Visszajátszás

–        Mért, mit kéne hinnem?

–        Már a múlt héten is mondtam, hogy nem én kettyintettem meg, de persze hullarészeg voltál.

–        Ő azt mondta.

–        Tényleg? Na és kinek hiszel inkább, a csajodnak, akiről épp most derült ki, hogy félrekefél, vagy ezeréves gyermekkori jó barátodnak? Mi?

–        Nem tudom – morogta kedvetlenül Botond.

–        Vajon kit akar annyira fedezni, hogy bemárt engem?

–        Nem tudom – morogta kedvetlenül Botond.

–        És főleg miért?

–        Nem tudom – morogta kedvetlenül Botond.

Pedig az utolsó kérdésre – úgy gondolta – tudta a választ. Ha Dorka még akkor is el akarja titkolni a hapsi kilétét, miután lebukott, sőt mást nevez meg helyette, akkor ez nem csupán szex volt. Akkor fedezni, óvni akarja az ismeretlent, tehát szereti. Akkor viszont nem mindegy ki volt az, meg kell tudni!

–        ­Miért – kérdezte a teste –, attól mi változik?

–        Akkor talán megértem – válaszolta a lelke –, talán magyarázatot kapok.

–        He?!

–        Mi? – riadt fel Botond.

–        Mondom, akkor ez komoly dolog.

–        Ne mondd! De nagyon okos vagy! Hiába, aki államférfinak készül…

–        Ugye nem akarsz visszamenni hozzá?

–        Csak nem képzeled?! – válaszolta hangosabban az indokoltnál –, minek nézel?

–        Na, jól van akkor. Nehogy már egy ilyen mindenki macája hülyére vegye a barátomat!

–        Azért nem mindenki macája! – felelte Botond szíven ütve.

–        Hát?

–        Csak mert egyszer megcsalt…

–        Honnan tudod, hogy egyszer? Amúgy meg másfél hónapja ismered. Elég gyorsan lett szüksége egy kis változatosságra. Szerintem az ilyen igenis mindenki macája. Nem éri meg, hogy rágd magad miatta. Na, végre itt a pia!

Zoltán nézte, ahogy a boldogtalan Botond ledobja torkán az italt, majd fintorogva a szóda után nyúl. Micsoda hülye! Nem tud ez semmit a nőkről. És pont ez kapta ki azt a remek kis húst. Hú, micsoda csaj, és ahogy az orromra csapta az ajtót… le a kalappal! Na de szétdobja még a lábát a kis luvrnya, méghozzá örömmel, mert igenis belemenős fajta, még ha elsőre rosszul is mértem fel a helyzetet. Csak Botondot kell leszakítani róla, mert addig bevehetetlen, ez biztos, ez kiderült ott a küszöbön. Ahogy a buksza szájából habozás nélkül, keményen szaladtak ki az elutasító szavak… az nem blöff volt, nem is játék, pedig a testbeszéde egész mást üzent. Nem, ez a csaj, bármennyire is viszket a pöcke, addig nem fekszik le mással, míg szerelmes Botondba, és a minden pórusából kipárolgó fülledt szenvedély csak azt vezetheti meg, aki nem ért a nőkhöz. Mint Botond. Romantikus idealista. Tusakodik magával, rágják a kétségek, őrlődik, épp olyannak mutatja magát, amilyen valójában. És azt hiszi, mindenki így tesz. Nem tudom, mi történt ott péntek délután, de fogadni mernék, hogy… hogy semmi. Dórika drága csak szívatja ezt a marhát, vagy még azt sem, csak Botond félreértett valamit, ő meg nem hajlandó magyarázkodni. De én aztán nem okosítom ki. Ez a nő kell, jobban kell, mint eddig bármelyik. És kikérem magamnak, hogy napok óta nem tudok aludni, csak lesem a konyhaablakát, mint egy hülye, mint egy Botond. A régi nyugalmamat akarom, és annak csak egy módja van. De most Botondon kell dolgozni, mert ez hülye, simán megbocsát, csak handabandázik, adja a macsót, de alig várja, hogy a csaj lábai elé vethesse magát, hiába az a marha nagy önérzete. Már keresi a kibúvót, mert könnyen sérül, de könnyedén bocsát meg, és akkor  nem mostanában vágom gerincre Dórikát, de lehet, hogy soha, mert ahogy elnézem, ezek képesek leélni együtt az egész életüket.

