerzett egy magyar őstörténeti vonatkozású sámánt.

–        De hát ez hülyeség! – mondta Felvilágosult Botond.

–        Honnan tudod? – kérdezte Négy Őselem Gyermeke Dorka.

–        A huszadik században élek.

–        Képzeld, ő is. Anyám barátnőjének a férjét négy hónap alatt kigyógyította.

–        A náthájából?

–        A nemzőképtelenségéből.

–        Aha. És melyik járt hozzá, a férj vagy az asszony?

–        Ha-ha! Ezt te találtad ki? Nagyon vicces. A termékenység a szakterülete, de ért a… más dolgokhoz is.

–        A bolondokhoz?

–        Más tudati állapotokhoz. Például a transz meg ilyenek. A szellem testetlenné válása vagy mi.

–        Csontokat is dobál véres tálba?

–        Honnan tudjam én azt? Karaulnak hívják, Levedi vezér egyenes leszármazottja. A szellemek szerint legalábbis.

–        De ugye te nem hiszed el ezt a baromságot?

–        Mi bajunk lehet? Ha tud segíteni…

–        De nekem nincs semmi bajom…

–        Ezt már megbeszéltük. Azt mondtad, a kedvemért…

–        Az orvosokat. De varázslóról nem volt szó.

–        Nem varázsló, táltos. Még ezt az egyet, a kedvemért, na!

Botond sóhajtott.

–        Hát ez nem igaz! Tiszta hülye vagyok, hogy engedek! Mi a neve? Úgy értem, a rendes.

–        Azt nem szereti, ha tudják, de Deutch Károly.

–        Levedi vezér maradékának az a neve, hogy Deutch?! Tök jó! Ha tudná az öreg… Na mindegy, látok ilyet is.

   Karaul nem vette félvállról a tisztét. Külvárosi házának kertjében egy igazi, Azerbajdzsánból hozatott jurtában fogadta a hívőket és az érdeklődőket. A fején nemezsüveg, lábán kunkori orrú táltos cipő, a kettő között szép, hímzett kaftán, derekán veretes öv, rajta lemezes tarsoly, csanak és agancsnyelű gyikics. Ő maga fiatal fickó volt, kicsit idősebb csak, mint Botond, kerek arcára lógó bajuszt növesztett, hosszú, vékony szálú, szőke haját két oldalt és hátul egy-egy varkocsba fonta. Öltözéke ellenére inkább gall Asterix figurának tűnt, mint ősmagyarnak. Üdvözölte őket, árasztott némi pálinkaszagot. Karaul a házba kísérte Dorkát, felesége és öt gyerekük gondjaira bízta. A termékenységgel tényleg nincs baj, gondolta Botond, és követte Karault a jurtába. A táltos leültette őt a keletiesen hímzett szőnyegre, majd lábait keresztbe téve maga is a sarkára ereszkedett. A sátor nemezfalán íj, tegez, nyílvesszők, szablya és kelevéz, kerecsensólymos, illetve turulos dísztárgyak és egy nyereg lógott. Karaul előhúzott egy butykost a háta mögül, lecsavarta a kupakját, Botond felé nyújtotta. Botond a fejét rázta, köszönte, Karaul vállat vont és meghúzta az üveget. Aztán Botond pillantását követte, ami egy nappal, holddal és csillagokkal díszített fekete köpenyen pihent meg.

–        Kelta varázslóköpeny – szólt rekedten. – Több lábon kell állni, vállalok néha varázslóskodást itt-ott. Tudod, olyan hakni, mint a mikulásozás.

–        Akkor félig-meddig kollégák vagyunk – felelte Botond azon tűnődve, vajon hol lehet varázslóskodással haknizni –, Mikulás már én is voltam, sőt gyerekkoromban szerepeltem a Csili Csala Csodáiban. Tudod, a varázsló.

–        Ja.

Botond a kerek, fából és hólyagból készült sámándobot nézegette. Karaul odanyúlt érte, a kezébe adta.

–        Jó, mi?

Botond megütögette.

–        Aha. Klassz. Ezt kell ütni a transzba eséshez, mi?

Karaul megvonta a vállát.

–        Tőlem ütheted. De én igazi táltos vagyok, nem hagyományőrző. Ez a cucc rajtam meg ez a sok szar csak álca. A hatóságok nem bírják a sámánkodást.

–        Aha. Ezt a nevet, hogy Karaul… honnan vetted?

–        Csak úgy kitaláltam. A Károlyból. De asszem, ráhibáztam. 