–        Na, gyerünk a Belgrádba! – karolta át Botond vállát, az ajtó felé indult vele, a slepp pedig a pincérlányok nagy megkönnyebbülésére ordítva követte őket.

–        Nem lesz hely a Belgrádban. Péntek éjjel…

–        Hogy micsoda?! Hogy nekem ne lenne hely? Mit gondolsz, ez az öt majom miért kísérget engem mindenhova?

–        Mert fizeted őket.

–        Mert érzik bennem a vezért, aki gondoskodik a katonáiról. És még sosem kellett csalódniuk. Kaja, pia, nők... tényleg, mit szólnál egy bulához? Tudod mit? Ma éjjel a vendégem vagy. Mindenre.

–        A vacsora oké, de nő nem kell!

–        Erre még visszatérünk. Tudok a Belgrádban egy pincércsajt, nem igazi kurva, de van ára. Csak néhány fix palija van. De bővíthetünk a körön, ha tetszel neki. Ne mondj most semmit!

Botond nem mondott semmit, de gondolatai folyton Dorka körül röpködtek. Négyszer is felhívott, de én nem akartam beszélni vele, pedig lehetőséget kellett volna adnom, hogy megmagyarázhassa, hogy bocsánatot kérhessen, talán megbántottam valamivel, azért kefélt félre, de mi a bánattal, hiába töröm a fejem, nem jut eszembe semmi, bár attól még lehet, van úgy, hogy az ember észre sem veszi, főleg én, amilyen tufa tudok lenni… és ki lehet a péntek délutáni ismeretlen hős?

–        Te! – fordult Zoltánhoz –, nálad nem keresett?

–        Kicsoda?

–        Hát Dorka.

–        Ja hogy ő… De.

–        És mit akart?

–        Hát… nem akartam szólni róla, de…

–        Mit akart?

–        Téged keresett…

–        Ennyi?

–        Hát… aztán megkérdezte, hogy ha szakítotok, és magányosnak érezné magát, akkor felhívhat-e. Miután elhárítottam, és mondhatom, nem volt könnyű, de a barátságunkra való tekintettel…, mert ugye ribanc vagy nem, de nagyon dögös bige, na, szóval miután elhárítottam, lehülyézett és gyáva fasznak nevezett.

Botond kőarccal hallgatta.

–        Azt mondod, úgy kérdezte, hogy miután szakított velem?

–        Igen.

–        Hát akkor… akkor hűséges akar lenni.

Zoltán megállt, szembefordult a járdán Botonddal, szigorúan a szemébe nézett.

–        Mondd, te teljesen meghülyültél? Értem, hogy szerelmes vagy, de itt az ideje felébredni! – ujjával színpadiasan megkopogtatta Botond homlokát. – Halló, van itthon valaki?! Felejtsd el azt a nőt, nem érdemel meg téged!

   A Belgrádban várniuk kellett egy percet, míg a pincér közölte az egyik asztal társaságával, hogy megérkeztek az urak, akiknek a vendégszeretetét eddig élvezhették. A társaság kelletlenül, dohogva, de a pulthoz húzódott, az „urak” pedig röhögve elfoglalták az asztalt. Botond erősen pirult, a többiek azonban úgy viselkedtek, mintha a város összes asztalánál elsőbbséget élveznének. Zoltán hátba vágta.

–        Na, mit mondtam? Hét sört és hét Unicumot! És a Betti hozza ki! – utasította a pincért, aki az étlapokat osztotta.

Idősebb férfi volt, látszott rajta, nem tetszik neki, hogy egy ilyen taknyos így beszél vele, de nem szólt, Zoltán pedig átnézett rajta. Kisvártatva megjelent Betti. Fáradtnak tűnt, de azért mosolyogva üdvözölte őket. Valóban csinos volt, jólesett elmerülni hatalmas, kedves, szelíd, fekete szemeiben. Haja is feketén omlott meztelenül hagyott vállaira, karja vékony, de izmos, inas ujjai határozottan markolták a tálcát. Botond szemében csinosságán felül növelte vonzerejét, hogy épp nagy munkában találták a dugig tele kocsmában. Az ügyesen dolgozó nőt körüllengi valamiféle báj, aminek nincs köze a külsejéhez, annál inkább a nőiességéhez. A szakértelem, az erő és az önállóság bizonyossága veszi körül, ugyanakkor kiszolgáltatottnak, kényszerítettnek tűnik, olyannak, aki kénytelen azt csinálni, amit csinál, de valójában másra született. Szeretkezésre, szülésre, gyereknevelésre, gyógyításra, a család összefogására, vigasztalásra, hazavárásra, dalolásra, mesék felolvasására, halott férfi szemének lefogására. Dorka szerint javíthatatlan romantikus, ugyanakkor hím-soviniszta vagyok, jutott eszébe, és elmosolyodott, majd elkomorult. Istenem, Dorka! Ki lehet az ismeretlen?

–        Na?

Botond felrezzent.

–        Hogy?

–        Milyen a csaj?

–        Valóban csinos – mondta zavartan, mert Betti még ott állt mellettük, mosolyogva cserélte ki a hamutartót és sarkon fordult.

–        Unicumból mindjárt hozhatsz még egy kört! – kiáltott utána Zoltán.

Aztán a pincér jelent meg.

–        Mit eszel? – kérdezte Botondot Zoltán –, tudod, a vendégem vagy.

–        Szalonnás tojást kérek. Ahogy anyám készíti – nézett fel Botond a pincérre, mire az felhúzta a szemöldökét, de feljegyezte szó nélkül.

Zoltán sleppje nyerítve röhögött.

–        Hát ez jó – visította az egyik –, ahogy anyám készíti!

Zoltán is mosolygott.

–        A srácok kedvelnek.

–        Ez nem kölcsönös.

–        Tudom.

–        Mire kell neked ez a sok tapló?

Zoltán közel hajolt hozzá, halkított magán.

–        Még nem tudom, de jó, ha van néhány bármire használható haverom. Nem ilyen agyalógép, mint te. Más világ lesz itt nemsokára, hidd el! A diktatúra kifújt, már nem üzlet, nem lehet belőle többet kivenni. Többpártrendszer lesz, demokrácia, meg minden isten fasza. Botond, neked rengeteg eszed van, nem úgy, mint ezeknek a majmoknak. És te ott voltál a lánchídi csatában, meg egy csomó helyen. Ezzel lehet majd kezdeni valamit. Csak fel kéne emelned a fejed a gazból, hogy láss.

Botond röhögött.

–        Többpártrendszer? Itt? Hogyan?

–        Na, csak figyelj!

–        Honnan veszed ezeket?

–        Ismerek néhány embert.

–        Azokat a nejlon-Petőfiket az egyetemről? Engem is hívtak már. De a hídon nem láttam egyiküket sem.

–        Nem rájuk gondoltam, de jó irányba fortyognak, hidd el! De persze a fordulatot nem ők fogják megcsinálni, bár azt hiszik. Hanem maguk a régiek, és a lekvár nagyját is ők nyúlják be, hisz elsősorban azért csinálják. De azért jut még annak, aki ügyes. Csatlakozz, ahogy én is, nyerő lovon ülnek!

–        Vagy egyenesen a sittre lovagolnak.

–        Ne gondold! Csináld meg a szerencsédet, ne csak a rendőrpofonokat zsebeld be, mint az apád! Ez most a tökéletes idő a lázadásra, nem a hatvanas-hetvenes évek! Most kifizetődő.

–        Ha nem ismernélek, azt hinném, fizetett provokátor vagy.

–        Hát… ki tudhatja? – kacsintott Zoltán és ivott a söréből.

–        Ha itt tényleg forradalom lenne, a régi gárdát bíróság elé állítanák, de nem ezek a majmok, hanem az igazi forradalmárok.