Bekapcsolta a keze ügyében lévő rádiósmagnót, amiből puffogni kezdett egy másik sámándob, azt pedig gyomorfájós medve morgása kísérte.

–        Eredeti felvétel a Szovjetunióból! Vogul.

Megragadta a pálinkásüveget.

–        Régebben gombával csináltam, de egyszer majdnem rámentem. Mentő vitt a kórházba, kimosták a gyomrom. Pluszba még megfenyegetett a helyi körzeti megbízott, hogy felpofoz, ha még egyszer hétvégén hazarángatják a telekről. Merthogy a kórházban azt hitték, az asszony mérgezett meg, és hivatalból eljárást indítottak. Na, kezdjük!

Rágyújtott egy cigire, ivott még egy kortyot, aztán lehunyta a szemét és valami kísérteties, mély, morgó hangon gajdolni kezdett, igen jól egészítve ki a magnóból panaszkodó beteg medvét. Néha megszakította az adást, kinyitotta szemét, nagyokat döntött a pálinkából, aztán folytatta a nyekergést. Botond érdeklődve figyelte. És kezdett elálmosodni a monoton dúdolástól és sámándobolástól. Ásított egy hatalmasat, mire Karaul kinyitotta a szemét és szigorúan meredt rá.

–        Bocsánat! – mondta riadtan Botond.

Karaul fáradt méltósággal megcsóválta a fejét, ivott, újra lehunyta a szemét és folytatta az éneklést. A palack hamarosan kiürült, Karaul pedig öt percre rá felborult, mint a büdös bogár és horkolni kezdett. Botond tanácstalanul nézte. A sámándob magányosan puffogott a magnóból. Na, jó, hullarészeg, alvó táltosból ennyi elég is. Óvatosan felállt, hogy távozzon. Karaul hirtelen felült, kinyitotta bedagadt, véres szemeit, révülten meredt maga elé. Botond majdnem szívrohamot kapott.

–        Mért gondolod, hogy megcsal téged? – kérdezte Karaul sípoló hangon.

Botond dermedten bámult rá.

–        Kicsoda?

–        Hát a kiscsaj, akivel jöttél. Mintha ez lenne a legnagyobb fájdalmad.

Botond döbbenten hápogott. Karaul megrázta a fejét, mintha akkor ébredne meg.

–        Hát ez meg hogy jön ide? – kérdezte magától bosszúsan, majd felnézett az álló Botondra. – Hé! Szerinte te lélekröptető vagy.

–        Ki szerint? – kérdezte idegesen Botond.

–        A kiscsaj szerint.

–        Dorka?

–        Az, ja. Persze ő tudathasadásnak hívja. De én nem látok semmi ilyet.

–        Nincs is semmi bajom.

–        Ja. Csak az, hogy a kiscsaj hapsizik. De azt meg rajta nem látom. Várj csak!

Felemelte tenyerét, elhúzta Botond ágyéka előtt. Csodálkozva megismételte.

–        Figyu csak! Te nemzőképtelen vagy! De nem akárhogy ám! Ez nagyon ritka cucc! Hé…

Botondnak elege lett, otthagyta. Mérgesen mondta Dorkának hazafelé,

–        Miket mondtál ennek a marhának?

–        Én egy szót se. Csak azt mondta a telefonba, hallgassak két percig, ő hallja a gondolataimat. Aztán adott egy időpontot.

–        Akkor anyádon meg a barátnőjén keresztül tudja. Jó, hogy beszámolsz anyádnak a szexuális életedről! Ők meg javasasszonyok, mi?

–        Miről beszélsz?

–        Eh! – legyintett elkeseredve Botond.

De az állítólagos nemzőképtelensége nem hagyta nyugodni, mert mi van, ha… ugyan a huszadik században élünk, de mégis. Dorka tudta nélkül elment egy specialistához és kivizsgáltatta magát.

–        Az eredmények alapján… ez egy rendkívül ritka rendellenesség, eddig csak a szakirodalomban találkoztam vele, azt hittem, csak amolyan legenda, mert utoljára a középkorban jegyezték fel az előfordulását. Valami pogány babonaság is fűződik hozzá.

Na, az a Karaul ráhibázott, gondolta racionális Botond elkenődve, és csendre intette a száját nyitó, nyilvánvaló hülyeségen kissé elgondolkodó Botondot.

Dorka sem tudott nyugodni, titokban újra felkereste a pszichiátert, akinél először jártak.

–        Szóval egy egészen kicsi, pindurka tudathasadása sincs?