–        Tulajdonképpen ezt szeretem benned, ezt az elképesztő naivitást – dőlt hátra mosolyogva Zoltán, aztán hirtelen lecsapta a korsóját az asztalra, s újra Botond arcába hajolt. – Nem lesz miért bíróság elé állítani őket, te hülye! Sőt, ők lesznek a legnagyobb hősök és demokraták. Itt nem fog vér folyni, barátom, legfeljebb az ilyen hülyéké, mint te vagy! Hol hallottál olyat, hogy a film végén a forgatókönyvíró hal meg?

Botond megvonta a vállát.

–        Nem érdekel.

–        Tudom, azért tartok előadást. Hogy érdekeljen. Hogy többé ne vegyen hülyére senki! Először is lapátra teszed mindenki macáját, ezt a Dorkát. Mert ugye, hivatalosan még nem történt meg. Elég, ha telefonálsz, még elgyengülsz a végén!

Betti érkezett Unicumokkal. A tálcát az asztal szélére helyezte, nekiállt volna szétosztani az italokat, de Zoltán megfogta a kezét, odahúzta az asztalfőre, ahol Botonddal ültek kissé elkülönülve a többiektől.

–        Ő a barátom, Botond – szólt Zoltán –, tetszik neked?

Botond elpirult, Betti futólag szemügyre vette.

–        Jóképű srác.

–        Megvárjuk, míg lelépsz, oké? Eljössz velünk? Addig meg felszólítás nélkül hordd a piát, ha üres poharat látsz az asztalunkon!

Betti bólintott.

–        Figyelj! – kezdte Botond, miután a lány elriszált a pult felé –, miattam nem kell megvárni…

De Zoltán leintette.

–        Dehogynem. Egyébként ráérsz eldönteni, hol van még a záróra, aztán meg ha nem akarod, majd én megcsinálom. Igyunk!

Botondnak már kissé zúgott a feje, de az Unicumok és sörök továbbra is folyamatosan érkeztek. Betti hordta őket, és valahányszor megjelent, biztatóan rámosolygott Botondra, aki egyre szebbnek, vonzóbbnak találta. Hajnali háromkor közölte Zoltánnal, hogy szerelmes Bettibe, mindenki macája elmehet a búsba, rá öt percre pedig megkérte Betti kezét. Zoltán taxit hívatott, a sleppet elzavarta, ők hárman pedig hazaindultak Zoltán lakására. Botond hátul ült a lánnyal, egészen elmerült hatalmas, mély, fekete szemeiben és majdnem sírva fakadt a boldogságtól. Simogatta a kezét és az arcát, gyönyörű szóvirágokkal halmozta el, Betti pedig – aki ahhoz szokott, hogy a taxi hátsó ülésén a lába közé nyúlkálnak – örömmel, mosolyogva hallgatta. Botond Zoltánék háza előtt kiugrott a taxiból, kisegítette Bettit. Önkéntelenül felpillantott Dorka (és a saját) ablakára a szemközti házon, de a konyhaablak feketén ásított a falon.

A lakásban Zoltán üveget halászott elő.

–        Búcsúital! – kiáltotta vidáman és töltött.

Botond úgy érezte, nem kell már az a búcsúital, de új szerelme előtt nem akart gyengének mutatkozni. Koccintottak, aztán Botond a kisszobába vezette mátkáját. Zoltán az ablakhoz lépett, s bámulta Dorka sötét konyhaablakát. Három perc múlva Betti meztelenül menetelt át a nappalin a fürdőszoba felé, valami ruhadarabbal törölgette az ölét, és mérgesen odaszólt neki,

–        Ez feláras lesz, Zolika!

Nyomában Botond szédelgett elő. Zoltán bambán tátotta rá a száját.

–        Nem húztad fel a kotont?

–        De.

–        Hát akkor? Mit csináltál a csajjal?

–        Lehánytam.

 

                                                        o - o

 

   Az ágy sokkal biztosabban úszott, mint Tejföllel, sőt egészen tutaj módjára viselkedett. Amikor elindultak, Ulrik a könyökére támaszkodva, izgatottan magyarázta Köpűnek, miképp is kell kezelni a frissen felszerelt kormánylapátot. Köpű semmi jelét nem adta, hogy egyáltalán észrevenné a bajort, csak Vitkára figyelt, aki tolmácsolt. Végül beletanult a dologba, Ulrik pedig kifulladva, de valamennyire megnyugodva hanyatt dőlt. Vitka melléje telepedett, tépést szakított, kicserélte sebén a kötést. Köpű fintorgott, amikor a bajor baljával megfogta a lány kezét, jobbjával pedig végigsimította. Vitka elrántotta, de amikor észrevette, hogy Köpű figyeli őket, visszatette kezét Ulrik hatalmas mancsába. Köpű mérgesen tolt egyet a kormánylapáton, mire az ágy kicsit meghimbálta magát alattuk. Egész nap csorogtak lefelé a folyóval, aztán egész éjjel is, mert a hold megengedte nekik, hogy lássanak a fényénél. De csak Köpű élt az ajándékkal, a másik kettő elszenderedett, és úgy is töltötték az éjszakát. Takaróba csavarták magukat, az arcukat is, hogy ne szívhassák vérüket az éjjel első harmadában felhőben szálló szúnyogok. Köpű pedig pofozta magát és káromkodott, de csak – amint szokta – a rend kedvéért, hisz hozzászokott a csavargással járó gyötrelmekhez, úgy az éhezéshez, álmossághoz, mint a csípő rovarokhoz vagy hideghez, meleghez. És a második napot is végigtutajozták, mígnem Ulrik gyomra kordult egy tutajrengetőt, majd kisvártatva Vitkáé felelt rá. Jó darabig beszélgetett a gyomruk, akkor Köpű egy hosszúkás homokpad felé vette az irányt.

–        Még mehetnénk – mondta Vitka –, talán követnek.

–        Talán igen, de sötétben nem tudok vadászni – felelte Köpű –, enni pedig kell, főleg nektek, mert én kibírom bármeddig.

És kis híján elpirult megint. Vitka csodálkozva nézett rá, de nem szólt semmit. Partot érve kipányvázták a himmelbettet, Köpű pedig megragadta az egyik íját és tegezét.

–        Gyűjts fát! – vetette oda Vitkának, s eltűnt a fák között.

Mire visszatért, kis tűz lobogott a homokon.

–        Hogy gyújtottad meg? – kérdezte Köpű, akinek tarsolyában lapult a kova.

Vitka Ulrikra mutatott, aki felmutatta a maga két kováját.

–        Tűz – mondta vigyorogva.

–        De nagy tudós – morogta Köpű, s hetykén odabökte –, fájer!

–        Ló – mondta erre Ulrik.

–        Pferd – húzta ki magát Köpű.

–        Pina – bökte ki Ulrik, de mindjárt el is pirult szégyenében, s nem mert Vitkára nézni.

De Vitka Köpű válaszára várt.

–        Az meg mi? – kérdezte, majd Ulrikhoz is: – Was ist denn das?

Ulrik megkönnyebbült, aztán könyörgő pillantást vetett Köpűre. Hm. Az életéért bezzeg nem könyörgött egy szemrebbenésnyit sem. Köpű Vitkára nézett.

–        Nyúl. Más néven.

–        Greifen – mondta segítőn Vitka.

–        Grejfen – ismételte fanyarul Köpű és vigyorogva Ulrikra nézett – Keresztény lovag!

Ledobta a nyulat, amit ejtett. A tűz mellett egy vászondarabon zöld levelek hevertek.

–        Sásihagyma! – örült meg neki Köpű –, hol találtad?

–        Amottan a fák közt. Mifelénk medvehagymának mondjuk.

–        Mifelénk is hívják úgy. Meg tudod nyúzni a nyulat?

–        Láttom, hogy csinálják.