–        Hát… a skizofrénia bonyolult ügy – mondta a doktor, és futólag megjáratta a szemét Dorka lábain. – Van, hogy csak hosszas megfigyelés után bukik elő. De a fiatalembernél semmi sem utal rá. De úgy látom, mintha ön tapasztalt volna erre utaló jeleket.

–        Szexuális szerepjáték válthat ki tudathasadást? Úgy értem, ha mondjuk túl sokat csinálják.

–        Ó! Hát… a már meglévő skizofréniát talán erősítheti, de nem hiszem, hogy kiválthatja.

–        És mondja doktor úr, az normális szexuális szerepjátéknak számít, ha egy férfi folyton azt játsza, hogy a partnere mással szeretkezett?

–        Van, aki szerint a szexuális szerepjáték már önmagában sem normális. Másfelől azonban láttam már olyat, hogy az ön által említett fantazmagória gyakorlat, kifejezetten a férj kívánságára, szeme láttára, és hogy úgy mondjam, legnagyobb megelégedésére. Nyilvánvaló, hogy a fantáziálás mögött vágyakozás húzódik meg, és a szerepjáték lehet levezetési mód. De ugyan melyikünknek nincsenek furcsának tűnő álmai, melyek általában megállnak a fantáziálás szintjén, és többnyire meg, illetve ki is elégszenek azzal. Hogy empirikus példával érzékeltessem a dolgot, mint minden nő, nyilván ön is fantáziált már róla, hogy egyszerre két vagy több férfival szeretkezik. De… – és mutatóujjával az égbe bökött – ha felajánlanám önnek ezt a lehetőséget, elfogadná?

Dorka megrökönyödve bámult az orvosra. Az megigazította a szemüvegét, megköszörülte a torkát.

–        Ne kapkodja el a választ, péntek esténként össze szoktunk jönni néhány barátommal, gondolkozzon rajta pár napig, itt a névjegykártyám… hé, hová szalad?!

   Tehát Dorka nem kapott választ a tekintetben, hogy vajon Botondnak tudathasadása van (amit semmiféle orvos, sőt még egy sámán sem tud tetten érni) vagy szexuális szerepjátékot játszik, amit azonban – úgy tűnik – nem akar elrontani azzal, hogy bármikor is beismerje, csupán játék. Dorkának rutinjává vált, hogy szemmel tartsa Botondot mind tudathasadás, mind fantáziálás terén. De hiába veszem észre, ha a jelek mindkettőre utalhatnak, ahogy eddig is. Botond is szemmel tartotta Dorkát, ahogy már beletörődve megszokta, hogy szemmel tartsa. Így kerülgették udvariasan, tapintatosan egymás agyát, szívét, lelkét. Kémkedtek, gyanakodtak, diagnosztizáltak, csendben dühöngtek a másik érthetetlen, kifordult, istentelen, elfajzott szexuális szokásain, de mindenekelőtt szerették egymást. Szeretem, gondolta Dorka, szeretem, gondolta Botond. Így is szeretem, gondolta Dorka és ezt gondolta Botond is. Sőt, éppen ettől lehetek biztos benne, hogy nagyon szeretem, hisz szeretni önmagában nagyon kevés, ha mindent szeretsz a másikban, akkor valószínűleg nem szeretsz igazán semmit. Mindent szeretni könnyű, hisz a szeretett dologért cserébe semmit sem kell elviselned. De ha utálsz a másikban ezt-azt, de elviseled, akkor annál jobban szereted, és annál jobban megérdemled, amit szeretsz benne.

   Botond férfibüszkeségét persze erősen bántotta Dorka kendőzetlen hűtlensége, s az is, hogy valahányszor kérdőre vonta miatta, még szinte neki állt feljebb. Többször is fontolóra vette a szakítást. De nem tudta rászánni magát, amikor pedig tudomást szerzett nemzőképtelenségéről, és annak tükrében is végiggondolta a dolgot, azt találta kitalálni, hogy Dorka hűtlensége sorsszerű magyarázat az ő magtalanságára. Hisz életem szerelmét hagynám el büszkeségből, éppen azon okból, mely tulajdonképpen megoldás, vagyis hogy Dorkának nem kell gyerek nélkül leélnie az életét, ami nyilván boldogtalanná tenné, vagyis Dorka boldogságának (és az enyémnek is) záloga, ha mindent lenyelek. Nem számolhatok új kapcsolattal, új családdal, ha nem tudok gyereket csinálni, hát be kell látnom, nincs értelme az önérzeteskedésnek. Talán sosem leszek boldog, akár megyek, akár maradok, de Dorka még lehet, igaz, akkor is, ha megyek, akkor is, ha maradok. Mindenesetre most boldognak látszik, induljunk ki ebből. Így manipulálta, nyugtatta magát komoran Botond, tépelődött nemzőképtelenségén, és azon, miképp közölje Dorkával. Végül összeszedte bátorságát és eléállt. De Dorka megelőzte és repesve közölte a hírt, miszerint gyermeket vár.

–        Hogy mi? – hebegte döbbenten Botond.

–        Terhes vagyok. Jaj, ne vágj már ilyen arcot, még azt hiszem, nem örülsz!

–        Terhes vagy?

–        Igen. Na, mit szólsz?

–        Hát… örülök – mondta végül Botond szomorúan és el is mosolyodott, de csak úgy, ahogy a fedetlen tömegsírban síró csecsemőre bukkanó ember.

És Dorka megadta a kegyelemdöfést.

–        Szilveszterkor fogant, a baldachinos ágyban! – közölte ezt is ragyogva. – Na, mit szólsz?

   Fiú lett.

–        Rád hasonlít – mondta Dorka –, sőt kiköpött te vagy!

Botondnak arcizma sem rezdült. Megnézte a csecsemőt és… vakuljak meg, valami megmozdult bennem! Nézte a kicsi szorosan lehunyt szemeit, apró, ökölbe szorított kezeit, és pontosan azt érezte, amit általában az apák ilyenkor érezni szoktak. De hát ez nem az én gyerekem, gondolta kétségbeesetten tiltakozva a nyakába zúduló érzelmek ellen. De Dorka gyereke, válaszolta egy idegesítően ostoba, szerelmes, patetikus hang, és Botond már nem tehetett ellene semmit, apa lett. Sőt Apa.

–        Apa! – mondta a kis Bulcsú másfél év múlva, és Botond elragadtatottan üvöltött ki a konyhába,

–        Baszki, gyere gyorsan, Dorka! Gyere már, ezt hallgasd meg! Azt mondta, hogy Apa! Nekem!

Dorka mosolyogva szaladt be, a kezét törölgette egy konyharuhával.

–        Tényleg? Biztos? Nem hallottad félre?

És a kis Bulcsú Botondra mutatott és tisztán érthetően megismételte,

–        Apa!

–        Tessék! Na, mit mondtam?

Dorka összecsókolta a gyereket.

–        Ez nem igazság! – mérgelődött. – Én törlöm a szaros seggedet, mosom a pisás ágyneműdet, robotolok rád egész nap, az első szavad mégsem az, mint más, normális kölyöknek, hogy Anya. Ki az az Apa? Hisz csak este látod, meg reggel fél órát!

Hát igen, ki az apa. Botondnak egy pillanatra megkeseredett a szájíze, de aztán – miképp kicsi Bulcsú is – fittyet hányt rá. Gügyögve behajolt a kiságyba, Bulcsú meg az orrát markolta, és most már tíz másodpercenként kimondta, Apa, hadd örüljön a két nagy ember. Botond nem tudott betelni vele.

–        Ma beviszem magammal Bulcsút, hogy egész nap halljam!

Mire Bulcsú Dorkára mutatott és azt mondta,

–        Agya!

–        …ment – egészítette ki Botond.

–        Nem viszed sehova! – kiáltotta Dorka, felkapta Bulcsút és nevetve menekült vele a konyhába –, ma beszélgetni fogunk, csak mi ketten!

Botond aznap otthon maradt, és Dorkával egész nap kicsi Bulcsút csesztették, hogy ugyan mondja már azt, hogy Apa és Anya. És amikor a gyerek aludt, akkor szeretkeztek. Szenvedélyesen, de már tökéletesen összeszokva, módszeres szakértelemmel gusztustalan dolgokat művelve, ahogy kell.

 

                                                               o – o

 

 A pattogó szikrák mögött homályban úszó világból nagytermetű katona lépett Köpű elé. Hosszú, egyenes kardját magasra emelte, és Köpű fogcsikorgatva elbúcsúzott az élettől. Nagyot nyekkenve zuhant a földre, aztán sípolva tódult tüdejébe a levegő, amint Ulrik meglazította nyaka körül a kötelet. Egy ébresztő pofont is kapott a bajortól, aki ezután haladéktalanul talpra ugrott, és kardjával vadul hadonászva karattyolt és mutogatott a katonák után.

–        Pillanat – akarta nyögni Köpű, de nem jött ki érthető hang a torkán, igaz Ulrik akkor sem értette volna, ha kijön.