Zsiradék híján a nyúl száraz lett, rágós, és ezen nem segített sem a medvehagyma, sem a Vitka díszes kis tarisznyájából (ő úgy mondta a maga nyelvén, hogy tanyisztra) előkerült só. A lány kedvetlenül rágcsálta az ételt, Köpű és Ulrik viszont tempósan, jó étvággyal ettek. Hatalmas baknyulat lőtt Köpű, s mire végeztek, ő maga eltelve, elégedetten böfögve dőlt hanyatt a homokon. Ulrik azonban még hússzilánkokat kutatott a csontokon, le is szopogatta őket az utolsó forgácsig.

–        Ennek egy bivaly sem lenne elég – mondta Köpű.

–        Hisz semmit sem nem eszik a szerencséselt… szerencsétlen két napja egy falat sem.

Köpű kissé megakadt Vitka átlagon felül zagyva válaszától, de végül csak annyit mondott,

–        De úgy tűnik megmarad. Haldokló ember útjára nem kell elemózsia.

Ulrik felnézett.

–        Kard! – mondta kihívóan.

–        Svert – válaszolta Köpű, és ellentámadásba lendült –, bógen!

–        Íj – lőtt vissza Ulrik.

–        Lánce – döfött Köpű, de Ulrik erre karattyolni kezdett Vitkához.

–        Azt mondja, várjál, most ő követezik.

–        Következik. Jól van.

Ulrik forgatta a szemét, gondolkodott.

–        Gyepű – vágta ki.

Köpű mérgesen bámult rá, majd az Ulrik mellett ülő Vitkára nézett.

–        Grenze – tátogta az némán.

Köpű visszafordította tekintetét Ulrikra, aki diadalmasan várta a választ.

–        Kende – morogta Köpű és tudta, hogy veszít.

–        Hahaha! – nevetett Ulrik –, nein kende, Grenze!

–        Lánce! – szúrt vissza Köpű, hogy egyenlítsen.

Ulrik megint Vitkához intézte szavait.

–        Azt mondja, a Lanze már volt.

–        De még nem válaszolt rá!

Ulrik gondolkodott, Köpű figyelte. Egyszer csak megütötte fülét valami, Vitkára kapta a szemét, és igen, ferdén állt a lány szája.

–        Hé, ne súgj neki!

–        Mért, neked is súgtam! Arról nem tehetek, hogy nem tudol szájról olvadni.

–        Olvasni. De neki hangosan súgsz, úgy könnyebb! Bár ha bajorul is úgy beszélsz, mint magyarul…

–        Mert te látol engem, de ő nem lát!

–        Gelemész! – szólt közbe Ulrik.

–        Még jó, hogy süket – mondta Köpű vigyorogva. – Nájn gelemész, kelevéz!

Vitka felállt.

–        Elmegyek fürödni – közölte Köpűvel, majd Ulrikkal is bajorul.

Felfelé indult a folyó mentén, a bajor és a magyar némán követték szemükkel, míg el nem tűnt az első kanyarulatban.

–        Sőn – mondta Köpű és torkát köszörülve megpiszkálta a tüzet.

–        Ja, zu schön – felelte Ulrik sóhajtva, majd felderült az arca és hozzátette –, igen.

Köpű is felállt, minden fegyverét magára akasztotta, úgy indult lefelé a parton, de néhány lépés után megállt, töprengett egy rövidet. Visszasétált, a bajor keze ügyébe helyezte az egyik íját és egy marék vesszőt.

–        Nem hiszem, hogy a sajátodat ki tudnád húzni, ha meglepnének. Ja és… csak hogy ne hidd, hogy okosabb vagy: mussi.

–        Ja, Muschi! – bólintott nagyon komolyan Ulrik, s utána sem vigyorgott egy cseppet sem.

Köpű sarkon fordult, és folytatta megszakított útját. Ulrik pislogva nézett utána, majd a gyűlölt keleti íjra és tegezre. Felemelte, megforgatta ujjai között, vesszőt is tett az idegre, ki is feszítette. Még egyszer a magyar után nézett, aztán fektében kínlódva megcélzott egy fát, de nem találta el. Köpű hallotta az íj pendülését, minden idegszála megfeszült, de nem nézett hátra, nem hajolt el. Aztán hallotta a bokrok közé és aljnövényzetbe érkező vessző surrogását is. Kiengedte a levegőt.