A bajor lenézett rá, majd a hóna alá nyúlt, és türelmetlenül talpra rántotta. Hadart valamit, majd elindult a katonák nyomában.

–        Ezt értettem – nyögte Köpű a torkát markolászva –, azt mondtad, nincs most időnk az ilyen lányos nyavalygásra.

És kissé még remegő lábakkal Ulrik után eredt, de csak hogy megállítsa, mielőtt fölöslegesen felkoncoltatná magát. Hamar beérte, s mikor megragadta a vállát, Ulrik térdre is rogyott szuszogva. De ment volna tovább, ha ő vissza nem nyomja a földre.

–        Nyughass már, Hosszú! – szólt rá erélyesen, de halkan. – Gondolkodjunk kicsit, mielőtt lekaszaboltatjuk magunkat!

És ujjával megkopogtatta előbb saját, majd Ulrik homlokát. A bajor a szemébe nézett, aztán leült a földre.

–        Idea – mondta.

–        …rozsdás bökőt – felelte Köpű, és Ulrik mellé ülve gondolkodni kezdett.

A bajor figyelte.

–        Az biztos, hogy estig nem tehetünk semmit. Addig megpróbáljuk követni őket. Érted?

Ulrik nem értette.

–        Ábend – mondta Köpű – addig meg spácíren utánuk, érted? Ha lóra ülnek, akkor nincs mit tennünk.

És két ujjával utánozta a lopakodó embert. Ulrik bólintott és elkeseredetten a tenyerébe csapott öklével. Köpűnek rossz érzése támadt, elfordította arcát a bajor egyenes, tiszta és nyilvánvalóan szerelmes pillantása elől.

–        De vissza kell mennünk a fegyverekért. Spácíren curükk bógen und lánce, gut?

Mire Ulriknak felderült az arca, talpra ugrott, intett Köpűnek, hogy kövesse, és megindult, amerről jöttek. Meg sem állt a partig, ahol egy sajkára mutatott, amiben ott sorakozott mindkettőjük fegyverzete, még a kelevézek is.

–        Hát ezt a ladikot meg hol találtad? – örült meg Köpű, hogy nem kell három folyót átúsznia oda-vissza.

Ulrik magyarázni kezdte, s Köpű ki is hallotta a fiser szót, s látta, hogy Ulrik evező mozdulatokat végez.

–        És te elvetted tőlük – szögezte le a beszámolót. – Azt nagyon jól tetted.

Felfegyverkeztek és útnak indultak. Köpű könnyedén követte a nehéz csizmák nyomát, Ulrik pedig egy idő után félretolta, és megmutatta, hogy ő is. Erőltetett menetben haladtak, s hamarosan beérték a kényelmesen vonuló bajor katonákat. De óvakodtak a közelükbe menni, meg-megállva hallgatóztak a csörtetők után, úgy méregették a távolságot. Tíz nyíllövésnyit keletnek mentek egy erdei ösvényen, akkor megfogyatkoztak a fák, és füves, mezős dombvidéken haladtak tovább délnek. Minden domb fölött óvatosan, hasalva ütötték fel fejüket, megvárták, míg a katonák Vitkával eltűnnek a következő domb mögött, s csak akkor loholtak át a völgyön. A dombok egyre nagyobbak, meredekebbek lettek, Ulrik kisvártatva megsápadt, vastag verítékpatakok csorogtak homlokán, arcán.

–        Nem szívesen rúgnám össze a port egyedül egy tucat vasassal, hallod-e! A csetepatét még várd meg, aztán tőlem kinyuvadhatsz! – mondta Köpű.

Ulrik ránézett mosolyogva és intett, hogy ne aggódjon érte, jól van, akár estig vidáman tudna rohanni.

–        Jól van, nem úgy gondoltam – morogta Köpű inkább csak magának. – Csak vigyázz, inkább pihenjünk, a nyomok után is megtaláljuk őket éjjel. Ha addig be nem veszik magukat valami erősségbe. De ha megérkeznek oda, ahova Vitkának érkeznie kellett volna, akkor akár vissza is fordulhatunk. Gondolom, nem putriban lakik Stefán úr.

–        Herrschaft Stephan – visszhangozta Ulrik.

És szaladtak tovább. Köpűnek már igen elege volt a „spácírenből”, akár napokat is képes volt egyvégtében Tejföl és Túró nyergében tölteni, rajtuk evett, aludt, de a gyaloglást nem állta, nem is gyakorolta soha. De amíg Ulrik ment, addig nem mondhatta ő sem, hogy pihenjenek. Szinte megörült, amikor a következő domb fölött kikémlelve lovasokat látott szembe vágtatni Vitkáékkal, s azok hozzájuk érve nyeregből szálltak. Díszes ruhába öltözött úr vezette őket. Ulrik megbökte Köpű oldalát.

–        Herrschaft Stephan! – mondta izgatottan.

–        A mumus – bólintott Köpű, aztán elröhögte magát –, a nagyszarú katona.

Alaposan szemügyre vette a nevezettet. Stefán úr fiatal volt, s ahogy Vitka állította, jóképű is. Arcán nyugodt, komoly méltóság ült, de semmi gőg. Tartása egyenes, pillantása okos, gyors, figyelmes, lépte határozott. Valóban nem ostoba ember, döntötte el hamarjában Köpű, elfogadnám uramnak, ha magyar, s persze ha… ha nem Vitka jövendőbelije lenne. És Csadán vezér jutott eszébe, akit szeretni lehetett, de tisztelni semmiképp sem az esze miatt. Köpű megszámolta a lovasokat. Mindössze hatan voltak, csekély kíséret egy úrnak, bizonyára szétosztotta katonáit a kutatáshoz. Ezzel tizennyolcra emelkedett a leküzdendők létszáma. Ez nyílt ütközethez nagyon sok, még ha ötöt-hatot le is szedek első meglepetésükben. De ezek nem úgy néznek ki, mint akiket meg lehet lepni. Hátvédet ugyan nem állítottak, nyilván nem számoltak azzal, hogy követik őket, de most is állnak körülöttük biztosítók, akik a dombok tetejét fürkészik. Ha letáboroznának, úgy lenyilazhatnék közülük sokat, főleg ha tüzeket is raknak, ahogy a bajorok szoktak, de mért táboroznának le? Nyilván lóra ültetik Vitkát és uccu neki, míg biztonságos helyre nem érnek. Stefán úr Vitka elé lépett, kissé meghajolt előtte. Tisztelettel, de fagyosan. Váltottak néhány szót, majd Vitka a fejét rázta, mindkét kezével megfogta a fejét, mintha fájna neki. Stefán úr nemet intett, mire Vitka egyszerűen elájult. Köpű elismerően csettintett, bár nem hitte, hogy Stefán urat ezzel be lehet csapni. De Köpűt nem úriembernek nevelték, Stefán úrnak azonban esze és kedve ellenére is viselkednie kellett olykor. Mérgesen megszemlélte a lábai előtt aléltan heverő Vitkát, majd intett katonáinak, hogy üssenek tábort. Köpű vigyorgott.

–        Nem kell tovább loholnunk, Hosszú! – mondta a mellette hasaló Ulriknak.

A bajorok három apró tűzre való farakást hordtak össze, de nem gyújtották még meg. Egy sátrat is állítottak, nyilván Stefán úrét, abban őrizték Vitkát, bejáratánál katona strázsált.    

   Lejjebb csúsztak a domb takarásába, aztán csak ültek és meredtek hol egymásra, hol maguk elé, de semmi sem jutott az eszükbe.

–        Niksz idea – mondta Köpű.

–        Nichts – bólintott Ulrik.

–        Hát akkor…

Ulrik megint bólintott komoran, elszántan. Akkor ma meg kell halni. Amúgy sem lenne értelme az életnek, ha Vitka Stefán úr asszonya lesz. Visszacsúszott a dombtetőre, hogy estig szemmel tartsa a tábort.