–        Keresztény lovag! Mintha azon múlna valami! – morogta.

Az íj második pendülésére már épp csak megfeszült a tarkója. A vessző ezúttal koppanva fát talált, és el is tört.

–        Gut bogen – morogta Ulrik, pedig a fa csak annyira volt tőle, hogy akár le is köphette volna.

Köpű sétált egy darabot, majd lehányta bőr mellvértjét, kaftánját, gallértalan vászoningét, sötét, bő nadrágját, kunkori orrú csizmáját, és belegázolt a vízbe. Homokkal alaposan ledörzsölte a testét, tagjait, fejét, haját. Utoljára a gönceit is kisikálta homokkal kívül-belül, ki is öblítette, aztán kicsavargatta, és felöltötte őket. Így kicicomázva indult vissza a táborhelyhez.

–        Na – mondta Ulriknak –, most már csak te leszel büdös, és ez így van helyesen.

–        Csata!

–        Nem játszom.

Ulrik csalódottan hajtotta vissza fejét a földre, és a sötétedő eget kezdte bámulni. Köpű megnézte a fát ért nyilat. Épp csak a szélét találta el Ulrik, alighanem azt is véletlenül. Köpű a kezébe vette az íjat, Ulrik mellé hevert vele.

–        Nézd csak! Ha így lősz, ahogy mi, akkor fekve is könnyű. A másik oldalra rakd a vesszőt, és ne három ujjal húzd, hanem csak eggyel, a hüvelykeddel. Érted?

És mutatta is. Ulrik nézte, mit csinál, bólogatott. Megpróbálta, de nem nagyon sikerült.

–        Gyakorolni kell – mondta Köpű.

Kisvártatva Vitka is visszatért.

–        Megint vízbe estél? – kérdezte.

–        Megfürödtem és kimostam a gönceimet – jelentette Köpű, és bosszankodott a hanglejtése miatt.

Mintha csak Csadán vezérnek számolna el fürkészés után a rábízott feladatról. Vitka vállat vont, nem válaszolt. Igazság szerint cseppet sem találta Köpűt büdösnek, amikor az megpróbált rámászni, csak meg akarta zavarni. Verejték, por és lószaga volt a magyarnak, az igaz, de Vitkát ez egyáltalán nem taszította, csak mintha nehezebben venné tőle a levegőt, de ez sem kellemetlen, sőt… az ember lánya egészen el akar merülni ebben a gőzben. Akkor is hasonlót érzett, mikor az apja érkezett meg hosszú útról, országos ügyből, csatából, vadászatról, s morva feleségétől és gyermekeitől szabadulván a rabok szállására sietett az anyjához és hozzá, az aranysorban tartott fattyúhoz, akinek fiatalabb lánytestvérei frigyét is ki kellett várnia. (Bár Vitka cseppet sem vágyott olyan férjre, akit nem ő választ.) És akkor is csak jobb híján nyelte le a békát Stefán úr, mert a választófejedelem és a császár kívánsága volt, hogy családjaik által is erősödjön a tartomány kapcsolata a birodalommal. Szóval az apja szeretett, sóvárgott szagát érezte Köpűn, bár… ez most mégis más. Titokban végigmérte a magyart. Otthon úgy mondták, vannak magyar törzsek, akik kopaszra borotválják a fejük tetejét, de ez úgy néz ki, mint Sámson, nem is látna a loboncától, ha arca két oldalán nem lenne befonva, mint egy lánynak, s hátul is hord egy harmadik varkocsot, de a fonatok között szalmakazalként meredezik szét a haja. Vékony, akár Dávid, de izmos, mint Góliát, és hát a szeme… ilyen nincs a Bibliában, nem is lehet. És az a furcsa kereszt lóg a nyakában, amilyen anyámnak is volt, ő napkeresztnek nevezte. Pogány jelkép, csak akkor vette elő, ha magunkban voltunk, egyenlő szárú kereszt egy körben. De mégiscsak kereszt, talán az úr is elnéz egy ilyen apró kis különbséget. Elkapta a tekintetét, mikor Köpű szembefordult vele.