   Köpű is kezdte erősen így érezni, de ő szentelt néhány gondolatot szeretetlen feleségének is, akivel megint csak nincs értelme az életnek. Eddig sem volt, de délelőtt óta elviselhetetlen ez az értelmetlenség. És ha valamilyen csoda folytán életben maradunk reggelig, és még nagyobb csoda folytán sikerül kiragadnunk onnan Vitkát, akkor is megette a fene, hisz Vitka nyilvánvalóan nem fog velem Magyarországra jönni. Ulrikkal tart majd, még ha délelőtt ott a folyóparton messzire röppent is az esze, hogy helyet adjon kicsit a vágyának. És Ulrik majd (ha ugyan Vitka elmondja) megbocsát neki, s ha nem nyakazzák le, csinálnak majd kicsi Ulrikokat és kicsi Vitkákat, és talán jó szívvel emlékeznek majd arra a mosdatlan magyarra, aki kihúzta őket a Lech folyóból, és megmenekítette őket Stefán úr martalócaitól, de mégiscsak távoli, megfoghatatlan emlékké válok az évek során, és nem jelentek majd Vitka számára semmit. Boldogan és nagyon jól meglesznek nélkülem, én pedig örökké rosszkedvű, megkeseredett öregember leszek, akinek nem másznak az ölébe unokák, hogy meséljek nekik a fiatalságról, a csavargásokról, a nagy csetepatékról és… Vitkáról. Köpű nagyszerűen sajnálta magát, két térde közé lógatta orrát, hogy csak a fűszálakat lássa, aztán hanyatt feküdt, hogy csak az eget lássa, és úgy várta az éjszakát, amikor – most már remélte – meghalhat és ellovagolhat odaátra, ahol nem fáj már semmi. És persze a pogány és a keresztény istenek együtt rogyasszák rá az eget erre a nyomorult világra. Nagyot nyögött, ahogy Ulrik hevesen megbökte az oldalát. A bajor a völgy felé mutatott. Négy katona indult négy irányba a táborból, lassan kapaszkodtak fel a domboldalon, az egyik nem sokkal tévesztette el feléjük az irányt.

–        Őrszemeket állítanak.

Így hát vissza kellett húzódniuk egy dombnyit. Rohantak, s épp csak sikerült a földre vetni magukat, mikor a katona megállt a tetőn és körülnézett. Köpű a távolságot méregette, de messzinek találta a biztos találathoz. Főleg majd vaksötétben. Egész közel kell lopakodnunk, hogy lelőhessem az őrt.

   Tervük egyetlen biztos pontja bekövetkezett, eljött az este, majd az éjszaka.

–        Sokáig nem maradhatunk észrevétlenek, úgyhogy lovat kell lopnunk a meneküléshez. Az az én dolgom lesz. Ikh pferd, érted?

És magára mutogatott, majd lopó mozdulatot utánzott kezével. Ulrik a száját biggyesztette és legyintett. Köpű mellkasára bökött, majd a sajátjára, és mutatóujját elhúzta a torka előtt. De Köpűben már feltámadt a csaták előtti harci láz, amiről eddig azt hitte, mindig csak harsány, vad vezéréről, Csadánról és a többi vihareszű harcosról ragad át rá, hogy kilopja gyomrából a szorongó halálfélelmet. Összeszorította öklét és Ulrik orra előtt a levegőbe csapott.

–        Kitépjük a szívüket és feltoljuk a seggükbe!

De Ulrik csak nézett rá komolyan, majd kardját a földbe szúrta, és imához térdelt. Mikor végzett, keresztet vetett, felállt és ünnepélyesen, néhány emelkedettnek tűnő szó kíséretében kezet nyújtott Köpűnek. A magyar elfogódottan fogadta el a parolát, de mikor Ulrik hevesen magához ölelte, azt már nem állhatta.

–        Na! Csókolózni azért nem fogunk, remélem!

Elég lesz az Vitka szájának tolmácsolásával is.

Azzal megindultak kúszva a holdat takaró felhők fedezékében. Enyhe, egyenletes szél fújta a magas füvet, jótékonyan hullámzott, susogott körülöttük a mező, elfedte mozgásukat, neszeiket is. Azért lassan, óvatosan haladtak, nem látták, csak sejtették a dombon álló katonát. Már közel jártak a dombtetőhöz, amikor Köpű megállt, mert nem akarta orrát ütni a bajor csizmába. Meresztették a szemüket, de nem láttak semmit. Egyszer csak Ulrik Köpű fejére tette kezét és lassan balra fordította. Köpű hagyta, hogy vezesse a szemét és elakadt a lélegzete, amikor felfedezte a tőlük alig három méterre ácsorgó talpast. Óvatosan vesszőt tett az idegre, de Ulrik megelőzte. Felemelkedett, két hatalmas lépéssel a katona mellett termett, s mire az felocsúdhatott volna az éjszakai világ szemléléséből, hatalmasat sújtott kardjával a fejére. Az őr összerogyott, akár az üres liszteszsák. Köpű hallotta a kard pengéséből, hogy Ulrik lapjával vágott oda. Nagyszerű! Ettől féltem. Kíméli őket. Ezek szerint szúrni nem is fog, amivel csak még jobban megkönnyíti a dolgukat! És ha eltöri a kardját, akkor aztán vége.

Továbbosontak a tábor felé, a közelében elváltak.

–        Du Vitka, ikh pferd, aztán itt találkozunk – suttogta Köpű, a lábuk alá bökött, és Ulrik bólintott.

Köpű a lovak felé tartott. Mind a hatot a völgy egyetlen fájához kötözték, mozdulatlanul, lehajtott fejjel állták körbe. Kiválasztott kettőt, a nyereggel nem bajlódott, a kantárt rajtuk hagyták. Megdermedt, amikor messze a táboron kívülről váratlanul lónyerítést hallott. Még csak az hiányzik, hogy most érkezzen valami újabb csapat.

–        Verdammter Mistvieh, treibt es herum die Stuten seit Tagen, aber näherkommen will der nicht. Zu mindest könnte er mich Schlafen lassen! – morogta egy álmos hang a napok óta a kancák után koslató, nyerítő mént átkozva.

Köpű mozdulatlanul ácsorgott néhány percig, aztán visszaindult a találkozási helyre. A lovak patája halkan puffant a fűben, de nem vert fel senkit. Köpű visszaért oda, ahol elváltak Ulrikkal. Idegesen várakozott jó darabig. A hold egyszer csak kikukkantott a szakadozni kezdő paplan alól, s Köpű megkövülve állt fényében a két lóval. Körbepillantott, s amit látott, attól egy csapásra elfelejtette szorult helyzetét. A hold fényében Vitka óvakodott ki az alvó táborból, előtte pedig egy bajor katona lopakodott, aki cseppet sem hasonlított Ulrikra. Mindketten lovat vezettek maguk után. Nyilvánvalóan szökésben voltak. Hát ez nem igaz, ilyen egy boszorkány, mindig talál egy szerencsétlen hülyét, aki meg akarja menteni, mi meg az életünkkel játszunk, hogy kiszabadítsuk. A katona döbbenten pillantotta meg Köpűt. De késlekedés nélkül rontott neki, kivont karddal, némán. Köpű egyetlen lövéssel leterítette, de kiáltani még maradt ereje és ideje.

–        Jézus! – kiáltotta Vitka –, szegény fiú!

–        Meghalt! – szögezte le gyorsan Köpű, mielőtt Vitka kitalálná, hogy vigyék magukkal –, de nézd csak, én nem! Ha számít ez valamit.

Vitka végigmérte Köpűt.

-   Aztat nagyon jól tudtam, hogy te nem haltál meg, képzeld!

-   Tényleg? Na és ugyan honnan?

-   Aztat én... mindegy.

Köpű nyelt egyet, s eszébe jutott, hol is vannak, mit is csinálnak éppen.

-   Na, most aztán igyekezzünk!

A másik két lóra nyereg is került, a lányt feldobta az egyikre, a másikat Ulriknak hagyta, ő maga pedig egy nyergeletlenre ugrott föl. Vártak, de Ulrik nem akart előkerülni. Helyette a bajor talpasok futottak feléjük, meztelen pengéik csillogtak az áruló hold fényében. Köpű kicsit jobbra kormányozta a lovát, és sebtiben leszedett három katonát. De a többi nem torpant meg, fegyelmezetten tartva a vonalat szaladt feléjük.

–        Induljunk! – kiáltotta Köpű.

–        De mi lesz Ulrikkal?

–        Az nem segít rajta, ha engem levágnak!

Azzal csizmasarkával belevágott a lány lovának tomporába, mire az megugrott, és vágtatni kezdett neki a dombnak. Köpű megrugdosta a magáét is, és repült utánuk, hosszú kantáron vezetve a két másik hátast, az Ulriknak szántat és a nyergeletlent. Még látta, hogy egy férfi vágtat ki szélsebesen a táborból – zekében, páncél nélkül, könnyedén, lazán ülte a lovat, akár egy magyar – és az üldözésükre ered. Stefán lesz az, a mumus, juthatott volna könnyebb ellenfél is, a fene egye meg. Na, ha beér, majd meglátjuk. Csak el ne bújjon a hold. Megtapintotta a tegezéből kiálló vesszők végét. A kelevézeket a ladikban hagyta, a szablyával meg – ha igaz, amit Stefán úr vívótudományáról mondanak – nem sokra megy. Minduntalan vissza kellett fognia lovát, hogy meg ne előzze Vitkát, így kisvártatva Stefán úr (aki vélhetően sokkal jobb lovat ül, mint én)feltűnt mögötte. Köpű elengedte a két vezetéklovat, leakasztotta nyakából a felajzva odalógatott íjat, és akkor a hold fogta magát és elbújt. Sötétségbe borult minden, hiába káromkodott kétségbeesetten Köpű. És Stefán úr lovának dobogása – immár láthatatlanul – egyre közelebbről hallatszott.

 

                                                              o — o