–        Nem hiszem, hogy követnek – mondta a magyar.

–        Miért?

–        Akik megszaladtak, úgy tudják, magyar csapatba botlottatok. Ha azt gondolják, hogy rabul ejtettek titeket a magyarok, és nekifogtak is az üldözésnek, egy lovascsapatot keresnek. A vizen nem kutatnak utánatok.

–        Lehet. De én nem csodálkozok, ha mégis. Stephan úr óvatos, okos. És nagyszarú katona hírébe áll. És még senki sem tudta legyőzte kardvívásban.

–        Nagyszerű katona! – javította ki nevetve Köpű. – Ő lett volna az urad?

–        Igen. Min nevetel?

–        Ne törődj vele! A Dunán keletnek fordulok.

–        Az én ágyammal.

–        Igen.

Vitka bólintott, nem tiltakozott. Nincs abban kincs, gondolta Köpű, csak a gazdája, azt szívesen számba venném, akár haza is vinném. Eszébe jutott előző napi kudarca a lánynál, kissé elkedvetlenedett.

–        Fontos lehet neked ez az ágy, hogy menekülés közben magaddal cipeled.

–        Nem tudom. Nagyanyám mondta, különleges ágy, de én nem tudom, mért. Neki megígértem, hogy nem válok sosem tőle. Megszerettem, az igaz.

Valójában Vitka nem értette, mért nem bánja, hogy Köpű elragadja az ágyát. Hisz a legkedvesebb tárgya volt, mióta csak meglátta. Morva nagyanyja mosolyogva nézte sóvárgó vágyát, ami csak gyerekek szeméből csap ki ilyen tiszta, szívet emésztő tűzzel, s bár csupán a halálakor hagyta volna Vitkára az ágyat, de ennek a néma könyörgésnek nem tudott ellenállni, s még életében átengedte a különleges fekhelyet a kislánynak. Vitka azóta is szinte szerelemmel szerette a himmelbettet, úgy tekintett rá, mintha a boldogság jóslatának beteljesítését várná tőle, s nem habozott cipeltetni szolgáival, pedig Ulrik igyekezett lebeszélni, mondván, nagyon meglassítja majd őket. De Vitka vállalta a kudarc lehetőségét. Mikor pedig Köpű elrabolta tőle legfőbb kincsét, alig érzett szomorúságot, sőt úgy vélte, ennek így kell történnie, valamiképpen az ágy sorsa az kell legyen, hogy a magyar magával ragadja a saját országába, abba a tudatlan, barbár, pogány hazába, ahol tüzet esznek és vért isznak a népek, és ahonnan az ő örökké szomorú anyja is származik.

–        Gyalog kell menjetek a Duna mentén fölfelé, hisz ezzel a tutajjal úgysem tudnátok folyással szemben – folytatta Köpű.

Vitka csak bólintott, a rájuk váró gyalogúton elmélkedett. Köpű megköszörülte a torkát.

–        Remélem, épségben célba értek – mondta.

A lány elmosolyodott.

–        Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet hallok egy magyartól. De köszönöm!

Közben egészen besötétedett, a parázs is csak hamvadozott már.

–        Aludjunk – mondta Köpű újabb virrasztásra, őrködésre készülve, és Ulrikra nézett, akit már rég elnyomott a vérveszteség és a vacsora.

–        Te egész éjjelt éberen voltál. Aludj most te, az éjszaka középen felélesztelek – felelte Vitka és imához térdelt.

Köpű gyorsan elfogadta az ajánlatot, tudta, nem lehet ébren örökké. Nézte kicsit a térdelő lányt. Nagy úr lehet az a Jézus, nyugaton minden lány letérdel elé, éppen magam sem bánnám, ha az „éjszaka középen felélesztenél”. Lehunyta szemét, és Vitka halk, idegen szavú, mégis meghitt, nyugtató imájával a fülében hamarosan álomba merült.

 

                                                                 o — o